Mai szerzőnket a blog állandó olvasóinak aligha kell bemutatni, hiszen (Bredpitt) Mónika törzskommentelő és több posztot is írt már. Most a Magyarország és én pályázatra beküldött írását osztom meg veletek, ami Kanadától az Egyesült Államokon át Magyarországig tart és közel negyedszázadot ölel át.

Szavazni ma is a poszt végén és a Facebookon lehet. 

„Hadd kezdjem egy idézettel: „A jól viselkedő nők ritkán írnak történelmet.” (Marilyn Monroe)

Nem tudok ellenállni HA újabb projektjének, bár nem a versengés az, ami ösztökél (mert utálok veszíteni), hanem a téma. Mármint, hogy mi hiányzott Magyarországról, vagy mi az, amit szeretünk.

Először 1991-ben hagytam el Magyarországot, fiatal voltam, 24 éves. Meg akartam tanulni rendesen angolul. Találtam egy hirdetést és elmentem dadának munkavállalási engedéllyel. Másfél évig voltam ott.

Az iskolában nagyon sok embert megismertem, a világ minden tájáról voltak ott tanulók, akik java része idősebb volt nálam. Sokan mentek akkor Kanadába az akkor éppen dúló jugoszláv háború miatt.

Akkor többen mondták nekem, hogy milyen könnyű ott maradni. Letelepedési engedélyt kell kérni és szinte biztosan megkapja az ember. Nagyot néztem. Ijesztő volt a gondolat, hogy lehet ilyet csinálni: elhagyni Magyarországot. Meg sem próbáltam. Akkor még nagyon nagy volt a kontraszt a két ország között.

Egy teljesen más világ

Én Torontó mellett laktam egy Mississauga nevű helyen, emlékszem, amikor át akartam kelni egy hatsávos helyi úton, ahol nem volt lámpa, milyen kétségbeesés lett úrrá rajtam. Valahogy csúcsforgalom idején lehetett. Megálltam a zebránál és azon nyomban az összes autó megállt nekem. Arra gondoltam, hogy talán összekevernek az angol királynővel (de ez nem stimmelt, mert ennyire ronda nem lehetek).

Szó szerint átrohantam az úton integetve, megköszönve mindenkinek, hogy megálltak és közben kicsit szégyelltem magam, hogy én, egy szem gyalogos pofátlan módon leállítom a forgalmat. Hoztam magammal az otthoni beidegződést, miszerint, ha gyalogos vagy és kedves az életed, jobb, ha szaladsz a zebrán. A másik ilyen élményem a cipőbolt volt, ahol egy fiatalember a lábamra húzta a cipőt. Megint csak szégyelltem magam, furcsa érzés volt az otthoni eladók után.

Egy teljesen más világba kerültem, közel a torontói reptérhez, ahonnan folyamatosan szálltak fel a gépek. Akkor éreztem először a honvágyat. Semmihez nem hasonlítható érzés. Az ember így még férfit és talán még a gyerekét sem tudja szeretni.

A gyerekét, akiért ölni tudna, de akinek meg tudja fogni a kezét, és fel tud szállni vele a repülőre, akár el az otthontól, akár hazafelé. Nem úgy, mint az anyaföld, ami nem tud utánunk jönni, amit csak mi tudunk elhagyni és csak mi tudunk hazatérni hozzá, ezért olyan nehéz a döntés, mert Ő nem segít, csak vár ránk, kitartóan, végérvényesen.

Ismét Budapesten

1991 januárjától 1992 nyár közepéig voltam Kanadában. Alig vártam, hogy hazaérjek. A Rózsadombon kezdtem el dolgozni és a buszon állva láttam egy szép ház hófehér kőkerítésére festékszórózva : ROHADT GE....I, még ennek is örültem, annyira hiányzott Magyarország a tökéletes kanadai kisváros után, ahol mindenki locsolja a füvét és egyformára vágja azt és ahol minden olyan makulátlannak tűnik.

