Őszintén szólva kissé tanácstalan vagyok, mit is írhatnék a mai poszt elé. Kriszti a blogon merőben szokatlan írással, tulajdonképpen egy novellával jelentkezett. Szerintem érdekes és jól fogja meg a határátkelés egy bizonyos hangulatát, úgyhogy most következzen ez a poszt, amiből az is kiderül, mi az a címben emlegetett Sluníčko.

„Amikor megérkezem, körülfon a csend.

Hát így válnak valóra az álmok, gondolom. Kicsit azért csalódott vagyok. Valahogy másra számítottam. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan véget ér ez az állapot.

Talán az első véletlenül meghallott, dallamos spanyol szó lesz az, ami majd felrázza az utazástól és kialvatlanságtól tompa érzékeimet. Vagy a valahonnan a házak közül kiszűrődő flamenco diadalmas ritmusa. Esetleg az andalúz partokat mosó hullámok fáradhatatlan morajlása. Mindegy is, hogy mi.

Hamarosan jön majd valami - valami kósza inger, amitől megszűnik ez a furcsa, hangtalan érzés, ami most még elfojt és megbénít bennem minden lelkesedést és örömöt...

Végül összegyűlik a csapat. Így, első ízben együtt, alig tucatnyian, idegenek egymásnak, idegenek most még önmagunknak is, elindulunk.

Az első vacsora alatt óvatosan méregetjük egymást. Mindannyian kicsit félszegek vagyunk, és mind kicsit túl hangosak is, hogy leplezzük bizonytalanságunkat. Mivel jó benyomást akarunk kelteni, arcunk barátságosnak szánt, széles vigyorba merevedik. Kínosan ügyelünk rá, hogy le ne együk magunkat.

Azon az első estén még próbálok a felszínen maradni, minden erőmmel igyekszem a körülöttem zajló párbeszédre összpontosítani. Hiába. Tehetetlenül tűröm, hogy a figyelmem lassan, ráérősen szétcsússzon.

Hullámokban csap össze fejem felett a rosszul beszélt angol megannyi változata. A cseh, francia, német, lengyel, olasz és ír akcentusok zavarba ejtő kavalkádjában csakhamar egészen magamra maradok a magyar szavaimmal.

A következő hetekben keményen dolgozunk. Egy hét alatt megnyitásra kész állapotba hozzuk az éttermet. A második héten már kétségbeesés nélkül üdvözöljük esténként az első vendégeket. Kialakulnak a feladatkörök, a napi rutin.

A Costa del Sol hajnalban

Közben hozzászokunk egymás furcsa kiejtéséhez, megtanuljuk találékonyan áthidalni a kommunikációs nehézségeket. Kitapasztaljuk, hogyan tudunk a leghatékonyabban együttműködni. Próbára tesszük határainkat és egymás tűrőképességét.

Akármilyen különbözőek vagyunk is, a munkában lassan igazi csapattá kovácsolnak bennünket a kihívások. De a munkaidő végére mindebből semmi sem marad; amint ledobáljuk magunkról az átizzadt egyenruhákat, újra egyedül maradunk, helyüket kereső idegenek egy ismeretlen világban.

Minden reggel korábban ébredek, mint a többiek. Egyedül reggelizek az üres étteremben. Lassan eszem a friss bagettet, kortyolgatom hozzá a hideg kakaót. Egy ideje nem olvasok evés közben- helyette a kertet figyelem. Ebben a napszakban a fény elsimul a mediterrán növények levelén és a fák között lassan remegni kezd a levegő a fokozódó hőségtől.

Reggeli után biciklire ülök, hogy három kilométert tekerjek a legközelebbi strandig. Azután csak ülök a parton, bámulom a végtelen vizet. Mindig egyedül vagyok. Előttem a tenger, hátam mögött a délutáni sziesztába bágyadt üdülőfalu. Nem csinálok semmit, nem gondolok semmire; az idő múlását sem észlelem.

Három óra körül nyugodtan visszatekerek az étterembe. A munka délután négykor kezdődik. A konyhára vagyok beosztva. A feladataimat az első néhány nap után már alig odafigyelve, automatikusan végzem. A közös vacsorák során csak néha szólalok meg.

Látszólag élek, jelen vagyok, dolgozom, ismerkedem, részt veszek mindenben - én tudom csak, hogy valójában a tudatomat védő, vattaszerű, süket csend foglya vagyok. Úgy érzem, mintha valamiféle időtlen, légüres térben lebegnének a napjaim.

Ahogy telnek a hetek, már nem is várok változást. Lassan szinte kényelmesnek találom a furcsa, néma buborékot, ami körülvesz. Különös módon biztonságban érzem magam benne.

