Távol Magyarországtól (és Európától) született a mai írás a Magyarország és én pályázatra. Hajni (aki korábban már a Kanári-szigetekről és Nicaraguából is küldött posztot) elég kalandos utat járt be, és mint írja, mára arra jött rá: alapvetően a nyelv és a konyha az, ami az országhoz köti. Ami igazán erős identitás, az Európa. (A kép a szerző fotója.)

Szavazni ma is a poszt végén és a Facebookon lehet.

„Sétálsz egy utcán, tízezer kilométerre az úgynevezett otthonodtól, nem is igazán utca, csak egy ütött-kopott kis földút a tengerpart mentén (pont olyan, ahova mindig is vágytál), vakít a napfény, türkiz a víz, teljes valódban itt vagy, eszedbe sem jut máshol lenni.

Mégis, váratlanul bekúszik az orrodba valahonnan az olajon pirított hagyma illata. Csak egy futó pillanat, de máris ott vagy, Nagyi asztalánál ülsz a hetedik kerületben, mélytányérba szedi a paprikás krumplit, és alig várod, hogy az omlós fehér kenyeret a szaftba tunkold…

A honvágy számomra mindig egy mesterségesen kreált fogalom volt. Nem állítom, hogy mindenki csak bemeséli magának az érzést, kizárólag magamról tudok nyilatkozni, de engem valahogy sosem látogatott meg. Nem értem, nem érzem, és azt sem tudom, mire lenne való.

Illetve hazudok, persze, vannak pillanatok, amikor nosztalgiával gondolok az anyaországra. (Otthonnak már rég nem hívom.) De az igazi, híres magyar identitás sosem alakult ki bennem, és az, amire jóérzéssel gondolok vissza, valójában lehet, hogy korfüggő (drága tinédzser-évek!), vagy élményfüggő (semmi sem pótolhat egy napfelkeltés Sziámi-koncertet a legjobb barátokkal!).

Kalandvágyból Szardíniába

Életem harmincöt éve alatt négyszer hagytam el az országot úgy istenigazából elköltözősen, de sosem voltam gazdasági, vagy politikai menekült. A politika, persze sosem alakult igazán a kedvem szerint, és a közhangulat ennek megfelelően szűkebb környezetemben mindig ellenzékinek számított, de alapvetően soha nem gondoltam annyira befolyásoló tényezőként rá, amiért bármit is komolyabban változtatnék az életemen. Munkát is találtam Budapesten, általában épp eleget a megélhetéshez. Ráadásul annyira nem is érdekelt sosem ez a része az egzisztenciának.

Először azt hiszem, puszta kalandvágy volt. Huszonnégy éves voltam, és egy Európai Uniós önkéntes projekt keretében indultam neki Olaszországnak. Irány Szardínia!

Addig igazi budapesti sznob voltam. Kinevettem a vidéket, nem érdekelt semmi a belváros szűkös határain kívül. Váratlanul mégis ott találtam magam egy istenháta mögötti faluban, ahol a főúton néha átsétált egy-egy birkanyáj, és egyszer csak valahogy elkezdett tetszeni ez az egész.

Fél év után már úgy indultam haza, hogy csak átmeneti időt töltök majd otthon. És tényleg, pár hónappal később már újra Itália földjét tapostam, hátizsákkal, lelkesen kerestem a munkát, a szállást, a törzshelyet, a barátokat.

Kanári-szigetek, Nicaragua

Innen négy év múlva tértem haza, szintén átmeneti (félévesre tervezett, de kettőre nyúlt) időre. Az újabb irány a Kanári-szigetek felé mutatott, ahol négy évig éltünk, ekkor már az (időközben Budapesten megismert) barátommal közösen.

Újabb négy évvel később (újabb kalandvágyból) átjöttünk a Karib-tengerre, és most fél éve Nicaraguából gondolkozhatok magyarságomon. Innen nézve egyébként még sokkal kérdésesebb.