De ami akkor nagyon elszomorított, az volt, amit Budapest utcáin láttam. A másfél év alatt rengeteg ember került az utcára. Akkor megdöbbentett a gondolat, hogy kiléptünk az előző rendszerből és ez várt emberekre. Hajléktalanok. Sokan. Vajon mit hoz a jövő erre az országra, ha másfél év alatt sikerült ennyi embert az utcára tenni. Nem értettem, hogy létezhet ez.  Honnan kerültek ezek az emberek az utcára, hogy lehet, hogy előtte nem láttuk őket.

A másik új dolog, hogy mennyi kínai volt nálunk. Ez egy másik ország volt. 

Boldog voltam, hogy itthon lehetek, de onnantól kezdve már folyamatos vágyakozást éreztem. Nem is tudom, mi volt az erősebb: az elmenni akarás, vagy egy újabb kihívás, egy másik ország megismerése.

Aki annak idején vagy még hamarabb ment el innen, tudja milyen érzés egy egészen más világba csöppenni. Az Egyesült Államok volt a vágyam gyerekkorom óta.

Én hiszek abban, hogy tudat alatti énünk látja a jövőt. Biztos vagyok benne, hogy azért volt bennem ez a mérhetetlen vágyódás Amerika után, mert ott várt rám a férjem. Amikor megláttam őt, tudtam, hogy őt kerestem egész életemben. Nem tudom elmagyarázni az érzést. Még csak nem is első látásra szerelem volt, de ott volt a nagy Ő. Szóval őt 1999-ben ismertem meg és először 2000-ben jöttünk haza együtt, amikor még nem voltunk házasok. Érdekes volt látni a reakcióját.

Kulturális különbségek

Figyeltem őt néha, amikor a városban utaztunk. Meleg volt, csinos MAGYAR lányok mini szoknyában. Megkérdeztem tőle, mit szól a lányokhoz? Megnézte-e őket magának? Erre csak visszakérdezett: mit gondolsz? A véleménye az volt, furcsának találja, hogy mindenki így ki van rittyentve állandóan.

A vidéki New Jerseyben tény és való nem nagyon kell felöltözni. Egyszer elmentem vasárnap reggel egy közeli kis szupermarketbe (Wawa) ahol a pénztáros közölte velem: a férjed azt üzeni, vigyél vajat. Kérdeztem a nőtől, honnan tudja, hogy nekem üzent? Válasz: Te vagy egyedül pizsamagatyában. Itthon nem mernék így vásárolni se vasárnap, se éjszaka.

Nekem is meg kell szoknom mindig, hogy itt a szatyrot nem adják ingyen, most már a Tescóban is fizetni kell érte, de a vőlegényem reakcióját látva be kellett látnom: ő is a jóléti társadalom egyik elkényeztetett példánya és igen, létezik az amerikai arrogancia.

Amikor először elmentünk együtt vásárolni és kiderült a kasszánál, hogy venni kell egy szatyrot, akkor teljesen kiborult. Ott állt és felháborodva mondogatta: NINCS SZATYOR, NINCS SZATYOR. Látszott rajta, hogy közben meg azt gondolja: „micsoda népség!” Én meg azt gondoltam: mekkora seggfej az amerikai vőlegényem.

Háromezer dollárt hozott magával és a zsebében hordozgatta. Egy idő után, amikor már nagyon a frász volt bennem kértem, hogy tegye be a bankba. Közölte velem, hogy dehogy teszi, még a végén nem adják oda. Úristen! - gondoltam én. Ez a pasi a férjem lesz, és azt hiszi, hogy mi még lovon járunk annak ellenére, hogy a városban csak villamoson utaztunk.

Elmondtam neki, hogy nekem is van bankszámlám és még soha nem kellett könyörögnöm a pénzemért. Vannak amerikai bankok, tegye be oda, mielőtt valaki kilopja a zsebéből a 6-os villamoson. Sikerült meggyőznöm.

