Egy minisorozat újabb része következik, pár hete jelent meg József írása, gondolatai pedig sokakat megihlettek, akár kommentekben, akár posztban. Múlt héten Opcsi története jelent meg, most Efem válaszát adom közre.

(fotó: Ákos)

„Régi, habár nem rendszeres olvasója vagyok a Határátkelő blognak. József története késztetett arra, hogy billentyűt ragadjak, mivel annyira hasonló cipőben járunk. Igaz, én csak utólag jöttem rá bizonyos dolgokra melyeket ő már korábban is lát. Mégis úgy gondolom, hogy a mi történetünk talán segítségére lehet Józsefnek és másoknak.

Szóval kezdjük az elején! Én is azok között vagyok, azaz voltam, akik nem anyagi indokok miatt gondolkodtak az elköltözésen. Pontosabb inkább nem a sürgős anyagi gondok miatt, mivel abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ilyenek nem voltak. De nem voltam róla egyáltalán meggyőződve, hogy ez mindig így is lesz.

Senki sincs biztonságban

Jómagam ugyanis csodálkozva látom, hogy az emberek mennyire nem képesek egyfelől a történelemből tanulni, másrészt a közelmúlt eseményeiből a közeljövőre következtetni. Talán nem akarnak szembenézni a valósággal?

A történelemben nem egyszer fordult elő, hogy egyes népek, vagy népcsoportok szabadságát, lehetőségeit apránként korlátozták. Sokan azok közül is, akik még időben el- avagy megmenekülhettek volna, úgy álltak hozzá, hogy, hát kicsit ugyan rosszabb lett ezen a héten is mint múlt héten volt, de hát ezt azért kibírjuk. Abba pedig nem akartak belegondolni, hogy jövő héten mi lesz? Mígnem egyszer csak ott találták magukat a marhavagonokban.

A mai Magyarország helyzetét is hasonlóan látom, szerencsére nem a marhavagonokat, hanem a szépen kirajzolódó tendenciát illetően, miszerint senki sincs biztonságban. Még maga Nemoligarcha Lajos sem. A kisgömböc sorra kebelezi be, ami csak az útjába akad. Az, hogy éppen tőled még nem vették el a pénzedet / megélhetésedet nem jelenti azt, hogy holnap sem fogják! A nyugdíjadat már megvédték (most már ezután tényleg nem lopja el senki), mit fognak megvédeni legközelebb?

Ezzel nem akarok politikai propagandát folytatni, akinek van szeme látja, aki meg nem akarja, az úgysem fogja, az én írásomtól legalábbis biztosan nem. Azért írom csak le ezeket, hogy érthető legyen a motiváció. Ennyit az anyagiakról.

A politikusok csak tünet

József ezt írja: „egyszerűen nem látom, hogy nemhogy rövidtávon, de hosszútávon jobbra fordulnának itthon a dolgok."

Ezzel sajnos teljesen egyet tudok érteni. Lehet a politikusokat szidni, de tudnunk kell, hogy ők csak a tünet. Egyértelműen látszik, hogy a társadalom egy jelentős részének bejön a jelenlegi populista politika (gyakorlatilag nincs is nem populista párt az országban) a maradék pedig nem képes magából kitermelni egy komolyan vehető alternatívát, például mert már rég Londonban mosogat, vagy esetleg hülyére keresi magát a Cityben. Ezt tette velünk a történelem, mint sok más hirtelen demokratizálódó országgal ahol nem volt meg az emberekben az önmagukról gondoskodás kultúrája.

Aztán ott van az állandó magyaros ügyeskedés, rasszizmus, bizalmatlanság stb. Nagyon mélyen gyökereznek ezek a társadalomban, nem is látszik, hogy mitől változna ez meg. Továbbá Józsefhez hasonlóan magam is IT területen dolgozok, csak nekem a végzettségem is ehhez a területhez köthető.

(Mivel nem ez a blog témája, ezért nem fejtem ki, hogy milyen tapasztalataim vannak nem IT-végzettségű, de kimondottan intelligens, emberek által írt programkódokkal kapcsolatban. :) ) Szóval az IT keresett terület hazánkban is, de szinte bárhol máshol is, így tehát nincs közvetlen ösztönzés a távozásra, viszont annál nagyobb a lehetőség.

Aztán ott van a gyerek. Akit szeretnénk egy normális társadalomban, normális iskolába járatva felnevelni. Ne azok kényszerítsék rá az erkölcstant, akiknek napról napra „rugalmasan” változik a véleményük a világ dolgairól és százmilliós ingatlanjaik nőnek a földől egyik napról a másikra.