Nagyon kevés embernek mond itt valamit is Magyarország. A legtöbbször csodálkozva bólogatnak, és csak amikor hozzáfűzöm, hogy „Kelet-Európa”, akkor látszik valamiféle felvillanás az arcokon, hogy na, így már legalább nagyjából tudom hova tenni, honnan jöttél.

Itt sokkal inkább vagyunk európaiak, mint magyarok. Mindenben kiütközik európaiságunk. Akikkel összefuthatunk itt, legtöbbször amerikai turisták, vagy környékbeli közép-amerikaiak. Az európaiak egész másmilyenek. Nagyritkán őket is látni, több száz méterről megmondod róluk, hogy „odaátról” jöttek.

Igazából ez valamiféle identitás mégis. Szeretek európai lenni. Érzem és látom a különbséget. Több ezer éves kultúrák, egészen másfajta mosolyok. Nekünk nem áll jól a „hogy vagy?”, mint köszönés. (Bár a spanyolok is űzik, mégis más a que tal, mint a how are you doing. És igazán nehéz lenne elmondanom, mitől más, remélem, van még, aki érzi.)

Magyar társsal egyszerűbb

Persze volt, hogy mégis hiányzott a magyar érzés. Volt, hogy megpróbáltam elmondani az olasz barátomnak, mit jelent nekünk egy szegény jószívű, egyfejű sárkány, és mit, ha a tévémaci már a fogát mossa...

El lehet mondani, és meg is érti, de ettől még sosem lesz a kultúránknak közös gyökere. Így aztán, afféle szellemi menekültként immár hat éve a magyar társammal vagyunk külföldiek.

Így lényegesen könnyebb persze beilleszkedni, és egyúttal kéttagú csapatként kívülállónak is maradni egy kicsit. Nem kell külön elmagyarázni, mit jelent az, ha történetesen ma este buborékos vizes bort akarok inni. Fröccsözünk, és kész.

Gran Canaria-ról eleinte volt, hogy „kampányoltam” az otthon maradt ismerősöknek, mennyivel egyszerűbb, és jobb nálunk az élet. Azóta sem tudnám megmondani, ezt miért tettem.

Sokan követtek is minket, és sokan meg is maradtak a szigeten, boldogultak. Többen pedig megpróbálták, és mégsem szerették, visszaköltöztek, vagy továbbálltak valahova máshova.

Volt, aki megharagudott, amiért nem sikerült neki, de sokkal többen haragudtak meg magáért az invitálásért. Évekig ostoroztak nagymellű magyarok a gusztustalan árulásért, amit az ország ellen követtem el az efféle akcióimmal.

Kevésbé nagy magyarok pedig azt hitték, szimplán dicsekszem, vagy lenézem őket, akik még mindig otthon próbálnak boldogulni. Sosem volt bennem ilyesfajta negatív érzés feléjük.

Az egyetlen, amit éreztem, az őszinte csodálat volt (amit egyébként több külföldi is feltett nekem kérdésként, miután vázoltam, mi mennyibe kerül mondjuk Budapesten, és átlagosan mennyi egy fizetés), hogy hogyan tudnak akkor ott megélni? Ez továbbra is egy rejtély, szerintem még az ott élők számára is. (Igaz, ez afféle jópofa játéknak is felfogható, mint valami valóságos parapark.)

Mindenesetre a kampányolástól szép lassan elment a kedvem, már nem akarom mindenkinek az életét megváltoztatni. Beérném azzal, ha a szűkebb családom, és az a néhány otthonmaradt tétova jóbarát rászánná magát a költözésre. Utána azt hiszem, nagyon (még ritkábban) járnék vissza Magyarországra.

Bár való igaz, egy-egy koncert, amit csak ott láthatok, nekem maga a haza, teljes megnyilvánulásában. Ha „haza vágyódom”, egy klub ugrik be, a kedvenc pultom, a kedvenc zenekaraim, a kedvenc félismerőseim, akikkel hosszas beszélgetések nélkül is tudjuk, hogy ugyanabban a csapatban játszunk. Ezek miatt viszont elég lenne talán két-három évente bekukkantani, egy hétre. Egyelőre nincs így, hazajárok Anyu-, Tesó-, és Unokahúg-nézőbe.