Aztán egy júniusi éjjelen, zárás után az étteremben maradok. Az egyik asztalnál ülök egyedül. A hangszóróból még szól a szokásos zenei összeállítás. Sarah McLahlin-tól az Angel, Eva Cassidy-től az Over the Rainbow, Rufus Wainwright-tól a Hallelujah...

Granada

Kisvártatva motoszkálás hallatszik a bárpult mögül. Megint felhangzik a Hallelujah. Közben a többiek végeztek az átöltözéssel és egyenként visszaszállingóznak az étterembe, ahol én, lábaimat a szomszédos széken pihentetve, még mindig az ételfoltos egyenruhámban ülök az asztalnál. Szó nélkül körém telepednek. Valaki sangríát tölt és a teli poharat a kezembe nyomja. Automatikusan megköszönöm, de a csend elfojt bennem minden további reakciót.

Harmadszor is felhangzik a Hallelujah.

- Monika!! - kiált fel körülöttem egyszerre mindenki. Összerezzenek.

- Mindig ezt csinálja - magyarázza Peter. - Ha hagynánk, egymás után tízszer lejátszaná!

- Ugyan már, imádom ezt a számot! Csak még egyszer...! - hallatszik Monika hangja a bárpult mögül. A kialakuló vitát azonban rövidre zárja a főnök megjelenése, aki egyszerűen lekapcsolja a gépet és jóéjszakát kívánva eltűnik a ház irányába.

Monika nevetve csatlakozik hozzánk az asztalnál.

- Akkor most te jössz - böki oldalba Petert. Peter kicsit elgondolkodik, aztán vállat von, és így szól:

- Szerintem ma tanítsunk valamit a magyarnak! - A hangjában nyoma sincs rosszindulatnak. Komolyan néz rám, de látom, hogy a szája sarkában mosoly bujkál.

- Énekeld utánam - mondja. És már bele is kezd, erős hangjával megtelik a bársonyos nyáréjszaka. Bár nem ismerem a dalt, így is egyértelmű, hogy szörnyen hamisan énekli az egyszerű kis dallamot.

- Sluníčko, sluníčko, popojdi maličko - motyogom utána először tétován az idegenül hangzó szöveget a napocskáról, aki az út közepén áll. Azután elölről kezdjük, újra és újra, míg végül már én magabiztosan harsogom a nyelvtörő cseh szavakat a csillagok felé. Közben valahol, mélyen megmozdul bennem valami. De nem tudom meghatározni, mi az; olyan érzésem támad, mint amikor gyorsan akarok valamit kimondani, és bár a nyelvem hegyén van a szó, valami blokk megakadályozza, hogy az értelmem is megragadja.

- Sedíš tu u cesty, stane se neštěstí, něco tě zajede- zendít rá Monika is. És akkor a tudatom szélén egyensúlyozó érzés végre átbucskázik az innenső oldalra, és már tudom, mi az, és ha akarnék, sem tudnék ellenállni neki. Felnevetek, hangosan, ahogyan már egy örökkévalóság óta nem nevettem. Egy pillanat múlva az asztal körül ülő többieket is magával sodorja a roham, és már nevetnek mind, szédülten és minden látható ok nélkül.

Többé soha nem vagyok egyedül. Ahogy telnek a hetek, kalandok egész során át mélyül barátságunk Monika-vel, Peter-szal és a csapat többi tagjával.

Gibraltár

Szabad napjainkon bejárjuk a tartományt. Kóborolunk a közeli hegyek között. Meredek dombokon tekerünk fel, hogy aztán visszafelé észvesztő sebességgel suhanva növeljük az adrenalin-szintünket.

Autót bérelünk, amivel fél napig utazunk, hogy eltöltsünk két órát Portugáliában, aztán még egy fél napig, hogy nyitásra visszaérjünk az étterembe. Kétszer is megnézzük az Alhambrát, eltévedünk Córdoba szűk utcáin, bemászunk egy lezárt területre, hogy jobb szögből tudjuk lefényképezni Ronda völgyhídját.

Kis híján ott ragadunk Marokkóban, aztán Tarifától tizenöt kilométert gyalogolunk az óceán partján, hogy elérjünk egy olyan faluba, ahonnan azután csak autóstoppal tudjunk visszajönni. Amikor nem utazunk sehova, délelőttönként lebiciklizünk a strandra.

Tarifa napfelkelte

Máskor kártyázunk vagy társasjátékot játszunk az étteremben nyitásig. Véletlenszerű szavakat tanítunk egymásnak az anyanyelvünkön. Éjszaka gyakran elmegyünk úszni a tengerhez vagy a közeli elhagyott római fürdőbe. Miután kiderül, hogy többnyire ugyanazokat a dalokat szeretjük, zárás után szinte mindig zenét hallgatunk vagy hangosan énekelünk, és szédült táncra perdülünk az üres asztalok között.

