A céltudatosság szép példája a mai történet (ilyen értelemben kicsit hasonlít a tegnapi, ausztriai poszthoz), hiszen szerzője, Berni és párja három év alatt jutottak el odáig a brit fővárosban, hogy most izgatottan tervezgethetik a költözést a saját, leendő otthonukba.
„Pár hónapja jelent meg egy írás London2009 tollából (ide kattintva olvasható el), ami a londoni ingatlanvásárlás kérdését boncolgatja. Mivel mi a közelmúltban személyesen szereztünk tapasztalatot a témával kapcsolatban, gondoltam megosztom veletek, bízva abban, hogy hasznos lehet azoknak, akik éppen a döntés előtt állnak.
Tervezés
Évek óta arról álmodoztam, hogy mire 30 éves leszek, saját lakásom legyen. Végül a sors úgy hozta, hogy „székhelyünket” az Egyesült Királyságba helyeztük át, álmaimat azonban itt sem adtam fel.
Kicsivel több, mint három éve érkeztünk Londonba, minimális megtakarítással. Szerencsére mindkettőnknek állandó állása, és picivel átlag feletti fizetése van, így pár évvel ezelőtt tudatosan elkezdtük tervezni, hogy egyszer majd fészket tudjunk rakni álmaink városában.
Összeállítottunk egy megtakarítási tervet, ami tartalmazta a kettőnk fizetését, költségeit havi lebontásban, előre vetítve 5-10 évre. Nagyjából tudtuk, milyen áron és milyen lakásra vágyunk, ezért lassan kirajzolódott, hogy mikor állunk majd készen anyagilag arra, hogy belevessük magunkat a nagy kalandba.
Emellett figyeltünk arra, hogy a lehetőségeinkhez képest kicsit kevesebbet költsünk; értem én ezalatt, hogy tudatosan vásároltunk fogyasztási cikkeket, illetve igyekeztünk olcsóbb, kisebb lakást bérelni.
Barátaink vegyesen fogadták „életmódunkat”; volt, aki csak megmosolyogta, hogy az üzletekben sokszor az akciós termékek felé kacsingattunk, és volt olyan, aki a kicsiny, bérelt lakásunkba lépve csak annyit jegyzett meg: „Jesszus, én megőrülnék, ha egy ilyen helyen kellene élnem!”.
Felépíteni a hitelképességet
A tervezés anyagi oldala mellett persze figyelnünk kellett arra, hogy tudatosan építsük fel a hitelképességi-mutatónkat. Többek között beregisztráltunk a helyi szavazó listára, igényeltünk hitelkártyát (ezzel a bankok számára bizonyítandó, hogy mennyire vagyunk jó adósok), illetve figyeltünk arra, hogy minél több számla legyen a nevünkön, és azok mind rendben legyenek fizetve.
Belecsúsztunk abba a „hibába”, hogy az összes számlánkat online igényeltük. A rendszer sajnos kíméletlenül elbánik a környezettudatos halandókkal; később volt olyan bank, aki több évre visszamenőleg kért tőlünk rezsi-számlát. Ezért nem árt, ha szépen megtartotok pár számlát hasonló eshetőségre készülve.
Amikor megtakarításunk mértéke lassan elérte az önrész és az ingatlanadó összegét, befizettem egy hitelképességi online vizsgálatra (több ezzel foglalkozó cég is van Angliában), hogy biztosak legyünk abban, minden rendben van a hátterünkben.
Még mielőtt nekivágtunk volna a konkrét lakáskeresésnek, elmentem egy profi hitelszakértőhöz. Az első beszélgetés ingyenes, ad egy átfogó képet arról, hogy milyen összegű ingatlanokat engedhetsz meg, ehhez milyen hitelek állnak most a piacon rendelkezésre.
A fizetős hitelszakértő nagy előnye, hogy a teljes piaci kínálatot hasonlítja össze, azaz olyan ajánlatokat képes neked felkínálni, amiket egy utcáról a hitelintézetbe sétáló ember nem kapna meg.
Mindemellett viszont a mi ügyünket olyan profizmussal, és segítőkészséggel képviselték, ami nélkül nem jutottunk volna el ide; rengeteg kérdésünk volt a lakás-kereséssel, hitelügyintézéssel, és az egész adminisztrációval kapcsolatban, amire a cég azonnal válaszolt – rendkívüli segítség, ha első lakásodat veszed, ráadásul külföldiként! Érdemes beszerezni egy előzetes hitel-megállapodást (agreement in principal), sok ügynökség ennek hiányában szóba sem áll veled.
Kezdődik a kaland!
Kezünkben az előzetes hitel-megállapodással, lelkesen vágtunk bele a lakáskeresésbe. Fontos szempont Angliában, hogy a lakás valódi tulajdonosává válsz, vagy csak egy meghatározott időre leszel „jogosult” birtokolni.
