Mindig nagyon élvezem, amikor olyan írás érkezik, amely egy általam ismeretlen világba kalauzol. A mai írás is ilyen, hiszen a keleti kultúrához már gyermekkora óta vonzódó, és végül egy indiai férfival házasságot kötő Éva részletesen beszámol arról, milyen is egy indiai esküvő, és még sok egyéb érdekességet is megtudhatunk.
“Én viccesen csak annyit szoktam mondani az indiai esküvőről, ha kérdezik, hogy olyan, mint egyfajta próbatétel. Ha azt túléled, a házasság már gyerekjáték lesz.
Átlagos lánynak tartom magam, aki ráadásul ha lehet, kerüli a feltűnést. Persze a saját esküvődön ezt nyilvánvalóan nem kerülheted el, az indiai verzió pedig még kevésbé teszi ezt lehetővé.
Annyi minden történt velünk ott, és azóta is, hogy talán még csak most tudott leülepedni a sok történés, és a 4 ország (Magyarország, India, Németország és az Egyesült Arab Emirátusok) közti ingázás ill. költözések sora. Sokat elmond, hogy a videónkat is csak fél évvel később tudtuk megnézni. Nem is meglepő tehát, hogy a saját esküvőm leírása több mint egy évet váratott magára.
Ab ovo
Már kisgyermekkor óta vonzódtam a keleti kultúrákhoz, a zenéhez, nyelvekhez. Saját magam identitását sem határoztam meg úgy soha, hogy én magyar lennék, vagy bármilyen valláshoz vagy közösséghez tartozó; elsősorban emberek vagyunk. És mint ilyen, egyetlen nagy közösséghez, az emberiséghez tartozunk.
Tehát számomra természetes volt, hogy amikor megházasodom, mindegy, milyen nemzetiségű lesz a párom. Végül pedig ennek a felfogásnak köszönhetően váltam kozmopolitává, világpolgárrá.
Az egyetemi évek
Az indológiának köszönhetően csodálatos embereket ismertem meg (és kevésbé csodálatosakat is) és kinyílt előttem egy egészen új világ. Nem csak az egyetemen oktatott nyelv és kultúra hatására, de az egyetem utáni órákban az indiai konyhának, táncnak, és embereknek köszönhetően is. Úgy látszott, ha keleti szakra adod a fejed, az teljes embert követel.
Végül bizonyos felismerések és nehézségek után, úgy döntöttem, egy év után nem folytatom tovább a szakot (személyes és gyakorlati okok miatt), és más keleti nyelvekkel próbálkoztam tovább.
Viszont a baráti kapcsolatok úgy-ahogy megmaradtak, és három évvel később ennek, és valószínűleg a sorsnak köszönhettem, hogy találkoztam a férfival, akit ma már a férjemnek nevezhetek. De esetem koránt sem tekinthető egyedinek, mint ahogyan azt elsőre a legtöbben gondolnák. Csoportunkból mára már többen is büszkélkedhetnek indiai férjjel.
Elméletem beigazolódni látszik, miszerint ez egy életforma, és beszippantja az embert, vagy egyszerűen csak a mai húszas korosztály sokkal nyitottabb a tengereken átívelő love story-kra. Persze előttünk is voltak sokan, és utánunk is lesznek majd, akik indiaiakkal kötnek házasságot. Gondolom, egyre többen is, és ez jó.
Szerelem harmadik látásra
Férjemmel egy baráti társaságban találkoztunk először, és gyakran feltett kérdés, hogy szerelem volt-e első látásra. Én inkább úgy mondanám, hogy harmadikra. Ugyanis baráti társaságban háromszor kellett találkoznunk ahhoz, hogy egyáltalán beszédbe elegyedjünk egymással.
Gyorsvonat a szerelemben és Bajorországban
Amilyen lassan kezdődött, olyan gyorsasággal folytatódott. Amikor mi randizni kezdtünk, ő már másfél éve dolgozott Magyarországon, és elérkezettnek látta az időt arra, hogy továbbálljon. Már megismerkedésünk előtt eldöntötte, hogy szabadúszóként folytatja tovább karrierjét, és elfogadott egy állásajánlatot Németországban.
Az időzítés a lehető legrosszabb volt, hiszen csak most találtunk egymásra, és neki máris el kellett mennie. De a Railjet müncheni járatának hála - aminek szinte állandó utasai lettünk -, sűrűn tudtuk látni egymást. Körülbelül 9 hónapot töltöttünk el így ingázva. Utólag visszagondolva, érdemesebb lett volna bérletet váltani rá.
