Ami összeköti a mai, szokásos heti blogajánlóba válogatott posztokat, az (amellett, hogy mindnek hölgy a főszereplője) az értékelés. Ki-ki határátkelésének más-más szakaszában jár, talán ezért is érdekes lesz, miként látja a külföldi életet az, aki több éve Los Angelesben él, aki két év Hollandia lakója és aki egy éve érkezett Wolfsburgba.

(A kép illusztráció)

Kezdjük Los Angelesszel, annál is inkább, mert ezzel egy (a Határátkelőn) új blogot is van szerencsém bemutatni. A Hungeleno blogot többen írják, az itt ajánlott poszt szerzője Gabi.

„Beletelt pár hónapba, mire leesett, hogy a "Hogy vagy?" kérdés egyáltalán nem a hogylétem felől érdeklődik, hanem csak annyit jelent szimplán, hogy szia, vagy jó napot!

Aztán később megértettem azt is, attól, hogy mindenki azt mondja, jól van, még egyáltalán nem biztos, hogy úgy is érzi, csak nem illik a másik orrára kötni az éppen aktuális gyomorhurutunkat. Az mindenkinek a magánügye.

A hétköznapi poklok elemzését általában meghagyják a pszichológusoknak, vagy a terapeutáknak, és ők szépen meg is élnek belőle. De ezen kívül, főleg társaságban nem comme il faut kellemetlen dolgokat szóba hozni.

Olyasmit felemlegetni, mint politika, reuma, vagy a XX. századi történelem, nem ildomos. Esetleg pár percig érdekes lehet nekik, mint egy döglött bogár, de aztán unalmassá válik.

Az itteniek mesteri szinten művelik az öt percig szórakoztatóan kellemes beszélgetés műfaját, azután egy laza témaátkötéssel már el is slisszolnak a következő beszélgetőpartnerhez.

Úgy általában 5-10 percnél többet beszélgetni valakivel egy partin, már szinte udvariatlanság. Ha mégis előfordul, akkor vagy tényleg van miről beszélgetni, ami a ritkább eset, vagy üzleti érdeke fűződik hozzá valamelyik félnek. De, ha unalmassá válik, akkor megint bukta az egész.

Az elmúlt években rám is átragadt a turbó pozitív öngenerátor. Bármilyen kedvem van, fülig érő szájjal tudok mindenkinek köszönni és csevegni a legkevésbé fontos dolgokról.

A bökkenő csak az, hogy nemsokára utazunk haza Magyarországra. Az otthoniak lemennek hídba, ha az itt megszokott rutinnal társalgok. A minimum, hogy azt hiszik majd, nem vagyok normális, ha úgy vigyorgok, mint a tejbetök.

Én meg nem akarok senkit megbántani, valahol biztos bennem is lappang még a mélymagyar borongás, megkeresem, ha addig élek is. Ha nem lesz meg, akkor majd besegít az első TESCO pénztáros.”

Ahogy már megszokhattátok, ez csak egy részlet a teljes posztból, amit ide kattintva érhettek el, és természetesen érdemes beleolvasni a többi írásba is!

Meg kell küzdenem a különböző értékrenddel

A második poszt egy interjúrészlet a Nők külföldön oldalról. Főszereplője az 52 éves Vanda (a kornak azért van jelentősége, mert ez egy sorozat arról, miként lehet 40 fölött beilleszkedni külföldön), aki 50 évesen ment férjhez egy holland férfihoz és került Hollandiába.

„Nehezen küzdök meg (…) a felháborodásommal, amit a jóléti állam eszméletlen pazarló ellátó rendszere vált ki belőlem, valamint bosszant a gyerekuralom, a minden elvárás, norma nélküli gyerektartás (merthogy nevelés nincs). Meg kell küzdenem a különböző értékrenddel, mentalitással, temperamentummal, időjárással, de ezek jól-rosszul kezelhetők.

Úgy érzem, jól sikerült beilleszkednem, köszönhető ez férjemnek és baráti körének, akik ebben partnerek. Teljes egészében és az első pillanattól elfogadták a nagyon más személyiségemet, hátteremet, múltamat, talán meg is szerettek. Az elfogadásban a hollandok tényleg nagyon jók amúgy is.

Mivel „csak” házasodtam”, az életkorom inkább előnyömre válik, én nem akarok sem megváltozni, sem megfelelni, tudom, mit akarok, kialakult értékrendem van stb. Itt egyébként nincs öreg ember. Nincs ilyen kategória. 40 fölött, sőt 60-70 fölött is ugyanúgy élnek, mint bárki más, tény, hogy minden lehetőségük megvan erre.”

A teljes interjút további érdekes részletekkel ide kattintva olvashatjátok el.

Mindenhová való vagyok egy kicsit

Végezetül jöjjön az Élet a határon túl blog, melynek szerzője, Edit éppen most egy éve költözött családjával Wolfsburgba, ami jó alkalmat adott arra, hogy mérleget vonjon.

„Ami fontos, hogy újra belevágnék, nem nagyon csinálnék másképp semmit, mert a végeredmény nagyon rendben van. A város ahol élünk több mint egyszerűen csak megfelelő.

Nem érzem magam wolfsburginak, nem is vagyok az, de ha valaki rákérdezne nem is tudnék mit válaszolni. Wolfsburgban élek, de otthon érzem magam még pár városban, azt sem mondanám, hogy pesti vagyok, és azt sem, hogy szegedi, de azt sem, hogy jánoshalmi. Mindenhová való vagyok egy kicsit.

A lányok Szegeden születtek, Pesten éltek, most Wolfsburgban és még ki tudja, hogy merre megyünk, hol kötünk ki. Kíváncsi leszek, hogy 20 év múlva mit fognak majd mondani erről.

Úgy gondolom nem is az a fontos, hogy mi volt, inkább, hogy mi van most, vagy lesz egy év múlva. Jósolni azonban nem fogok, semmi ilyen nincs a bizonyítványomban.

A tavalyihoz képest sokkal jobb helyzetben vagyunk, nincs annyi kérdés, elrendeződtek a dolgok, kialakult az életünk, és jó nekünk. A lányokat illetően is megnyugodtam, elég jól megy a német, a sulit könnyedén veszik, vannak barátaik, jól érzik magukat, ha probléma van, az nem a költözésből adódik, hanem az életkorukból.”

A teljes posztot ide kattintva olvashatjátok el, érdemes, miként szétnézni az oldalon is.

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.