Az ittlétét még valami megmérgezte. Nem kapott a moziban jeget a kólába. Ettől megint kiborult (egyébként nagyon jó fej pasi, tudom, ezek után nehéz elhinni). Próbáltam magyarázni, hogy nézze a jó oldalát: itt fél liter kólát fizet és fél liter kólát kap, míg Amerikában a fél literből négy deci a jégkocka. Itt nem jártam sikerrel. Ő inkább fizetett volna a jégkockáért, kóla nem is kell. Ez fájdalmas pontja volt az utazásnak. Nincs szatyor, nincs jégkocka. Welcome to Hungary!

A fent említettekhez hozzátartozik, hogy mielőtt velem találkozott soha nem volt útlevele. Az egyetlen határon kívüli hely, ahol járt Tijuana, ahová az amerikaiak átmehettek útlevél nélkül (milyen igazságtalan, nem?), bezzeg szegény mexikóiak kedvéért építettek egy határállomást, ami Kaliforniában van az ország belsejében San Diego és Los Angeles között. Ezt azoknak ajánlom figyelmébe, akik úgy utazgatnak arrafelé, hogy nincs már hivatalos tartózkodási engedélyük. Le fognak bukni. Volt már rá példa.

Ami nagyon furcsa volt még neki, hogy vidéken már délelőtt pálinkával kínálgatták. Ez persze nem lett volna furcsa, ha annak idején ő is nézi a Dallas c. sorozatot, amiben Jockey Ewing már reggel 9-kor whiskey-t ivott. De hát Ő nem nézte. Ezért csodálkozott.

Ami tetszett neki

Azt nagyon élvezte, hogy mivel akkor a VII. kerületben laktunk, mindenhová eljutottunk gyalog a belvárosban. A kedvenc helyeink az Old Man's Pub és a Morrison's Club voltak. Ott akkor láttunk sok híres magyar zenészt.

Deák Bill Gyulára azt mondta: a legjobb bluesénekes akit valaha látott. Ez nagy bók egy olyan amerikai szájából, aki megjárta Woodstockot és még volt jegye a Led Zeppelin koncertre, amire már nem tudott elmenni, mert meghalt a dobos.

Rácsodálkozott a vidéki emberekre. Azt mondta, hogy Amerikában nem létezik ez a fajta ártatlanság, amit Karancslapujtőn látott. Gyerekek mackónadrágban, illedelmesen köszönve, a szabadban játszva.

Ami nagyon tetszett még neki, hogy egy szupermarketben nincs minden termékből kb. húszféle márka. Tény és való, hogy Amerikában van miből választani. Aki járt már ott és látott egy olyan sort, ahol csak a gabonapelyhek vannak, az tudja mit jelent a bőség zavara. Nekem ez érdekes volt, mert én élveztem a választékot New Jerseyben, soha nem gondoltam volna, hogy valaki azt fogja értékelni, hogy nem kell azon tanakodni, vajon melyiket is válasszam.

Amerikai hiányérzetek

Volt idő, amikor úgy éreztem soha nem akarok hazajönni New Jerseyből, mert nekünk, magyar dadáknak, nagyon jó életünk volt. Beszippantott minket az a királyi érzés, ami arról szólt, hogy azért a pénzért, amit kerestünk, ugyanazokban az üzletekben tudtunk vásárolni, mint a bankár főnökeink feleségei. De ez csak az anyagi jólét.

Aztán szép lassan jöttek a hiányérzetek. Elmentem New Jerseyben pár magyar lánnyal kirándulni a környező hegyekbe, annyira úgy éreztem, hogy valami nagyon hiányzik, nem tudtam akkor megmagyarázni mi volt az. Ott is fák vannak, zöld, madárcsiripelés. Később itthon jöttem rá a nógrádi hegyekben, hogy azokban az erdőkben nincs lélek, mert nincsenek emlékek. Egy törött termosz darabjai, amit a húgom dobott méregből egy fának, mert nem hagytunk neki a teából.