A pótolhatatlan ízek

Ha végre ők is felkerekednének, ami akkor maradna még a honvágy-szerűségből talán, az az, amikor tejfölös-rakottkáposztával álmodok. Az ízek, az igazi magyar konyha valóban pótolhatatlan és egyedi. Nem is érdemes túlzottan törekedni a fenntartására, mert végül úgyis csak csalódás lesz. Nincsen olyan gyöngyhagyma sehol a kerek világon!

Igen, ha már nemzeti öntudat: szeretem, ha tízezer kilométerre az országtól, egyszer csak kiderül, hogy valaki imádja a „gulást”. Ez az a (ritka) pillanat, amikor büszkén mondhatom: én a gulás földjéről származom! És nevetünk, mindenki tudja, ez komoly fegyvertény, már szervezzük is a gulás-partyt.

Pirospaprikát szerezni eleve alaptevékenysége a külföldre szakadt magyaroknak (szerintem). Ha van pirospaprika, a honvágy csillapodik. Ha tejfölt is szereztél, már szinte teljes a siker.

Olyan is előfordult már, hogy egy Atlanti-óceánba pottyant kis sziget utcai árusánál igenis megvettem a Jókai-kötetet, mert bár nem szeretem Jókait, egy ilyen „úgyis csak én érteném közel s távol” könyvet egyszerűen nem hagy ott az ember.

Magyarul olvasunk

És ha már irodalom: egy ideje e-bookokat olvasunk. És tehetnénk ezt három-négy nyelven, mégis mindketten 90%-ban magyarul tesszük. Néha még verseket is letöltök, és úgy lépkedek a digitális oldalakon, mint amikor otthon csak egy telefonra várva felütöttem egy-egy kötetet a polcon.

Szeretem Kosztolányit, rajongok Csáth Gézáért, és igen, kijártunk a Múzeumhoz március tizenötödikéken versszavalást hallgatni, szerettem kitűzni a kokárdát (mielőtt még pártszimbólum lett), és azt tartom: a magyar irodalom igazi kuriózum.

Szinte minden idegen nyelvre fordított magyar mű silányabb az eredetinél. És szinte minden idegen nyelvű költemény magyarra fordítva remekmű. Erre végül is büszke is lehetnék, de nem igazi büszkeség ez, talán inkább csak hála.

Hálás vagyok, amiért egy olyan nyelv az anyanyelvem, ami ennyire színes, ennyire egyedi és megismételhetetlen (sajnos emiatt szinte lefordíthatatlan is, így megmarad egy pár tízmillós olvasóközönségnek).

Igen, azt hiszem, most, hogy leírtam, körvonalazódott egészen: a konyha és a nyelv az egyetlen, ami valójában szorosan Magyarországhoz köt. Szerencsére egyiknek az élvezetéért sem kell többé már az ország határain belül leélni egy teljes életet. Mert (hogy egy kedvenc zenekaromtól idézzek) „nem jó olyan országban élni, ahol a törvény csak a kólát védi”.

Sok baj van Magyarországon a portás-mentalitással, az átláthatatlan bürokráciával, a nehézkes megélhetéssel, és tomboló intoleranciával, de még inkább lehangoló (számomra) a sok szomorú, szürke arc, a sok korlátolt gondolkodású, nagyot mondó félművelt médiahős, és természetesen nem utolsó sorban: sosem tudnék boldogan élni egy olyan helyen, ahol nincsen tenger.

Viszont azt hiszem, a túlparton éldegélést nem nekem találták ki, kalandnak remek, és körbe is akarom élni egy kicsit a világot, de hosszútávon mégiscsak valahol Európában leszek otthon igazán. Majd, egyszer.”

A moderálási alapelveket itt találod.

AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL

A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.

Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.

A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.

Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.