Számomra Gabuschka posztja nagyon pozitív életszemléletet sugároz, a kalandon kívül a másik kultúra, ország tiszteletét, amit ugyanakkor Magyarország iránt is érez. Ahogy írja, ha rendben vagyunk magunkkal, akkor bárhol boldogok lehetünk. A Magyarország és én pályázat újabb darabja, amely Írországról, Londonról és Németországról is szól. 

Szavazni ma is a poszt végén és a Facebookon lehet.

„Annak ellenére, hogy a témában kevés pozitív hangulatú írást olvastam, feltételezem, hogy rajtam kívül sokan lehetnek még akiknek alig van negatív gondolata Magyarországgal kapcsolatban. Többen is vagyunk, akiknek egész egyszerűen úgy alakult az életünk, hogy annak egy adott szakaszában rövidebb-hosszabb ideig külföldön élünk. Valóban lesznek majd páran, akik nem térnek haza, ahogy jó néhányan igen. 

Mindig is bennem volt a vágy, hogy külföldön éljek, és nem azért mert nem szeretem a Hazámat, hanem egyszerűen ki szerettem volna próbálni magam egy másik kultúrában, nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan gondolkodnak, és élnek az emberek egy másik országban. Biztos ismeritek azt a kellemesen bizsergető érzést, amikor leszálltok a repülőről, vonatról külföldön, és még a levegő is más, mint otthon (most tegyük fel, hogy Európán belül maradtunk, mert az egyértelmű, hogy Ázsiában, Afrikában más), hirtelen ismét gyereknek érzitek magatokat, akit hajt a kíváncsiság, és a felfedezés vágya. Van, akiben ez a kíváncsiság annyira erős, hogy el is költözik külföldre, míg másoknak tökéletesen elegendő, ha a nyaralások alkalmával merítkeznek meg az ismeretlen kultúrában. 

Az au-pair kaland Írországban 

A legelső szárnypróbálgatásom 23 évesen, kilenc éve történt (kilenc éve!), amikor még főiskolára jártam levelező tagozatra, mellette dolgoztam, és az öcsémmel laktam közös albérletben. Hiába remek időszaka volt az életemnek, mégis valami hiányzott. Lehet csak nehezen viseltem a hétköznapok monotonitását, unalmasnak éreztem az életemet, ezért fel akartam keverni az állóvizet; mindenesetre 2006 december végén egyik reggel úgy keltem fel, hogy én au-pair leszek Angliában, és legalább egy évig kint maradok. Be is jelentkeztem egy közvetítő ügynökséghez, ahol a közvetítő rábeszélt, hogy válasszam inkább Írországot, amely a kint-tartózkodásomat illetően rossz döntésnek, ám hosszú távon mégis jónak tűnt, mert hazajöttem és befejeztem az iskolámat. 

2007 januárjában megírtam a jelentkezésemet, és február nyolcadikán már a repülőn ültem úton a kalandok felé. Kalandok voltak, csak nem olyanok, mint amelyekre számítottam, például a fogadó családom egy hét után felmondott nekem, hogy ne haragudjak, de én vagyok az első au-pair-jük, nem tudták, hogy mire vállalkoznak, nem szeretnének idegent mégsem a házban, és én nagyon kedves vagyok, de nem kérnek a rendszerből mégsem. Emlékszem, hogy bólintottam, még én vigasztaltam az anyukát, aki sírt, mert gondolom rosszul érintette a helyzet, majd elmentem sétálni, és egy fülkéből felhívtam anyut sírva, hogy most mi legyen. Pár hónapig kihúztam két családnál, életre szóló élményeket szereztem, mégis négy hónap után hazajöttem, és befejeztem az iskolámat. 

Második kaland: London 

Akkor nagyon jó volt hazajönni. A betárcsázós internet korában, amikor a mobilnet, meg a különböző üzenetküldő applikációk még nem voltak elérhetőek, sokszor nagyon egyedül éreztem magam, annak ellenére, hogy az írek roppant barátságosak, sőt magyar barátaim is lettek. Amikor másodszorra indultam útnak, már egy jó irodai állást hagytam magam mögött, saját albérletet Budapest belvárosában, hogy 2011 márciusában Angliában landoljak, majd mint hotelrecepciós helyezkedjek el. Soha nem dolgoztam előtte vendéglátásban, de az ügyfélszolgálatos múltam hasznosnak bizonyult az új munkakörben. Szerencsére, ez alkalommal sem az hajtott, hogy „Jaj csak el innen Magyarországról”, hanem szerettem volna jobban beszélni angolul, és kipróbálni magam másodszorra már nagyobb sikerrel külföldön. 

Szerintem London mindenkit elvarázsol az elején, engem is beszippantott a meseszerű épületeivel, az emeletes buszokkal, az egyedi taxikkal és az utánozhatatlan „Benetton katalógus” -szerű sokszínűségével. Mindenki bátran felvállalja a saját stílusát, az emberek egyediek, színesek, minden élethelyzet, buli, munka ezer fokon pulzál, azt hiszem New Yorkra mondják, hogy a város soha nem alszik, de ez ugyanúgy megállja a helyét Londonban is. Nekem két évre és pár hónapra szólt a bérletem az országban, majd ismét éreztem azt a viszkető érzést a gerincemben, hogy mennem kell. 