Lánykérés
Mint a mesékben, körülbelül 3 hónap ismeretség után Budapesten kérte meg a kezemet, és én azonnal igent mondtam. Eleinte még két esküvőt szerettünk volna, egyet Indiában és egyet Magyarországon, de az első után úgy gondoltam (és nem csak én voltam így vele) hogy talán ennyi elég is volt. Amilyen szép egy esküvő, olyan stresszes is.
Esküvő a törvények árnyékában
Férjem és családja keresztények, így számára mindenképpen fontos volt a templomi esküvő. Magyarországon a templomok nincsenek felhatalmazva a joggal, hogy házasságot köthessenek, csak szentesíthetik a közjegyző által megkötött házasságot. Számára ez a felállás nem volt elfogadható, tehát innentől egyértelmű volt a döntés, mivel az indiai templomok rendelkeznek ezzel a joggal.
Ami szintén a kinti esküvő mellett szólt, az az volt, hogy a magyar állam az indiaiaktól egy bizonyos „no objection certificate”-t kér, ami azt igazolja, hogy nem kötöttek még házasságot kint, és szabadon házasodhatnak, nincsen semmi akadálya.
Ezt elviekben nagyon nehéz, vagy majdhogy nem lehetetlen megszerezni, mivel Indiában a nagy népesség, a kevésbé szabályozott törvénykezés, és a különböző vallások miatt az esküvőket úgymond hivatalosan nem regisztrálják. Kellene, de az emberek általában nem teszik. Ha utólagosan valamiért szükségük lenne rá, akkor megtehetik. A hivatalos bejegyzés és pecsét csak azoknak kell, akik külföldre mennek.
Bár mostanában hallottam egy történetet, amiben az indiai fiúnak ezt teljesen egyszerűen és gyorsan sikerült beszereznie, tehát ez nagyon is ellentmond annak, amit mi 2 éve hallottunk - és ő is azelőtt házasodott -, de mint mondtam, nálunk végül mégsem ezen múlt a döntés.
Ehhez képest tőlem csak egy születési anyakönyvi kivonatot kértek, - amin ugye már eleve rajta van minden angolul, tehát fordíttatni sem kellett -, és egy keresztlevelet a templomból, ami magyarul volt, de nem kérték, hogy fordíttassuk le. Én azért a biztonság kedvéért a helyi okmányirodából is kértem egy olyan papírt, amin rajta volt a családi állapotom, mert mi ugye az ilyen „hivatalos” iratokhoz vagyunk szokva, de nem volt rá szükség.
Hetedhét országra szóló esküvő?
Hát ha nem is hetedhét, de a mi esetünkben ugye két országra szólt. Internetes közvetítésen keresztül a család itthon maradt tagjai is nyomon tudták követni az eseményeket.
A másik sztereotípia, amit gyakran hallunk Indiával kapcsolatban, az az egy hétig tartó esküvő. Igen, van ilyen, de ott sem maga az esküvő tart egy hétig. Különböző felkészítő szertartások vannak szokásban vallástól függően, majd maga az esküvői szertartás, aztán a fogadás, és az utána való ünnepségek. Ezek mind mind lehetnek egy- vagy több naposak is. Mi nem szerettünk volna ekkora felhajtást, de magyar mércével mérve mégis nagyra sikeredett.
Családi unszolásra végül a vendéglista 200 fős lett, de mire a szervezéstől az esküvőig eljutottunk, a szám 500-ra kúszott fel. Igen, még így is kis esküvőnk volt. Egy átlagos esküvő olyan 1000 fős.
Persze népesebbek is a családok, és a közeli rokonság fogalma sem áll meg az unokatestvéreknél, hanem az olyan távoli tagokig terjed, akikről nekem például fogalmam sincs, kicsodák is az én családomban.
Meg kell hívni például a szomszédot, a szomszéd rokonát, az embert, aki a ruháidat vasalja - ő hozza a családját -, a szüleid volt kollégáit - az ő családjukat -, kisebb településeken joggal mondhatjuk, hogy az egész falut. A mi esetünkben egész Hyderabad kicsit sok lett volna, de jöttek délről is, Keralából, és északról is, például Delhiből.