Volt egy kedves ismerősöm, egy magyar férfi, aki 1956-ban hagyta el Budapestet és Ohióban élt. Mielőtt meghalt, felhívtam őt és amerikai feleségét egyik karácsony előtt, amikor már beteg volt és tudta, hogy valószínűleg nem fogja már látni Magyarországot. Annyi sóvárgás volt a hangjában: „A karácsony otthon! Nincs is olyan sehol, csak Magyarországon!”

Akkor annyira megijedtem, hogy esetleg egyszer én is odajutok, hogy hosszú évek után ennyi sóvárgás lesz bennem a hazám után és így kell leélnem az életem, hogy tele van vágyakozással a múlt után.

Az egyik kedvenc könyvem a Cini Cini Muzsika, szerintem a világ legjobb verses és mondóka gyűjteménye, ami gyerekeknek íródott. Ebben találtam ezt a Tamkó Sirató Károly verset.

Dal a tóról

Ez a tó, ha enyim lenne

mindennap fürödnék benne.

A Forró Nyár Ünnepére

leúsznék a fenekére.

Cirógatnám a sok szép halát,

biztatnám a békák karát.

Cimboráznék a csiborral,

kínálgatnám mézzel, borral.

Fésülném a habok fodrát,

ugratnám a vízibolhát.

Hínár-karosszékben ülvén

rák ollóját köszörülném.

A sás között, ahogy lóg ott,

bámulnám a vízipókot.

Ha ez a tó enyim lenne

Nap, Hold szebben menne benne.

Kék hajnalon, opál estén

a titkait mind kilesném.

Dédelgetném én naphosszat:

- boldog lenne minden moszat!

Ha elolvasom, mindig az a gyönyörű tavaszi nap jut eszembe, amit Anyukámmal töltöttem a Mátrában. Egy kis tó partján békák százai kuruttyoltak, szellő fújdogált, és fűzfák árnyában turisták heverésztek.

„Cimboráznék a csiborral” - hogy lehet ezt lefordítani angolra? Vagy németre, vagy svédre? Szeretem az anyanyelvem. Nagyon szép nyelv a magyar és nagyon szerencsések vagyunk, hogy ezt beszéljük. Ha jól tudom, a világ négy legnehezebb nyelvének egyike.

Egy barátom a Facebook-oldalán egy újabb képpel lepett meg. A pólón, amiben a fotót készítették ez áll (a pólót egyébként az Egyesült Államokból rendelte): I SPEAK HUNGARIAN. WHAT IS YOUR SUPERPOWER?

Jó kedélyű magyarok

Olyan sokszor szóba kerül HA oldalán, hogy a magyarok siránkoznak és borzasztó a mentalitás, meg mindenki pesszimista, stb. Van egy másik oldalunk is. A vidám, jó kedélyű magyarok is léteznek ám! Erről olyan kevés szó esik.

A kislányommal imádjuk az itthoni játszóházakat. Elvittem egybe, mikor két éves volt. Van ott egy felfújható csúszda, amin imádok lecsúszni, de a csúszdához felmászni nem olyan egyszerű, hiszen ezt gyerekeknek tervezték és nem egy széles csípőjű anyukának.

Próbáltam bepréselni magam egy résen és éreztem, hogy valakinek a tekintete megakad a hátsómon. Egy vicces kedvű nagypapa már meg is szólalt:

- Nem fog az oda beférni.

Hátranéztem, ami nem ment olyan könnyen és szigorúan néztem rá. Azért is felmásztam és fent csak négykézláb tudtam megállni, így néztem rá diadalittasan:

- Befért!

Mindketten nevettünk, aztán lecsúsztam a csúszdán.