Történeteket mesélünk a többieknek a különböző helyekről, ahonnan érkeztünk. A történetekkel látszólag szórakoztatni akarunk - valójában azonban mindannyian a magunk mögött hagyott világon próbálunk biztosabb fogást találni. Mesélünk egymásnak, és közben igyekezünk szorosabban magunkhoz vonni az otthoni táj egyre távolodó képét, benne szeretteink alakját.

Az andalúz nap közben ugyanolyan könyörtelenül fakítja féltve őrzött emlékeinket, mint a szárítókötélen felejtett ruháinkat. De nem bánjuk igazán; hiszen tudjuk, hogy az a világ ott van valahol, a nyár bűvkörén túl türelmesen várakozik ránk, és hamarosan újra magába ölel bennünket.

De most még mindez nem számít. Fiatalok vagyok, könnyelműek és vidámak. Bőrünket aranybarnára színezi, hajunkba halvány csíkokat szív a nap. Izmaink megerősödnek a sok biciklizéstől, étvágyunk csillapíthatatlan, energiáink kifogyhatatlanok.

Tarifa

Minden új napba és új kalandba olyan lelkesedéssel és szenvedéllyel vetjük bele magunkat, mintha az az utolsó lenne. Örömeink és haragunk intenzívebbek, mint valaha. Minden percben teljes lángon égünk - és közben észre sem vesszük, hogy az együtt átélt idő milyen erős szövetséget kovácsol közöttünk. Arra sem gondolunk, hogy feltartóztathatatlanul közeledik a nap, amikor majd ezt a szövetséget véglegesen próbára teszi az elválás.

Egy késő augusztusi éjjelen mindannyian a római fürdőt körülzáró, hevenyészett betonfal tövében ülünk. Néhány teamécses fényénél műanyagpoharakból sangríát kortyolgatunk.

Később a holdfényben elsétálunk egy közeli tisztásig, ahol hanyatt fekszünk a magunkkal hozott takarókon, és a mélységes mély, ragyogó csillagokkal kivert andalúz égboltot bámuljuk. Én látom meg az első hullócsillagot.

- Kívánj gyorsan valamit! - figyelmeztet Peter.

Behunyom a szemem. Az jut eszembe, hogy nincs mit kívánnom. Milyen különös; egész életemben mindig volt valami vágyam. Szüntelenül kívánságok zöngtek a képzeletemben, lehetetlenek és megvalósíthatóak. Sohasem múló álmodozásban ringtak tova egész hónapok, évek. És most végre itt vagyok, egy távoli ország végtelennek tűnő nyáréjszakáján, és nincsen a világon semmi, ami hiányzik ebből a pillanatból.

Talán végül így válnak valóra az álmok, gondolom.

Granada

Az utolsó napon sokáig ébren maradok. Ülök az ágyamon. A laptopom képernyője kékes fénnyel világítja meg a lecsupaszított falakat, a sarokban az indulásra kész bőröndöt. Az andalúz nyáréjek megszokott hangjaival együtt most valami szokatlanul hűs levegő kúszik be a nyitott ablakon; az ősz első, tapintatos üzenete. Hát megérkezett.

Sóhajtva teszem az utolsó üres cédét a lejátszóba. A már megírtak ott fekszenek a bőröndöm tetején, gondosan felcímkézve - nevetések, átbeszélgetett éjszakák, forró napok lenyomata néhány fényes műanyag korongba zárva. Egy nyár édesbús emlékezete.

Még egyszer végignézek a listán, mielőtt rákattintok az OK gombra. A tucatnyi gondosan összeválogatott dalcím engedelmesen várja döntésemet. Hirtelen egy gondolat mosolyt csal az arcomra.

Új listát nyitok. Egyetlen dalt másolok bele, a Hallelujah-t. Tízszer, egymás után.

Túl hamar jön el a reggel. Állunk a pálmafákkal szegélyezett parkolóban. A csomagjainkkal babrálunk, miközben magunkban sután kotorászunk a megfelelő szavak után. Nézzük egymást, meg a hegyoldalon lecsorduló aranyszínű napfényt. Nem hangzik el búcsúszó, ígéret, semmi. Hallgatunk. A levegőben valami torokszorító véglegesség vibrál.

Aztán megérkeznek értünk a taxik. Hirtelen eszembe jutnak a cédék. Gyorsan szétosztom őket.

- Mi ez? - kérdezi Monika.

- Zene - mondom én.

- Zene? Csak nem az én zeném...? - Két kézzel szorítja az átlátszó tokot, és lassan felragyog az arcán a szokásos felhőtlen mosolya.

- Nem, Sluníčko - javítom ki.- A miénk!

És már én is mosolygok, mert egyszerre megértem, hogy ez nem igazi búcsú.

Nem örökre szól.”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.