A másik szabály, hogy ha 400 embert vársz, akkor legalább 500-ra főzz! Nincs konkrét vendéglista, vagy visszajelzés, de úgyis többen jönnek, mint ahányat hívtál. A meghívót elvileg személyesen kell átadni a közeli rokonoknak (akik a mi szemünkben távoliak lehetnek, és mivel India amúgy is nagy, néha tényleg földrajzilag is távol vannak).
Vásárlás az esküvőre, szervezés
Az esküvői ruhámat Magyarországon vettük meg, mint ahogy végül férjem öltönyét is, és minden egyéb kiegészítőt, ami a templomi esküvőhöz kellett. Hyderabadban nem igazán van választék keresztény esküvői ruhákból, ill. dívik még a fehér szári divatja is.
A templomi ruhával kapcsolatban érdemes egy szolidabban gondolkodni, ezért vettünk hozzá egy bolerót is, ami takarja a hátat és a karokat is. (Később, a saját fotózásodon ezt úgyis leveheted, és legalább többfajta kép készülhet.)
Szerencsések voltunk, mivel férjem nővérei elintéztek számunkra mindent, mire a nagy nap elérkezett. Nekünk már csak annyi volt a dolgunk, hogy odamenjünk egy héttel előtte, megvegyük a fogadáshoz a második öltönyt, és a szárit - amit aztán leadtunk a varrónőnek, hogy készítse el a hozzá való blúzt méretre.
Azonban a vásárlás sem úgy zajlik le itt, mint otthon. Indiában ez egy kisebb családi esemény, és mindenki látni akarja, hogy mit vesz a menyasszony. Tehát ilyenkor csoportosan vonulunk boltról boltra.
Ami nem csak azert kellemetlen, mert száz szempár tapad rád, és fehér lévén amúgy is látványosság vagy egymagadban a boltban, minden árus próbál körülugrálni, és a többi vásárló is bámul… de ha végül nem tetszik semmi, ezután még el kell rángatnod az egész családot valahova máshova is. De gondolom ez minden esküvő esetében hasonló lehet, ahol nagy a család.
Végül nem a tradicionális anyagok, vagy színek szerint választottam szárit, hanem aszerint, hogy miben éreztem magam a „legmenyasszonyosabban”. A mai napig nem bántam meg.
A hozzá illő ékszerszettet egy eladó személyesen segít összeállítani. A passzoló „mang tikka”-t (a homlok közepén lógó fejdíszt), a nyakláncot, fülbevalót és „payal”-t (bokaláncokat) továbbá a „chudiyaa”-t, (a tipikusan indiai karpereceket).
Ez utóbbi szokott a legtovább tartani (ezt már előző vásárlásaim tapasztalataiból tudom) mert több fajtát és színt kevernek egy szetté, és pontosan passzolnia kell a szári színeihez is, és persze a kezem méretéhez is. A végére rendesen fel leszek díszítve, és a karperecek súlyosak is.
Egy másik boltban vettük meg az úgynevezett „mangal sutra”-t, a nyakláncot, amit csak a házas nők hordanak, olyan, mint nálunk a jegygyűrű. Aranyból és fekete gyöngyökből készül. A templomi szertartáshoz pedig egy hagyományos „tali”-t is vettünk, amiről a kesőbbiekben ejtek majd még szót.
Nalugu, Sangeet - felkészítés és ünneplés
A nalugu nevű ünnepségen úgymond rituálisan megtisztítják a házasulandó párt. Kurkuma és szantálfa pasztából álló keveréket készítenek - amivel később bekennek -, egy másik tálban pedig rizst helyeznek el kurkumával. Ezek szimbolizálják a testi-lelki megtisztulást (és a kurkuma amúgy is jó a bőrnek és fertőtlenít), a rizs pedig a gazdagság, bőség jelképe.
Egy nagy tálcán ajándékokat is kapunk - ami leginkább szimbolikus gyümölcsökből áll -, egy másik tálcán pedig ruhákat. Többek közt azt is, amit a maszatolás után fogunk viselni, miután megfürödtünk.
Mindennek újnak kell lennie, az ezüsttálaktól a fa sámliig, amin majd ülünk, miközben jönnek a vendégek. Szokás még egy kisfiút / kislányt is mellénk ültetni, a gyermeki létet és az ártatlanságot szimbolizálva.