Dolgoztam valaha egy cégnél, ahol nagyon mókás ügyfelek voltak. Egy napon az egyik, akivel napi kapcsolatban voltam, azt mondja a telefonban:

- Mónika, annyira szégyellem magam (a kis hazudós), de valahányszor veled beszélek, mindig az a régi porszívó reklám jut eszembe. Ne rázza ki, ne verje ki Mónikával szívassa ki. Ebbe még én is belepirultam. (Már bocsánat, de nem Erika volt a porszívó neve, javítson ki valaki).

Egy ilyen viccért Amerikában a bíróságon találná magát az ügyfél.

Milyen az, amikor idejön az amerikai és azt látja, hogy a magyarok máshogy értelmezik az emberi érintés fogalmát?

Egy régi kedves barátom egy amerikai cégnél dolgozik.  Egy ideig nem volt titkárnőjük, de aztán felvettek végül egyet, aki az ebédszünetben megmasszírozta az egyik férfi kollégája hátát. Teljesen ártatlan dolog.

Igen ám, de épp itt járt az amerikai HR-s, aki egy nő, és akit történetesen Pinának hívnak (kiejtése valahogy így Pínnya). Ő nem ártatlan érintést csinált belőle, hanem nagy ügyet. Barátom felhívta az ukrán HR-süket bízva abban, hogy vele jobban dűlőre jutnak és nem lesz ebből olyan nagy ügy. Miközben persze a budapesti irodában mindenki azon röhögött, hogy az amerikai Pinának nincs humorérzéke.

Öcsi és a Barkas

Családi összejöveteleken mindig előkerülnek a régi történetek, amin jókat nevetünk, ez a kedvencünk:

Nagymamám, aki feketében járt, ha kiment az utcára mindig volt a fején egy kendő, nagyon finom teát csinált és a legfinomabb rántott csirkecombot, amolyan régi módi nagymama volt, aki mindig aggódott, ha nem vettünk fel pulóvert a 22 fokban, ha nem ettünk eleget, vagy túl sokat szaladgáltunk, de még neki is volt humora. Egyik délután mikor meglátogattam sopánkodva mesélte, hogy milyen hülyeséget csinált.

Kőbányán lakott egy kis utcában. Abban az időben vele lakott egy ideig fia, az én nagybátyám, akit Bélának hívnak, de az egész család Öcsinek becézte. Becsöngetett hozzájuk egy fiatal nő, nagymamám nyitott ajtót:

- Csókolom, Bélát keresem, látom itt áll a ház előtt a Barkasa, gondoltam benézek (Barkas - kisméretű teherautó, a fiatalok kedvéért).

- Nincs itthon Öcsi - mondja a nagyanyám.

- Ki az az Öcsi? - kérdi a csaj.

Erre nagyanyám:

- És ki az a Barkas?

A kenyér illata és a hírek

Imádom a kenyér illatát, ilyen kenyér nincs még a világon. Egyszer egy előadáson voltam Tihanyban. Doug Weed volt az előadó, aki az idősebb Bush kormányában volt tanácsadó, és aki egy óriási Amway üzletet épített fel. Az előadást azzal kezdte, hogy nagyon sok helyen járt már, de sehol nem látott még ennyi szép nőt, és sehol nem evett ilyen finom kenyeret.

Szeretem, hogy itthon látom, mi van az emberek fejében, mert lehet velük beszélgetni mindenről (persze bevallom, néha ijesztő, amikor belelátunk mások fejébe).

Szeretem, hogy van választék, ha arról van szó, hogy nézzünk híreket. ATV, Hír TV, Echo Tv, sőt parlamenti élő közvetítés, ahol igaz, azt is látjuk, hogy alszanak a képviselők, de itt legalább élő egyenes adásban jön a sóder és én eldönthetem, hogy mit szűrök le abból, amit láttam és nem a firkászok (esetleg) elferdített beszámolóját olvasom szájbarágós stílusban.

