Tegye fel a kezét, aki nem ugrana, ha kapna egy álomajánlatot egy karibi szigetre! Na, ugye. Aztán tegye fel az a kezét, aki pár hónap után nem gondolkodna el azon, mennyi ideig szeretne még élni és dolgozni az Isten háta mögött, ahol a piacgazdaság nem nagyon létezik, ennek minden előnyével és hátrányával együtt! Nos, körülbelül ebben a helyzetben van Hajni (és párja), akinek személyében ismét egy régi szerzőt köszönhetünk. Egy 2012 végén elhagyott fonalat veszünk ma fel.

„Utoljára (pár éve) ott hagytam abba, hogy Gran Canarián élünk, mint hal a vízben, mindenféle értelmetlen, de megélhetésre eleget fizető munkákból. A blog néhány törzsvendége nagyon okosan megmondta előre, hogy nem lesz ez így sokáig, és mit mondjak, igazuk is lett.

Na, nem mintha hirtelen óriási karriert építettem volna, de legalább kicsit előrébb másztam az egyedfejlődésben, és helyszínt is váltottam, úgyhogy azt gondoltam, megér egy beszámolót a jelen is. (Valójában csak régóta nem szólt be nekem senki igazán, szóval jöttem egy kis kiosztásért, hehe.)

Canarián egyszer csak, amikor már eleget dolgoztam gyerekfelügyelőként, vagy a vendéglátásban, úgy éreztem, eljött az idő azt csinálni végre, amit igazán szeretek, és elküldtem a helyi búváriskoláknak a jelentkezésem (szám szerint olyan 60 e-mailt), miszerint még csak kezdő vagyok (akinek ez mond valamit: advance szinten voltam nagyjából 50 hobbi merüléssel a hátam mögött), de szívesen venném, ha felturbóznának divemasterré (magyarul merülésvezető), és dolgozhatnék aztán a kiképző cégnek.

A rengeteg iskola közül erre kettő válaszolt pozitívan, másik pár beígérte, hogy talán majd később… A két érdeklődő suli tulajával tehát találkoztam is egy kávéra, és megbeszéltük a részleteket.

Egyikük szimpatikusabb volt, úgyhogy nála kezdtem meg a divemaster képzésem, és dolgoztam a hajóján a megfelelő tanfolyamok elvégzésének idejére, mintegy áprilistól júliusig ingyen, illetve nem ingyen, hanem ugye a papírokért és a tapasztalatért.

Életem egyik legjobb időszaka volt, annak ellenére, hogy időközben azért szépen legatyásodtunk, és időnként valódi segítség volt, hogy a hajón menetközben kapok enni is. De nem bántam, sem akkor, sem most (most már pláne!), nagyon megérte mindennel együtt.

Miután megvolt a tanfolyamozós rész, ott ragadtam majdnem két évre dolgozni, és hogy ne legyen annyira egyhangú, elkezdtem felkészülni a búvároktatói vizsgára is, amit egy évvel később sikeresen le is tettem a szomszédos Tenerifén.

Boldogan merülgettünk

Ezek után beszerveztem a hajóra a pasimat is, aki eleve imádja a búvárkodást (szóval nem rángattam bele semmi hozzá nem illőbe), így a divemasterből frissen előlépett oktatói mivoltom azonnal kiképezhetett egy másik divemastert. Persze ez ugyanúgy beletelt neki is pár hónapba, mint nekem: boldogan merülgettünk a hajóról.

Aztán jött a terv, hogy csak kéne már valahol máshol is dolgozni, és rövidesen azon kaptuk magunkat, hogy búvároktatói állásokra pályázom a túlparton, a Karib-tengeren. (Addigi mentorom és főnököm maximálisan támogatott ebben, annak ellenére, hogy a végén majdhogynem könnyes búcsút vettünk egymástól, és azóta is intenzíven tartjuk a kapcsolatot.)

Hamarosan fel is vettek egy Sint Maarten nevű apró karibi sziget búvárbázisára (néhány e-mail és Skype-interjú nyomán), ahol tavaly december egytől kezdtem el dolgozni.

Sajnos a munkakörülmények nem váltották be a hozzá fűzött reményeimet, és hiába kecsegtettek bőséges anyagi jussal, egy hónap nyűglődés után ismét állásajánlatokat böngésztem az erre alkalmas búváros oldalakon, ahol aztán szembe is jött az álomajánlat: éppen egy búvároktató és merülésvezető párt kerestek, egy szintén Karibi-szigeten.

Úgyhogy uzsgyi, karácsonykor átcuccoltunk Nicaraguába (Közép-Amerika legcsóróbb országába), és azóta itt vagyunk a Corn Islandnek nevezett Isten háta mögött.