Ez rendes esetben egyébként külön-külön történne a fiús és lányos házban, de mivel nekem ott nincs házam, ezért ezt úgy oldottuk meg, hogy az elején együtt tartózkodtunk lent a hallban, majd először én mentem fel az emeletre, és a férjemet kenték be, majd pedig ő jött fel és én mentem le.
Mikor a lépcsőn lefele menet megláttam őt, kissé megijedtem, mert egy sárga sár-szörnyre hasonlított leginkább. Szerintem igazán bevezethetnék szokásba, hogy egy házban tartják mindkettőjüknek, mert ha így meglátod a jövendőbelidet, és még mindig hozzá akarsz menni, akkor az már jelent valamit. Ezek után kissé féltem, hogy én mire számíthatok, de szerencsére ugye nőkön kevesebb a szabadon hagyott bőrfelület.
A házas nők egyesével jönnek és először bekennek a pasztával. Az arcodat, nyakadat, kezedet és lábadat. Majd meghintik a fejedet, vállaidat és térdedet rizzsel. A szokás szerint csak a házas nők, de ettől eltérően végül a hajadonok is jöttek, sőt, férjem esetében végül férfi rokonok, és barátok is ragaszkodtak hozzá, hogy ők is részt vehessenek a szertartáson.
Nem voltam rá felkészülve, hogy egyes idősebb asszonyok milyen élvezettel fogják az arcomra dörzsölni, és nem rákenni, valamint arra sem, hogy be kéne csuknom a szememet, mert hát mégis ki kenné már bele?
Mivel én fehér bőrű vagyok, nálam a kurkuma szóba sem jöhetett, ugyanis rajtunk nyomot hagy napokra. A sötétebb bőrön ez nem látszik, sőt, ragyogóbb lesz tőle, és a vendégek is azzal játszanak, hogy egymást kergetik és kenegetik be.
Elvileg azért csinálják esküvő előtt ezt a szertartást (a szimbolikus okokon túl), hogy megtisztuljon a bőr, és ki sem mehetnének már ezután a házasulandók az utcára, mert a szmog, stb. ismét beszivárogna a pórusaikba. Később én is sokszor hallottam, hogy a kozmetikában használt kurkumás pakolást lehetőleg este tegyük fel, vagy ne menjünk utána sehová, mert védtelenebbé teszi a bőrt a külső hatásokra. Tehát én helyette szantálfát kaptam.
Ez az ünnepség napokig is tarthat (mint férjem unokatestvére esetében, és majdnem minden napon részt is kellett vennünk), de a miénk csak egynapos volt.
A sangeet pedig az „ereszd el a hajam” napja. Délelőtt a hennás nők jöttek hozzánk, és felfestették a „mehendi”-t (amit mi csak egyszerűen hennának hívunk itthon). Nekem ez alkalommal csak a lábamra, mert úgy gondoltuk, kézen nem ment volna a fehér ruhához. A többi vendég és gyerekeik viszont élvezhették.
Este elkezdődik a zene és a tánc. Lassan-lassan, mert eleinte mindenki bátortalan. Aztán te is csak előadod azt a kis bollywoodi tánctudásodat, férjed pedig a többiek által kikövetelt híres táncát… Szóval, maradandó lesz a buli. Már csak azért is, mert nem lesz több. Ezután már „csak” a templomi esküvő, és a fogadásnak nevezett díszfelvonulás következik.
Mindkét nap finom ételeket is kell biztosítani a vendégsereg számára, tehát sátrat és benne rendelt ételt, felszolgálókat kellett hívni.
Az esküvő
Maga a templomi esküvő hasonlóképpen zajlik, mint az itthoni. Azzal a különbséggel, hogy ott nincsen csók a végén (csak kint, a fotózás kedvéért volt), és a gyűrű felhúzása előtt még egy úgy nevezett „tali”-t is a menyasszony nyakába kell kötnie a vőlegénynek.
Ez egy tipikusan indiai keresztény medál, ami lehet pl. szív alakú, kereszt van rajta, és aranyból készül. Ezt egy vastag sárga zsinórra fűzik rá, amit előtte kurkumába mártanak - ez a kapcsolat tisztaságát szimbolizálja. Ezt kell a menyasszony nyakára kötni 3 csomóval. Később ezt a láncot aranyra cserélik.
Volt egy gyönyörű szimbolikus elem is. Az esküvő megkezdése előtt két erre kijelölt személy meggyújtott egy-egy gyertyát, amin a nevünk állt, amik egy nagy, vastag gyertya mellett álltak.