Az eladó lakások túlnyomó többsége „leasehold”, ami azt jelenti, hogy a tulajdonos egy meghatározott időtartamra átruházza jogot, hogy a lakásban élhess. Ez az időszak rendkívül változó, általában minimum 70 év az, ahol a bankok még hitelt adnak, új építésű ingatlanoknál a bérleti időszak lehet akár 100-200 év.
Döbbenetes módon a rendszer alapjai a középkori törvényekhez nyúlik vissza, amikor a föld tulajdonosa engedélyezte, hogy meghatározott személyek („tenants”) meghatározott időre használhassák a területet. Ami minket illet, nem engedhettünk meg magunknak „freehold” ingatlant.
London igen népszerű északi részein kezdtük keresésünket, egyetlen feltétellel; csak ne egykori önkormányzati lakás legyen. Ma már megmosolygom kezdeti naivitásunkat; a mi költségvetésünk csakis volt önkormányzati lakáshoz volt elegendő ezen a környéken…
De még mielőtt bárki is ítéletet alkotna, számos önkormányzati lakóházat neves építészek terveztek, jó állapotban vannak, gyönyörűen felújítva, és volt szerencsénk egy-két lakásban megfordulni, ahonnan lélegzetállító kilátás nyílt parkra / városra, stb. Lelkesedésünk azonban hamarosan letört, amikor ez első ajánlat-adásra került a sor.
Őrület az ingatlanpiacon
A londoni ingatlan árak 18%-kal nőttek az utóbbi egy évben, rendkívül alacsony a kínálat, és hatalmas a kereslet. Egyszerűen nem épül elég lakás Londonban, ugyanakkor – köszönhetően a kormány lakásvásárlást könnyítő intézkedéseinek – egyre több ember szeretne vásárolni. Nap mint nap jelennek meg cikkek, amik az ingatlan-piaci „buborékról” beszélnek.
Amikor megadtuk az egyik ingatlan-irodában, hogy milyen paraméterekkel keresünk lakást, az ügynök kissé gúnyosan megjegyezte, hogy jelenleg 2000 egyén keres ugyanabban a kategóriában…
Amint megjelenik egy hirdetés, többnyire egy előre megadott időpontra lehet regisztrálni. Lelkesen megjelentünk az adott időpontban, lelki szemeink előtt láttuk, ahogy álmaink lakásában kettesben, a mosolygó ügynökkel a háttérben sétálgatunk.
A valóság kijózanító volt; a ház előtt az emberek sorban álltak, akkora tömeg volt már a lakásban, hogy az ügynök az ajtó előtt állt, és szigorúan ellenőrizte, hogy mindenki, aki megjelent, be van regisztrálva. Aztán ha tetszik az ingatlan, vagy aznap, vagy következő nap adhatsz ajánlatot.
Biztos, ami biztos, mi egy picit a vételi ár felé ajánlottunk, majd lelkesen vártuk az ügynökség visszahívását. A telefon azonban sohasem csörgött. Amikor pár nappal később felhívtam az irodát, ők szinte megvetően közölték, az ajánlatunknak esélye sem volt, lakás végül jóval a vételi ajánlat felett kelt el.
OK, gondoltuk, akkor keményebbre kell fogni a figurát, a következő lakásnál, ami tetszett, már kicsivel többet ajánlottunk. Az is nevetségesen magas összegért kelt el.
Amikor a metrósztrájk áldás
Jó pár hasonló csalódás után lassan kezdtük elveszteni a reményt, hogy valaha is elfogadják az ajánlatunkat. Ekkor történt a „csoda”; a londoni metró sztrájk. Gondolom, most mindenki felvonja a szemöldökét, hogy micsoda? Egy nap egy új építésű lakás hirdetése jelent meg az egyik ingatlankereső oldalon, a párom abban a másodpercben, ahogy az feltöltésre került a honlapra, már fel is hívta az ügynökséget.
Másnapra volt meghirdetve az össznépi lakásnézés („Open house”), ahol – mivel aznap volt a londoni metró sztrájk – csupán egy pár ember jelent meg. (Ráadásul tél volt, hideg, és zuhogó eső). Minket semmi sem tántorított el, biciklivel odakerekeztünk a lakáshoz, bőrig ázva.
A lakás nagyon jó áron volt meghirdetve, és fantasztikus állapotban volt (két hónapja készült el az épület, ez volt az utolsó eladó lakás). Tíz perc alatt körbesétáltunk, majd megkérdeztük az ügynöktől, hogy mi kell az ajánlat kéréshez.
Erre ő mosolyogva átnyújtott egy kétoldalas listát arról, hogy milyen adatokra van szükségük tőlünk. Következő nap délre várták a legjobb ajánlatot, amit ők bizalmasan kezelnek, és amin már nem lehet később változtatni („sealed bid”).
Aznap este belevetettük magunkat az interneten való kutatásba, hogy összegyűjtsük az utóbbi időben eladott ingatlanok négyzetméter árait (erről egészen jó statisztikák vannak).