Maradt lehetőségként Európa

Mindezt összevetve mi a távozás mellett döntöttünk. Úticélként Európát, annak is a nyugati felét szemeltük ki. USA-ba annyira nem vágytunk, meg messze is van, Ausztráliába vágytunk (voltunk már ott hosszabb ideig), de sajnos az is nagyon messze van, diktatúrákat, egzotikumokat, szélsőséges klímájú helyeket eleve kizártuk, így maradt tehát Európa.

Én mentem volna északra is, hitvesemnek azonban nincsenek ínyére a hosszú sötét téli esték, így a lehetőségeket figyelembe véve Spanyolországban kötöttünk ki. Ez kezdetben annyiból is jó ötletnek tűnt, hogy mivel a spanyol nyelvet sem én, sem feleségem nem beszélte, jó alkalomnak tűnt az elsajátítására.

A kinti tapasztalatok

Egy sokkal nyitottabb, vidámabb, közvetlenebb társadalmat találtunk, mint amit Magyarországon elhagytunk. Ez jó volt. Anyagi gondjaink nem voltak. Ez is jó volt. Még az időjárás is sokkal kiegyensúlyozottabb volt, mint Magyarországon, nem voltak 40 fokok nyáron, sem -20 télen. (Barcelonában legalábbis ahol mi voltunk.). Ezt is el tudtuk viselni.

Na, de akkor mégis mi a nem jó, ha ennyi minden meg jó? Hát a beilleszkedés! Nehezen ment a gyereknek. Mindenkinek az a hit él a fejében, hogy a gyereknek a legkönnyebb, mivel pikk-pakk megtanulja a nyelvet. Nálunk sajnos nem így volt.

A gyerek (4 éves) nagyon nehezen barátkozós fajta. Neki az idegen környezet egyáltalán nem segítette a beilleszkedést. Nehezen ment kedves páromnak is. Habár kezdetben nem dolgozott, igazából nem is lett volna sok esélye nyelvtanárként elhelyezkedni.

Egy ilyen multikulturális európai városban nincs olyan kiváltságos helyzetben az ember, mint mondjuk Tajvanon, ahol minden fehér ember rögvest angoltanár, legalábbis a helyiek szerint. Ehhez képest, itt az anyanyelvi tanárok sem kapnak mind munkát, annyian vannak. Egyszerűen tehát vannak szakmák, melyeknek művelői nehezen vagy talán sehogy sem érvényesülhetnek más országban. Ezt például nem gondoltuk át előre, úgy gondoltuk, hogy majd csak lesz valami.

Természetesen más szakmában is el lehet helyezkedni, pl. adminisztratív munkakörben. De tekintve, hogy kedves párom ehhez nem érzett elhivatottságot, dolgozni pedig nem a pénzért, hanem hivatás miatt szeretett volna, ennek sok értelmét nem láttuk. (Nem kaptam az ország színvonalához mért extra fizetést, de nem is voltak extra igényeink, így kényelmesen kijöttünk belőle.)

Szóval visszajöttünk

Gyerek szépen beilleszkedett az óvodába, hitvesem is talált olyan elfoglaltságot, amiben hittel tud részt venni, és végül jómagam is találtam munkát idehaza, amiből meg tudunk élni. És elhatároztuk, hogy megtanítjuk a gyereket legalább egy, de inkább több idegen nyelvre. Legyen meg neki a választási lehetősége még fiatalon, amikor nincs annyi kötöttsége, mint egy családos embernek.

Az ország jövőjéről alkotott képünk cseppet sem lett jobb, inkább beigazolódtak a félelmek, miszerint folytatjuk a megkezdett utat, teljes gőzzel hátra, hogy visszatérjünk oda, ahonnan 89-ben elindultunk egy kócos hajú, borostás, liberális, fiatal demokratával az élen.

Mi ebből a tanulság? Hogy nem érdemes elmenni? Szerintem nem. Sokkal inkább, hogy érdemes, de nem szabad elvágni a hidakat sem felégetni a köteleket. :) Az ott töltött idő sok kérdésre választ ad.

Bónusz tanulság

Érdemes úgy kimenni egy országba, hogy van valamilyen szintű közös nyelvismereted az ott lakókkal. Északon az angol tökéletesen megteszi. De nekem azért nagyon durva volt az elején, hogy egy mukkot nem tudtam spanyolul és autodidaktán próbáltam felszedni.

Erős gagyogásig eljutottam, de attól nagyon messze vagyok, ami egy huzamosabb idejű tartózkodáshoz kell, például megérteni egy adásvételi szerződést, vagy megbeszélni a szakival, hogy milyen műszaki megoldást javasol a fal nedvesedésének megszüntetésére, stb.

Az ország jó része nem beszéli az angolt, amelyik pedig igen, azt meg nehéz volt rávenni, hogy a kedvemért próbálkozzunk a spanyollal, hadd gyakoroljak biztonságos környezetben.”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.