Az eskütétel után lejöttünk a pulpitusról, és ezekkel a gyertyákkal közösen gyújtottuk meg a nagy gyertyát, majd elfújtuk egymás gyertyáit. Ezzel is szimbolizálva, hogy két külön személyként jöttünk még ide, de a házasság szent kötelékében lángjaink összeolvadtak, és együtt, egy egészként égnek már tovább. Egymás gyertyáit elfújtuk, tehát átadtuk magunkat egymásnak, az „Én” megszűnik létezni, már csak a „Mi” él tovább.
A szertartás körül belül egyórás volt, és a végét az anyakönyv aláírása és egy-egy virágfüzér egymás nyakába akasztása zárta. Ezután kivonultunk a bejárat elé, ahol két oldalt virágszirmokat tartó tálakkal vártak minket.
Először a pásztorok, majd a család többi tagja jött, és szimbolikusan megáldott vele, a szirmokat a fejünkre szórva. Ezután mi visszamentünk még a templomba egy gyors fotózásra, majd együtt elhajtottunk a fogadás helyszínére.
A fogadás
A fogadás helyszínén, ami a Paigah Palace nevű hely volt (de hívják kastélynak is), átöltöztünk, majd együtt bevonultunk egy nagy hallba, aminek az elején egy színpad volt. A székekkel berendezett terem ekkor már tele volt vendégekkel. Szokás, hogy magára a szertartásra kevesebben jönnek el, inkább csak a közeli rokonok, barátok, míg az utána lévő fogadásra már mindenki.
Az est további része számunkra itt fog telni, a színpadon állva. Először áldásokat mondanak el, majd a tortavágás következik - ez sem éjfélkor van, a végén, hanem rögtön az elején -, és az első szelettel egymást kell megetetni, az édes élet szimbólumaként. Aztán jönnek a rokonok, barátok hozzánk fel a színpadra fényképezkedni.
Az egész koncepció teljesen más, mint otthon. Itt már tényleg minden a vendégekről szól. Az ifjú pár az utolsó, aki eszik, a legközelebbi családtagokkal, és nincsen úgymond menyasszony-tánc sem. A színpad mellett volt egy táncra kijelölt hely, zenével, de például mi nem is táncoltunk a saját esküvőnkön. Igaz, nem is bántuk. Erre a célra volt ugye a „sangeet” nevű nap is.
A legtávolabbi rokonok vagy barátok jönnek fel hozzánk elsőként. Van, aki ajándékot hoz, van, aki borítékot ad, van, aki semmit sem. A kapcsolat szorosságának függvényében dől el. Felvonul a család, gratulálnak, és boldog hazás életet kívánnak, elkészül a csoportkép, majd ők levonulnak, mi maradunk, és jön a következő család.
Így állunk ott órákon keresztül, éhesen és fáradtan, leülni is alig tudunk két kép között, mivel a vendégek mintha sohasem akarnának elfogyni, csak jönnek és jönnek.
A koszorúslányomtól lopva kapok pár falatot a tortánkból és pár korty vizet. Miután órákon keresztül feszítesz a száridban és görcsöt kapott az arcod az állandó mosolygástól, akkor jön fel az igazán közeli rokonság.
Számomra teljesen érthetetlen, mivel ők a legközelebbiek, és mire ők feljönnek, annyira fáradt vagy, hogy mosolyogni sem tudsz rendesen, szóval pont a családról lesz a legnehezebb jó képet készíteni, ami pedig az igazán fontos lenne.
Mondanom sem kell, hogy az 500 emberből alig ismertem párat, pedig már nem először jártam ott, sőt még férjem sem ismerte mindet személyesen. Bár decemberben készíttettünk a fogadásról is egy albumot, de nyilván kevesebbszer fogom ezt nézegetni, mint az „igazi” családi képeket.
Hitelesítés
Következő hétfőn mentünk vissza a templomba a házassági anyakönyvi kivonatért. Azt, mint kiderült, mégsem kellett Delhibe elvinnünk szerencsére, elég volt rá a Külügyminisztérium pecsétje, és az állami jegyző vörös plomba pecsétje.
A közös élet kezdete
Az esküvő után nem mentünk azonnal nászútra, de nem is volt rá időnk, mivel Indiában töltöttünk el heteket az előkészületekkel, és a pihenéssel utána. Meg az esküvő utáni kötelező ebédekkel, családlátogatásokkal stb.