Végül úgy döntöttünk, a korábbi kudarcainktól elkeseredve, illetve a „kutatási” eredményeinkre támaszkodva, hogy olyan ajánlatot adunk, amivel biztosan miénk lesz a lakás (azaz jóval a kért összeg felé megyünk). Be is jött. Másnap érkezett a hívás, hogy „le voltak nyűgözve” az általunk adott ajánlaton, miénk a lehetőség, hajrá!
…az izgalom még csak most kezdődik!
Az események ezután őrült sebességgel gyorsultak fel; elindítottuk a hitel-igénylést, felvettük a kapcsolatot az ügyvéddel és elkezdtük a különböző szolgáltató szerveknél a lakással kapcsolatos adatlekérdezést.
Azzal, hogy a kínálati árnál jóval magasabb vételi árat ajánlottunk – gondolom, sejthetitek – hatalmas kockázatot vállaltunk. A kérdés nem az volt, hogy ki tudjuk-e fizetni majd az önrészt, hanem, hogy a bank is annyira fogja értékelni a lakást, mint amennyire mi gondoltuk.
Az elkövetkező hetekben folyamatosan arról olvastam az interneten, hogy a bankok igyekeznek konzervatívan értékelni a lakásokat; ezzel próbálják az őrült ingatlan-áremelkedést némileg fékezni, illetve befeketedéseiket védeni, megjegyzem, teljes joggal.
Tehát jó esélyünk volt rá, hogy ha a bank nem értékeli számunkra kedvezően a lakást, nem ad akkora hitelt, és a hiányzó összeget nekünk kell majd előteremteni. Sebaj! Gondoltuk, ha ez bekövetkezik, akkor majd maximum kevesebb önrészt rakunk le.
Itt jött ám a bökkenő, amiről nekünk fogalmunk sem volt; a bankok valami oknál fogva az újépítésű ingatlanokat jóval kockázatosabbnak ítélik, mint például egy régi viktoriánus korabeli épületet. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy újépítésű lakásvásárlásnál minimum 20-25% önrészt kérnek.
Ez, az általunk adott ajánlattal párosulva pedig már elegendő lehetett volna, hogy egészet a füsttel tegye egyenlővé. Kezünket tördelve vártuk tehát a banki értékelés eredményét, ami éppen a 30. születésnapomon érkezett meg.
Teljes döbbenetünkre a bank pontosan akkora összegre értékelte fel a lakást, mint amit mi ajánlottunk érte! Ezek szerint az elemzés, amit a környező eladási árakról készítettünk, igen pontos volt. Megnyugodtunk, hogy most már minden rendben lesz, semmi sem állíthat meg minket, hogy londoni lakástulajdonosok legyünk.
Hova tűnt az ügyvéd?
Ekkor újabb nehézséggel kellett szembesülnünk: az ügyvéd, akit az ügyünk lebonyolításával megbíztunk, és akinek az összes dokumentumot kellett volna elkészítenie, egyszerűen lesöpörte az anyagunkat az asztaláról, és felszívódott. Sem nekünk, sem pedig az eladó ügyvédeinek nem válaszolt.
Amikor a fenyegető emailek tucatjait küldtem, kaptam néha egy pár soros „elnézést, beteg volt a fiam”, „nem voltam az irodában”, a „titkárnőm nem adta át az üzenetet” választ.
Egy alkalommal sikerült telefonon elérnem, mire üvöltve közölte, hogy ő rendkívül elfoglalt, rengeteg ügye van, és ne merészeljem sarokba szorítani az állandó megkereséseimmel, mert ő „igyekszik jó munkát végezni, amihez idő kell”.
Az ügy végül olyan szintre fokozódott, hogy az eladó megfenyegetett, amennyiben nem lát előrehaladást az eladásban, elveszi tőlünk az ajánlatot, és újra a piacra dobja a lakást. Teljesen kétségbe estünk, ismét különböző fórumokon kerestem válaszokat, hogy mit lehet tenni ebben a helyzetben.
A panasz hatalma
A válasz végül egy barátnőmtől érkezett; tudniillik minden vállalatnál létezik az úgynevezett panaszeljárás (complaint procedure), ami talán az otthoni panaszkönyv megfelelője. Azzal a különbséggel, hogy ezt itt nagyon komolyan veszik.
Tehát írtunk egy hivatalos levelet az ügyvédi irodának, hogy szeretnénk hivatalosan panaszt tenni. Két órán belül már az ügyvéd főnökével beszéltem telefonon, aznap este pedig kaptam egy három oldalas bocsánatkérő levelet, 24 órán belül pedig minden megoldódott, elkészült az összes dokumentum.
Kedves honfitársaim, ne becsüljétek le Angliában a „panasz” hatalmát! Nem tudom, hogy két dolognak köze van-e egymáshoz, de pár héttel később megtudtuk, hogy a hölgy már nem dolgozik a cégnél, és az ügyét egy másik munkatársa vette át, aki perceken belül válaszol minden kérdésünkre.
Most már minden költséget (köztük a borsos 3%-os állami ingatlan-adót) átutaltunk, dobozok előkészítve, csak arra várunk, hogy birtokba vegyük saját londoni fészkünket… a következő 125 évre.”
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: