Lehet, hogy nem is jó a kérdés, hiszen ahány gyerek, annyiféleképp, nem lehet és nem is kell általánosítani. Inkább csak történetet mesélni, ma például Gabiét, akik két gyerekkel költöztek el – nem a szomszédba, hiszen egészen a Dominikai Köztársaságig mentek. Elöljáróban csak annyit, hogy náluk nagyon nem ment egyszerűen a gyerekek beilleszkedése. (A fényképekért köszönet neki!)

"A gyerekek és a kiköltözés kapcsán nekünk is van egy történetünk: két felnőtt, két gyerek, 4 bőrönd, 4 hátizsák, 1 év... Az úticél: Punta Cana, Dominikai Köztársaság.

2014 nyarán indultunk útnak, egy volt a terv, esetleges hosszabbítással. De a gyerekek, egy 10 éves fiú és egy 6 éves kislány nagyon megszenvedték a váltást, az új sulit, a barátok és az anyanyelv elvesztését és a mai napig haza akarnak menni. Tehát most már biztos, az egy év leteltével, nyáron visszamegyünk Magyarországra.

Eleinte csak egy zárt blogot írtunk a családnak, Facebookon, de aztán egyre több ismerős kérte, hogy meséljünk már, mert azért ez mégsem Európa, érdekli őket a történetünk. Így év elején elindítottuk a Karibkaland blogot, visszamenőleg töltjük fel a posztokat, a férjemmel és a gyerekekkel őszintén írunk minden megpróbáltatásról, örömről, bánatról.

Nekem, így visszagondolva az elutazás előtti időkre, az a furcsa, hogy az emberek, akik megélték azt, hogy külföldre költöznek gyerekekkel, nem beszélnek erről a nagyon nehéz időszakról. Pedig érdeklődtem, próbáltam utána nézni.

Egyetlen anyuka volt, aki azt írta, készüljek fel, olyan lesz nekik, mint egy gyászfolyamat. Akkor nem értettem. Most már tudom, hogy így van. Mindig csak azt hallod, hogy „kimentünk, aztán 3-4 hónap múlva már beszélték is a nyelvet a gyerekek”. Aha. Csak éppen az a 3-4 hónap az, amikor vért pisilsz és végignézed, ahogy szenved a gyereked. Ők bent sírtak, mi kint a kocsiban.

Kicsit olyan ez, mint az anyaság körüli csend. Mindenki csak a rózsaszín felhőkről beszél, arról senki, hogy az első 6 hét / 3 hónap egy zombi időszak, amikor csak a túlélésre játszol. Hát ez is ilyen. Nem beszélünk róla, pedig nem minden gyerek egyforma és sokakat megvisel ez az állapot.

Nálunk az is közrejátszott, hogy belecsöppentünk egy teljesen más kultúrába, éghajlatba, mentalitásba. Az első napokban a férjem is sokszor kiakadt, hogy itt semmi sem úgy megy, ahogy kellene. Itt az emberek nem rohannak, nincs stressz, ezért nem is értik, hogy miért akarsz te valamit rögtön elintézni? Manana… (holnap), mondják ők.

Hiányoztak a magyar gyerekek

Aztán két hete voltunk itt, amikor egyik este Dorkánál is elszakadt a cérna. Sírt, mert nagyon hiányoztak az ovis társai. A csoportjától ajándékba kapott emlékkönyvvel kelt, feküdt. Lapozgatta és közben „beszélgetett” az ovis társaival, elmesélte nekik, mi történt aznap.

Napközben élvezte a jó időt, szeret a medencében pancsolni, vagy az óceánban fürödni, de a magyar gyerekek hiányoztak neki. Az sem segített, hogy az imádott mesekönyvei, játékai közül csak keveset tudtunk elhozni, kapaszkodik az iPodjába, amire nővéremék kétnapnyi mesét és zenét töltöttek fel neki. Sokat beszélgettünk, játszottunk, nagyokat sétáltunk, de lefekvéskor mindig elsírta magát.

Bence nagyon sokat veszekedett ebben az időben Dorkával, mindenért morgott, láttuk rajta is, hogy feszült, talán amiatt, hogy nem tudja mi lesz az új suliban, nem tud felkészülni (neki nagyon fontos, hogy tudja előre mikor mi fog történni).

Próbáljuk lekötni, foglalkoztatni, de hiányoznak a barátok, mi már nem vagyunk érdekesek számára. Nála is sokszor kézben van az osztálytársaitól kapott emlékkönyv. Ő már keményebb dió, de beszélgetünk, ahányszor csak hajlandó beengedni a kis tüskéi mögé. Az ADHD miatt Bence mindent sokkal végletesebben él meg.

„Gondolok magam mellé barátokat”

Augusztus 18-án kezdtük a helyi nemzetközi két tannyelvű iskolát (angol-spanyol). Az első nap még érdekes volt nekik, de a következő napok folyamatos sírásból álltak.

Dorka, aki egy cserfes, nagy szókinccsel rendelkező hatéves volt itthon, most hirtelen elvesztette a kommunikáció lehetőségét és ezt nagyon rosszul élte meg. Gyakorlatilag teljesen bezárt, nem volt hajlandó még ránézni sem senkire az osztályban. Egész nap csendben ült, csak Bencével beszélt a szünetekben.

Dorka egyik nap elmesélte, hogyan játszik a suliban:

- Tudod anya, az iskolában gondolok magam mellé barátokat, hogy ne legyek egyedül, meg legyen kivel játszanom. De ezek magyar gyerekek.

- Az otthoni ovistársaid?

- Igen. Velük játszom. De ne aggódj anya, délutánra mindig visszagondolom mindet az anyukájához!

Bence is sokat sírt, időnként annyira zokogott, hogy kapott egy széket a folyosón, kiülhetett az osztály elé, ha már nagyon nem bírta. Mindenki vigasztalta, de állítása szerint végigsírta a napot.

Minden reggel zászlófelvonással kezdődik a napjuk, amikor eléneklik a dominikai himnuszt. Bence a negyedik napon azt mesélte, hogy nem bírta már hallgatni, ezért amint vége lett, beszaladt a WC-be, magára csukta az ajtót és elénekelte a magyar himnuszt…

Foci, a közös nyelv

Nagyon nehezek voltak ezek a napok. Bencusnál a foci segített, ez egy közös nyelv, amint rájöttek milyen jól focizik, hívták játszani, egyre több barátja lett, az első spanyol szavai mind-mind a focihoz kapcsolódnak.

Dorka nem nyitott hónapokig. Minden alkalomra, névnap, Mikulás, Karácsony csak repülőjegyet kért HAZA… Volt, hogy minden cuccát összepakolta táskákba, tényleg MINDENT és közölte, hogy ő most hazamegy.

Úgy tűnt, soha nem bocsátja meg nekünk, hogy elhoztuk. Nem barátkozott, pedig próbáltuk bátorítani. Februárra vettük észre, hogy már beszélget, spanyolul és angolul is.

Ez a sziget gyönyörű. Tényleg egy csoda. Hálásak vagyunk, hogy itt lehettünk. Rengeteg élményt gyűjtöttünk, ami már örökre a miénk marad. Sokat tanultunk. Nem volt könnyű. Nagyon nem.

De most, 10 hónap elteltével, amikor megkérdeztem a gyerekeket, hogy ha visszapörgethetnék az időt, kijönnének-e újra, most már mindketten igent mondanak. Mert nagy kaland volt ez, mindenkinek…”

A moderálási alapelveket itt találod.