Intermezzo Budapesten 

Sokat gondolkodtam, majd végül engedtem az öcsém unszolásának, és átköltöztem Németországba. A kettő között 2013-ban Budapesten töltöttem öt hónapot, egyrészt, hogy kipihenjem Londont és kicsit élvezzem az otthoni forró nyarat (és hogy végre körbebiciklizzem a Balatont), másrészt hogy legalább minimális szintre feltornázzam a német nyelvtudásomat. Anyukám vállalkozásában dolgoztam, és közben igyekeztem mindent, ami hiányzott magamba szívni Magyarországon. 

Egyszer egy idegenvezetőtől hallottam, hogy Budapest olyan mint egy idős hölgy, gyertyafénynél mutatkozik meg az igazi szépsége. És valóban, este a Halászbástyáról lenézni a kivilágított városra valami eszméletlen élmény, vagy akár sötétben sétálni az Andrássy úton; az embernek megtelik csodálattal és hálával a szíve, hogy itt született. Nagyon szerettem a pub-kat Londonban, mert valami egészen egyedi hangulatuk van, és szerintem ez ugyanúgy igaz a romkocsmákra is. 

Két világ között rekedten

Most tulajdonképpen egy dolog hiányzik nagyon otthonról, az pedig a leves. Már tudok főzni, úgyhogy ha majd lesz megfelelő méretű edényem, én is készítek majd többször, de itt Németországban nincs akkora kultúrája, mint nálunk. Vagy valamilyen agyontejszínezett krémlevest esznek, vagy az íze alapján porlevest. Szeretem a krémleveseket is, de a szép sárga forró tyúkhúsleves zöldségekkel és csigatésztával azért nagyon tud hiányozni. Itt még a gulyás sem leves, hanem egy pörköltszerű egytálétel. De ami jó itt a németeknél, hogy a kedvenc ételük a Schnitzel, magyarul rántott hús, amelyet én sem bánok krumplipürével és savanyú uborkával jóízűen megenni. 

Most már lassan másfél éve élek Németországban azon belül is Frankfurtban, a harmadik állomásomon. Mind a négy országban tapasztaltam pozitív és negatív dolgokat is. Általánosságban, amit nehezen élek meg, hogy egy idő után két világ között rekedtnek érzi magát az ember. Nem vagyok német, máshogy gondolkodom, hiába szeretem őket, egyelőre nem sikerült még -valószínű a folyékony nyelvtudás hiánya miatt- barátságokat kötnöm, az otthoniak pedig messze vannak. 

Bárhol lehetünk boldogok 

Viszont abban sem vagyok biztos, hogy ennyi év távollét után, vissza tudnék illeszkedni a társadalomba, és nem érezném szűknek az országot, hiszen otthon már mindent elértem, amit szerettem volna. Nehéz néha ezt a hontalan érzést megélni, főleg amikor az ember megjegyzéseket kap mindkét oldalról. 

Londonban történt az ott-tartózkodásom elején, hogy a recepción dolgozva egy vendég megkérdezte, hogy Skóciából származom-e. Tudvalevő, hogy a skótok nagyon erős tájszólással vagy dialektusban beszélnek, még egy anyanyelvűnek is nehéz megérteni, mit mondanak. Persze nem esett jól, egy nagy tasli volt gyenge lábakon álló önbizalmamnak, de aztán egy kis szomorkodás után már pozitívan láttam a dolgot, hiszen ez a megjegyzés azt jelentette, hogy alapvetően beszélek már annyira jól, hogy nem bevándorlónak néznek, aki még a nyelvvel küzd, hanem egy anyanyelvűnek annak ellenére, hogy fülsértő az akcentusom. Pár napja megismétlődött itt Németországban ugyanez a szituáció, csak most azt kérdezték meg tőlem, hogy esetleg Svájcból jöttem-e.

Azt is meg kell szoknunk, hogy nem mindenki örül annak, sőt talán hangot is ad nem tetszésének, hogy külföldiként az ő országukban élünk, annak ellenére, hogy dolgozunk, és fizetjük a járulékokat. 

Otthoni oldalról pedig nehéz megélni az olyan megjegyzéseket, hogy: 

„Én is mentem volna, de ÉN nem tudtam volna a szüleimet itthagyni, nekem nem férne bele.”

„Jó, hogy te ennyi mindent megengedhetsz magadnak” vagy

„Én nem tudtam volna a Hazámat itthagyni.” 

Kedves Otthoniak, kérlek, ezeket a mérgező nyilakat tartsátok meg magatoknak, mert mindenki élete más, mindenki másképp érzi boldognak magát.

Ha lehetne, én mindenkinek felírnék receptre legalább fél év külföldön tartózkodást. Tudom, nem mindenki teheti meg, csak eljátszom a gondolattal elméletben. Hirtelen ráeszmél az ember, hogy nem Magyarország a világ közepe, mert mindig az az ország, ahol éppen tartózkodik, kérdezz csak meg egy helyit. 

Minél távolabb kerülünk a hazánktól annál inkább látható, hogy mennyire kicsik vagyunk, Brazíliából nézve még Európa is egész jelentéktelen. Mégis elképzelhetetlennek tartom, hogy a leendő gyermekeimhez ne magyarul beszéljek, vagy hogy ne ismertessem meg velük a kultúránkat. Azt hiszem, ebben a helyzetben is elmondható, hogyha mi rendben vagyunk magunkkal, akkor bárhol megtalálhatjuk a boldogságunkat."

A moderálási alapelveket itt találod.

AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL

A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.

Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.

A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.

Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.