Én egyébként nem ragaszkodom egy bizonyos hírcsatornához. Pont azért jó megnézni mindet, mert az ember több szemszögből látja a világot. És én azt gondolom, azért jó, ha az emberek megnyílnak egymásnak és el merik mondani a véleményüket, mert egymást is formáljuk és ez nagy erő lehet. Kérdés, hogy tudunk-e fegyvert kovácsolni az erőnkből és harcolni.

Szeretem a Csilit, a világ legjobb Művelődési Házát, ahol mindig valami ismerősbe futok, ahol van egy híres bácsi, ahogy lányom mondaná, a 100 Folk Celsius egyik tagja, akinek gitárüzlete van itt, ahol le lehet ülni egy finom kávé mellé és közben nézni a gyerekeket, akiket vagy az oviból vagy a suliból vagy a bölcsiből ismerünk, vagy valahonnan a kerületből, és jönnek mennek minden nap, mert rengeteg dolgot lehet csinálni a Csiliben. Táncolni, karatézni, jógázni, énekelni...

Megkérdeztek több mint 70 ezer amerikait, aki rendszeresen utazik, arról hová mennének a legszívesebben. Az első három helyezés: 1. Firenze (Itália) 2. Charleston (Dél-Karolina) 3. Budapest

Szeretem Budapestet. Gyönyörű város. Van egy barátom, aki szárnyashajót vezetett Bécs és Budapest között hosszú időn át. A járat, amivel nap mint nap közlekedett valamikor a kora délutáni órákban ért be Budapestre, de egy nap nagyon sokat késtek, mert valami gond volt a zsilipekkel.

Este értek be, amikor már sötét volt és a hajó törzsutasai, akik addig csak világosban látták a várost a hajóról tapsviharban törtek ki, mert ilyen szépet még nem láttak. Ajánlom mindenkinek az esti dunai sétahajózást. Fantasztikus látvány. Mi, ha átmegyünk valamelyik hídon, akkor mindig azt mondjuk egymásnak: nézd, itt van a szép Budapest.

Pálinka és a magyar bor

Ellentétben a közhiedelemmel, én nem szeretem a pálinkát. Egyszer és egyetlen egyszer fordult elő, hogy bűnbe estünk a játszótéren. A pálinka gyógyszer, de csak megfelelő mennyiségben, ami = kevés. Apukám tanácsára én most kipróbáltam működik-e, ha fáj a torkom. Működik bizony.

Anyukámmal sokat utaztam. Az egyik kedvenc utunk a soproni volt, ami tele volt lélekkel. Sétáltunk a házak között a Lővérekben és sok helyen invitálják meg az embert házi soproni kékfrankosra. Persze fizetni kell érte, ezek kis családi éttermek.

Abban a ritka élményben volt részünk, hogy finom, megfizethető magyar vörösbort ittunk, amiben ott volt a lélek, hiszen a család munkája volt benne. Én Amerikában sok helyen láttam Egri Bikavért, de ezzel ki is fújt a finom magyar vörösborok sora.

Nem voltam rest és kíváncsiságból bormagazinokat forgattam, hogy lássam, a magyar bor milyen helyet foglal el a világ borai között. Hát, úgy láttam semmilyent. Ezt én bizony mellre szívtam. Micsoda igazságtalanság!

Apukám azt mondja erre, hogy mi nem tudunk labdába rúgni, hiszen nem tudunk nagy mennyiséget gyártani. Azért remélem az idelátogató turisták elviszik a hírét a finom magyar bornak. Persze mondom ezt én, aki a Lidl-ben inkább megveszem a chilei és a kaliforniai vörösbort, mert sokkal olcsóbb, mint a magyar. Itthon én azt látom, hogy 1500 forint alatti magyar borokat nem szabad venni, mert nem jó.

Volt még Sopronban valami nagyon különleges. Nem tudom, hányan ismerik a Taródi várat, amit a helyiek csak Bolondvárként becézik. Hihetetlen, hogy valaki fogja magát és felépít egy várat.