Az utolsó vadregényes sziget

Megérkezésünk első hetében konkrétan csak szuperlatívuszokban tudtunk a helyről nyilatkozni, egyrészt annyira üdítő volt végre nem az előző hülye főnökeim idióta szabályai szerint dolgozni, másrészt a sziget valóban paradicsomi.

Valószínűleg az utolsó ilyen vadregényes, elmaradott sziget a Karib-térségben, és valószínűleg sokáig már nem is marad ilyen ez sem, úgyhogy időben érkeztünk.

Minden olyan, mintha száz évvel ezelőtt lennénk: alig pár aszfaltozott út, semmiféle közlekedési szabályzat, tábla, lámpa, vagy zebra, alig néhány autó (valamivel több, de még így sem sok motor), a legtöbben bringával járnak, vagy olykor lóháton, de leginkább gyalog. Természetesen minden motorkerékpár pont annyi személyes, ahány tagú a család. Vagy még plusz néhány.

A sziget két óra alatt körbesétálható (kivéve az eldzsungelesedett déli csücskét, ahol nincsen út), a lakossága 8 ezer körülire tehető. A kókuszpálmákról mindenki maga szedi a kókuszt, nincsen utcai árus humbug, felmászol, vagy levered egy bottal, aztán lecsapod a tetejét a macsetével és ihatod. Ha nincs célszerszámod, az első embert megkéred, és elintézi helyetted, mosolyogva adja oda, hogy egyed-igyad, eszébe sem jut pénzt kérni érte.

A Paradicsom szürke oldala

A vállalkozások (még) mind helyi kezekben vannak, ennek minden előnyével és hátrányával. Tényleg autentikus, hogy az általuk ismert és elkészített kajákat kapod, és tényleg unalmas egy idő után, hogy nincs semmi más sehol.

A homár és a banán mindenféle sült-főtt-csipsz verziója remek, a kókusztejben főtt babos rizs sem rossz, és a káposztasaláta a hagymás-csípős helyi szósszal kiváló, ám pár hét után ezt is meg lehet unni.

A boltokban viszont alig tudsz venni valamit, hogy magadnak főzz: krumplit, ahhoz hasonló további ötféle gyökeret, narancsot, banánt, rizst, mosószappant... (Hát igen, a mosógép és egyéb úri huncutságok itt még nem terjedtek el.)

A turisták úgyis pár napot maradnak csak, és nincs szükségük semmire (az éttermek nagyon olcsók), a helyiek pedig úgysem a boltokban vásárolnak, hanem egymás között csencselnek „neked csirkéd van, nekem meg homárom” -elven.

Mi, néhány hosszútávon itt élő külföldi pedig szép lassan elkezdünk bosszankodni a kis paradicsom hiányosságain (illetve a tehetősebb itt élő amerikaiak áthidaló megoldásként rendszeresen elrepülnek a civilizációba, és áthajóztatják, amire szükségük van – röpke két hónap alatt ide is ér, amit bedobozoltak). Ez a hangulat egyik nap jobban, másik nap kevésbé meghatározó.

Általánosságban mondhatjuk, hogy amikor kevesebb a munka, és kevesebbet merülünk, akkor sokkal jobban elkezd zavarni a néhány apró kis idegesítő nüansz, amikor meg el vagyunk foglalva, akkor leginkább megint csak a szépet és jót vesszük észre a helyből.

Európaiként nehéz

A sziget egyszerűen csodaszép, nem igazán kell leírni, mindenki látta már (legalább magazinokban): fehér homok, türkiz tenger fölé nyúló pálmafák, állandó nyár, mezítlábas, vigyorgó félcsoki kisgyerekek a puha zöld fűben. És mindemellett persze, amikor elkezdesz jobban mögé látni, a szörnyű tanulatlanság és az ebből fakadó rengeteg bosszantó eset.

Tény, hogy nehéz egy európainak ilyen körülmények között élnie, még mi sem tudjuk, meddig bírjuk majd. A megállapodásunk egy évre szólt, de lehet, hogy előbb odébbállunk majd. Vagy az is lehet, hogy beleszokunk / beleszeretünk, és itt maradunk örökre.

Természetesen itt rajtunk kívül senki más nem ért a professzionális búvárkodáshoz, a főnök nyitott egy bázist, mert már van egy szállodája, akkor miért ne legyen búvárbázisa is, így az egész boltot szépen ránk hagyja, vigyük, ahogy lehet.