Mentünk vissza Németországba, ahol férjem szerződése még egy hónapig tartott. Nászútra decemberben mentünk, egy keralai körútra, ha már a fent említett unokatestvér esküvője okán úgyis Indiában voltunk. De ezt majd egy későbbi posztban fejtem ki. Ezután visszajöttünk egy hónapra Magyarországra.
A magyar bürokrácia útvesztői
Az itthon töltött idő alatt elkezdtük bejárni a magyar bürokrácia rögös útvesztőit. Az első teendő ahhoz, hogy itthon is be tudjuk jegyeztetni külföldön, külföldi állampolgárral kötött házasságunkat az, hogy lefordíttatjuk házassági anyakönyvi kivonatunkat, és párunk születési anyakönyvi kivonatát. Ezt csak az OFFI-nél tehetjük meg, mint egyetlen hiteles fordító irodánál.
Miután kifizettük az árát, és kivártuk az időt, mire lefordítják (hacsak nem sürgősségivel kértük, de annak még borsosabb az ára), örültünk egy sort és haza is vittük, azért nézzük már meg, csak úgy poénból, hátha a mi magyar leánykori nevünket elírták-e. Mert el. Másnap vihettük vissza. Szerencsére kb. 10 perc alatt kijavították és adtak másikat. Az indiai nevek persze nem okoztak problémát nekik.
Ezután vigyük be egy okmanyirodába az egész pakkot, és reménykedjünk, hogy a nyári időszak miatt nem egy helyettesítő fogad minket. Mint mondta, ő halotti anyakönyvet pillanatok alatt szívesen kiállít, na de ezt… Megköszöntük szépen, de azt azért talán most mégsem kérnénk. Jöjjünk vissza holnap, és megpróbál addig körbetelefonálni, hogy több információt szerezzen.
Tehát visszatértünk másnap, és órák szenvedése után sikerült is mindent kitölteni rendesen, annak ellenére, hogy az ügyintéző hölgy szakértelme még az enyémnél is kevesebbnek bizonyult, pedig én nem is dolgoztam ott.
Nagyon számított az idő, hogy minél gyorsabban menjenek a dolgok, mert még a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalhoz is át kellett ezt a papírt küldeniük, és minden hivatal kivárja a saját kényelmes idejét.
Ezek után viszont a hölgy közölte, hogy jó, készen van, de azért ő még megvárná az illetékest, amíg vissza nem jön a szabadságból, hogy elküldés előtt az még átnézze. Itt vesztettem el a fejemet konkrétan.
Innen már csak nagyjából tudhattuk, hogy a hölgy mikor küldhette tovább, ha nem felejtette el teljesen az ügyünket. Az esküvő júniusban volt, és csak egy hónappal később, júliusban tudtuk ide beadni.
A 30 napos határidő lejárta előtt felhívtam a Bevándorlási Hivatalt. Itt már meg sem kellett volna lepődnöm, hogy csak helyettesítővel tudtam beszélni. Konkrétan most vette elő a dossziénkat.
Mondta, hogy nem volt rajta megkülönböztető cetli, hogy ez különleges eset, és ez bizony sokáig fog tartani. Ugyanis normál esetben 1-2 nap alatt meglenne egy ügy, azért veszik csak elő a huszonvalahányadik napon. Hát ennek persze nagyon örültem. Nekik sem volt sok fogalmuk róla, mit is kezdjenek velünk.
Közölték, hogy kellene hiánypótlás, egy nőtlenségi papír, méghozzá nem is akárhonnan, hanem az újdelhi-i magyar nagykövetségről. Ezen kívül még abban sem voltak biztosak, hogy az ottani angol metodista egyház nálunk bejegyzett egyháznak számít-e, és egyébkent is valóban megtörtént-e a házasságkötés…
Rengeteg telefonálgatás után, és az igazán kedves és segítőkész ügyintéző segítségével végül arra jutottunk, hogy úgy, ahogy van, ő felküldi a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetközi Magánjogi Főosztályára (még leírni is szörnyű) és lesz ami lesz, agyaljanak rajta ők tovább.
Addig is kiküld egy felfüggesztő határozatot, de ettől ne ijedjünk meg, ez csak azért kell, hogy nehogy visszadobják az ügyet, és innen tudjuk majd tovább folytatni. Ez augusztus közepén volt.