Azért beszélgetve az ottani lakosokkal nem mindenki volt olyan büszke erre, mert volt, aki azt hangoztatta, hogy az a vár bizony lopott kövekből lett felhúzva (elméletileg adakozásból és hosszú idő alatt saját pénzből lett megépítve). Mi beszéltünk a ház úrnőjével is, aki nem látszott boldog hercegnőnek, mert lássuk be, hogy egy olyan várban élni, ahol hiányzik a 21. századi kényelem…??????

Sokszor panaszkodunk az eladókra. Én is. De hozzáteszem, hogy Budapest egy más világ. Vidéken egész mások az emberek és nem is kell messzire menni. Utazunk 50 percet, eljutunk a Pilisbe és máris kedves eladókkal találkozunk, emberekkel, akik köszönnek egymásnak az utcán. Nem lehet általánosítani itthon sem.

Egy kis cél, amire várni lehet

Ha már szexista viccek. A szexológus előadást tart a mindennapi szex fontosságáról.

"Hadd bizonyítsam be Önöknek, milyen fontos, hogy nagyon sok szex legyen az életünkben - mondja az előadó. -  Tegye fel a kezét az aki minden nap szeretkezik!

Jó sokan felteszik a kezüket.

- Nézzék csak meg ezeket az arcokat! Milyen elégedettek és boldogok!

- Most tegyék fel azok a kezüket, akik egy héten egyszer szeretkeznek!

Most is felteszik jó páran a kezüket.

- Nézzék meg őket! Ők is elégedettnek látszanak, de korántsem annyira, mint előző társaik.

- Kérem, tegye fel a kezét, aki egy hónapban csak egyszer szeretkezik!

- Na, nézzék meg a különbséget! Itt már nyilvánvaló, hogy ezek az emberek nem túl boldogok.

- Kérem, tegye fel a kezét az, aki egy évben csak egyszer szeretkezik!

Mindössze egy fickó jelentkezik, aki majd kiugrik a bőréből.

- Uram, értette a kérdésem? Azt kérdeztem ki az, aki egy évben csak egyszer szeretkezik?

- Igen, igen, értettem - ugrál tovább a férfi.

Fogja a fejét az előadó és ezt kérdezi:

- Ha csak egyszer szeretkezik egy évben mi a fenéért ilyen boldog?

- Attól, hogy ma este lesz!!!!!!

Legyen mindig egy kicsi cél, amire várni lehet, ami bearanyozza az életünket. Lehet, az havi egy szex, évi egy szex, sorolhatnánk.  Nekem sokáig az volt, hogy tudtam a repülő haza hoz. Budapestre.

Szeretem Magyarországot

Ebben a zaklatott állapotában is, úgy ahogy egy nő egy férfit szeret. Akkor is, amikor a másik csalódást okoz. Amikor mások már elmennének, mert annyi rossz történt.

Én mindig hazajövök, ide, ahonnan annyian el akarnak menni és el is mennek. El is kell indulni és meg kell próbálni, ha erős a vágy. Mindig haza lehet jönni. Szeretek itt lenni, így is, hogy néha, igen, égnek áll a hajam a hülye emberektől, meg a siránkozástól, meg attól, hogy úgy tűnik, ez az ország nem tud előre lépni, mert még mindig a múltban él.

Attól, hogy itthon vagyunk és megint, sokadszor úgy döntöttünk, itthon akarunk élni attól még nem feltétlenül tapsikol az ember. A másik posztban leírom jó hosszan, hogy milyenek az első élmények, egy tíz éves gyermek szemével is, így négy hónap után. Az biztos, jó döntés volt. Itthon vagyunk.

Hadd idézzek most a végén megint valakit, aki igazán tud írni a szeretetről, mert amit ő ír, az nekem igaz Magyarországra is.

„Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a „valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a „senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy „Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: „Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!"

Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk.

Felébredünk.

Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni." (Müller Péter: Szeretetkönyv)”

A moderálási alapelveket itt találod.

AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL

A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.

Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.

A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.

Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.