Ez olykor nagy előny, mert nem szól bele semmibe, máskor meg nagy nehézség, mert mégiscsak neki, hozzá nem értőnek kell valahogy elmagyaráznunk, miért van szükség alapvető dolgokra (amik ugye pénzbe kerülnek, és nehéz behozatni is a szigetre).

Az élet egyébként lassú és kellemes, nyaralásra tökéletesen ideális, senki sem rohan sehova, a helyiek kedvesek, a tenger langyos, a januári középhőmérséklet nagyjából 26 fok. A sziget belsejében mocsarak találhatók, különböző érdekes (vagy félelmetes) élőlényekkel, úgymint szokatlan nagy madarak, halászpók, vagy óriáskígyó...

A kertekben nem ritkán majmok laknak, kis fákra épített házikókban, mint nálunk a kutyaól. A legtöbben tartanak valami (haszon)állatot, ami azért is vicces, mert kerítéseket viszont nemigen építenek, így mindennapos látvány az utcákon csellengő malac, csirke, bárány, vagy akár ló. Tehenek is legelésznek a dús fűben mindenfelé.

A legnagyobb szenzáció (nekünk, civilizációból érkezőknek), hogy az egyetlen nagy felületű aszfaltozott területet, a reptéri kifutópályát a napi 3-4 (kis)repülő érkezési idején kívül megnyitják, és az emberek szabadon kószálnak rajta, mint legfőbb városi korzón. Nem ritkán gyerekek eregetnek rajta sárkányt, tinédzserek baseballoznak, illetve a szélén magasra növő füvet is lelegeltetik róla olykor az élelmesebbek.

Még nem értik a piacgazdaságot

A boltokat döngölt padlózatú lakóházak előterében alakították ki, koszosak, fülledtek és mindenféle szagúak, mindegyikben pontosan ugyanazt kapod ugyanannyiért, az eleve szegényes választékot főleg a „mikor érkezik a hajó a kontinensről” határozza meg.

Ha az egyik boltban nincsen WC-papír, az biztos, hogy a másikban és a következőben sem lesz a hajó érkezéséig. A kis házi magánvállalkozásokból a legtöbben reggel és délután körbejárnak a szigeten a portékával, így leginkább elég, ha ülsz az ajtód előtt és megvárod, hogy házhoz jöjjön a frissen sült pékáru, vagy zöldség-gyümölcs.

A világ összes helye közül, ahol valaha jártam, ez az egyetlen, ahol ugyanannyiba kerül a sör a bárokban, mint a boltokban. Valószínűleg azért, mert lényegében mindkettő ugyanolyan, és a piacgazdaságot a helyiek még nemigen értették meg.

Ha az egyik kifőzdében például nincsen sör, és megkérdezed, bánnák-e, ha mégis áthoznánk egyet a közértből a kajánkhoz, készségesen mondják, hogy nem gond, hozd át nyugodtan, ahelyett, hogy eszükbe jutna nekik átmenni érte, és dupla áron eladni nekünk...

A turistáknak szánt éttermek és úgynevezett hotelek (itt ne gondoljunk semmiféle csillagokra, maximum egyemeletes, de leginkább földszintes kis házikók) már eggyel igényesebbek és drágábbak is, de még így is jóval alulmúlják bármelyik karibi árfekvést vagy minőséget.

A helyiek házai viszont leginkább siralmasak, a legtöbbjükben áram sincsen, és nem akarom tudni, miféle csatornázási megoldásaik vannak. Ennek ellenére a népség nagyon vidám és bizakodó, a szigeten igazán látszik a törekvés, hogy a térséget joggal nevezhessük fejlődőnek.

Kiszakadás a fogyasztói társadalomból

Itteni mindennapjainkban a legnagyobb különbség a kanári életünkhöz képest a szocializáció (illetve annak hiánya): helyi barátaink nemigen vannak, mert bár hiába beszélnek ők is angolul vagy spanyolul (mint mi), alig lehet megérteni őket, vagy ha mégis, nem sok közös témánk akad.

Így a társasági életünk nagyjából a vendégeinkre, kollégáinkra, és egymásra korlátozódik, ami hosszútávon valószínűleg kevés lesz (bár persze ez még változhat).

Összességében ittlétünket kiváló kísérletnek tartom arra, hogy az európai fogyasztói társadalomból erősen kilógó mifélénk mégis mennyire érzi jól magát egy olyan helyen, ahol valóban nincsen fogyasztói társadalom, és egy rakás újkori vívmányt egyszerűen itt még nem találtak föl. Szerencsére internet van, úgyhogy igazán nagy baj nem lehet.”

Ha érdekelnek további részletek Hajniék karibi életéről, akkor a blogját ide kattintva találjátok.

A moderálási alapelveket itt találod.