Majd szeptember végén kaptam egy emailt, amiben az a határozat állt, hogy házasságunk itthon is elismerhető. Továbbá pedig, mert az „Indian Christian Act” szerint keresztények csak úgy köthetnek házasságot, hogy közben nincsen további fennálló házasságuk, ezért a nőtlenségi papír bemutatásától is eltekintenek. Halleluja!
Októberben már kint voltunk mindketten Dubaiban, mire postán is megérkezett a végre hivatalos, magyar házassági anyakönyvi kivonatunk. Ismerünk olyan párt, akiknek körül belül 3 évbe telt, mire itthon is honosíttatni tudták házasságukat. A dolgot nehezítette, hogy a hölgy hindu volt, és nem kaptak róla semmiféle papírt, valószínűleg nem is voltak felkészülve arra, hogy mi várja majd őket itthon.
Hogyan kerültünk Dubaiba?
Ahogyan ezt egyszer férjem viccesen de találóan megfogalmazta, nem ő keres munkát, hanem a munka keresi meg őt. Így kerültünk végül Dubaiba is. Ha van valahol egy újabb projekt, felkeresik.
A szabadúszó létnek megvannak persze az előnyei és a hátrányai is. Előnye, hogy többet fizet, mint egy állandó munka - mivel bizonytalanabb -, és új meg új helyeken lakhatsz. Hátránya aztán ugyanez néha, hogy folyton költözködnöd kell, és ha épp nincs más, akkor olyan helyeken is el kell vállalnod, ahová egyébként nem szeretnél menni.
Sokak álma, hogy Dubaiban élhessenek, de mi nem tartoztunk közéjük. Éppen ezért mi nem is azt a csillogó várost látjuk, amit a legtöbb ember a turistaútján. Nem mind arany, ami fénylik, ahogyan a mondás is tartja.
Viszont a friss indiai zöldségek, az arab és keleti konyha végtelen választéka, és a moziban játszott bollywoodi filmek már pár nap távollét után is hiányoznak. Akárcsak a tisztaság. Viszont az iszonytató hőség nem. Míg itthon Magyarországon mindenki tikkad a melegtől, én haza csak hűsölni jövök.
India belső szemmel
Turistaként járni egy országot, vagy pedig beházasodni oda, és az elvárásoknak megpróbálni megfelelni, teljesen más dolog. Kívülről nézve mi csak a végleteket látjuk. A bódévárosokban élő szegényeket, a kígyóbűvölőket, vagy a gyönyörű filmekben látott szép ruhákat, ékszereket, táncokat.
Nem állítom, hogy egyik sem igaz; vannak koldusok is, és a ruhák tényleg nagyon szépek, viszont ez korántsem India egyetlen arca. Ők maguk is sokszor vannak felháborodva ezen a módon, ahogyan Indiát reklámozzák külföldön.
Nem akarok a nagy szakértő szerepében sem tetszelegni, hiszen egész Indiát nyilvánvalóan nem ismerem attól még, hogy egy családba beházasodtam. Ahány ház, annyi szokás; ez a mondás itt is él.
Csak nagy vonalakban: az ott élő emberek sok mindenben hasonlítanak ránk, nyugatiakra, de talán még több dologban különböznek is tőlünk. Nagyobb hangsúlyt kapnak a tradíciók, az étkezések, és persze a család.
Nem ebbe a kultúrába születetteknek ezek bizony nehéz dolgok lehetnek, és nem is való mindenkinek. Sok türelemre és kompromisszum készségre is szükség van; a hajlandóságra, hogy megértem és eleget teszek mások szokásainak is.
Tehát mielőtt valaki a csábító kelet bűvöletében egy interkontinentális házasságra adná a fejét, jól nézzen magába, hogy valóban képes-e rá, és nem csak a csillogó látszat vonzza.
Nem arról fog szólni az életünk, hogy eljön értünk az arab herceg fehér lovon, vagy az indiai maharadzsa elefánton, és aztán boldogan élünk, amíg meg nem halunk. A házasság olyan lesz, amilyenné mi tesszük, közösen. Ez persze nem nagy titok, mindenhol így van, csak ebben az esetben lehet, hogy egyesektől több együttműködést igényel, mint azt a legelején gondolták volna.
Ne egy illúziót kergess, hanem az embert magát lásd, és akkor tudni fogod, hogy ő az, akivel az ég is egymásnak teremtett benneteket...”
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Utolsó kommentek