Nagyon nehéz bármit is írni a mai poszt elé, hiszen a blog nagyon komoly mérföldkőhöz érkezett, a mai ugyanis az ezredik poszt (a kezdetek még a postr.hu-n zajlottak, itt). Őszintén mondom, hogy soha nem gondoltam volna, hogy egyszer lesz ilyen, pláne, hogy kevesebb, mint 3 év alatt. Mivel mindez nektek, a történeteiket megosztóknak és az azokhoz hozzászólóknak köszönhető, ezért úgy gondoltam, talán az lenne a legméltóbb ünneplés, ha megkérek pár olyan embert, aki szinte a kezdetektől velünk van, hogy írjon pár sort a blogról és arról, hogyan változott az élete az indulás óta. Ezeket olvashatjátok ma, kiegészítve egy olyan történettel, ami nekem különösen kedves, hiszen arról szól, hogy szövődtek barátságok a Határátkelőn keresztül.

Szóval köszönöm nektek, ígérem, rajtam nem múlik a folytatás és akkor lássuk az írásokat.

Mit jelent nekem a Határátkelő?

Az első Roxy, aki Spanyolországban él, és szinte az első pillanattól követi a blogot, aktív szerző is.

A blogot akkor kezdtem el követni, amikor már átkeltem a határon 3 éve. Nagyon sok érdekes és tanulságos történetet olvasok. Nekem sokat jelent, hogy szubjektív szemen keresztül ismerhetek meg más tájakat, kultúrákat. Bevallom, hogy ha tetszik egy-egy poszt, ránézek a posztíró blogjára, illetve utánanézek az országnak a neten is.

A kommenteket nem szoktam követni, nagyrészt időhiány miatt, de azt látom, hogy van egy „kemény mag” a kommentelők között, ami szerintem nagyon jó, mert az állandó kommentelők tudnak olyan véleményeket mondani, ami valóban meghatározó lehet azoknak, akik a határátkelést fontolgatják, illetve (gondolom) a posztíróknak és a blog szerkesztőjének is fontosak a véleményeik.

Furcsa, de néha nagyon elkeserít, amikor látom, hogy jó magyar módjára elszabadulnak az indulatok, a mai napig nem tudom megérteni, miért múlik ENNYI valakinek a kommentjén. Szerencsére a moderálás nagyon sokat segített a helyzeten, ezért külön köszönet a Határátkelőnek.

Tetszik, hogy a Határátkelő nem fedi fel magát, - én a mai napig nem tudom, kivel levelezek - ugyanakkor úgy érzem, hogy mivel ez a blog a határátkelésről és az ezzel kapcsolatos tapasztalatokról szól, nem magát, hanem a posztolókat és a kommentelőket helyezi előtérbe, ami számomra rendkívül pozitív és szimpatikus hozzáállás.

Sokszor nem értettem / értem, hogy sokan a Facebookon vagy a blogon kommentben kérnek olyan ismétlődő információt, amit ha vennék a fáradságot ahhoz, hogy elolvassák az előző posztokat, akkor megtalálnák a megfelelő válaszokat, ha pedig valaki ezt javasolja nekik, még meg is sértődnek. De hát nem vagyunk egyformák.

Szintén furcsállom, amikor a tipikus „minden nélkül indulnék bárhová, és kellene meló, koszt és kvártély” jellegű hozzászólásokat olvasom - azt hiszem, ebből sosem fogunk kinőni, legalábbis páran biztosan nem.

A határátkelés tanított meg arra is, hogy mennyi olyan ember van, aki csak a sült galambot várja, hogy majd valaki mindent elintéz helyette, és ő már csak megy ki a „tutiba”.

Sajnos a mai napig sokan képtelenek arra, hogy önerőből, önmaguk tegyenek valamit az életük jobbításáért. (Rosszabb esetben, ha repül feléjük a sült galamb, gondosan elhajolnak előle, nehogy véletlenül eltalálja őket.)

A határátkelést a mai napig nem bántam meg, sőt, most még inkább csak erre buzdítanám azokat, akik fontolgatják – természetesen ésszerű keretek között (értsd: nyelvtudás, szervezés, B-terv, stb.).

Talán sokan azt gondolják, hogy a határátkelés egyfajta hátat fordítás az otthoni helyzetnek, de sajnos, amíg az értelmes tenni / változtatni akarók és tudók vannak kisebbségben, addig a határátkelés a megoldás. (Nem anyagi értelemben, de úgy is igaz).

Nem tervezem a hazaköltözést, az elkövetkező 4 évben biztosan nem. Viszont hazalátogatni gyakrabban szeretnék, legutóbb két év után májusban voltam otthon.

A kifáradás jelei

Roxy után jöjjön egy Maxval, aki néha igencsak felpaprikázza a hangulatot a kommentekben (néha még engem is fel tud paprikázni, ami nem kis teljesítmény…), de aki olvasta valamelyik bolgár posztját, az azt is tudja, hogy nagyon jól ír.

„Bevallom, nekem már az eredeti helyén is tetszett a Határátkelő, de csak a blog.hu-ra való átkelés után kezdtem hozzászólni, mert az eredeti rendszer műszaki megoldása nem tetszett.

Ott gyakorlatilag követhetetlenek voltak a hozzászólások, így jellemzően csak a cikkeket olvastam, a hozzászólásokat nem, s összesen tíznél kevesebb hozzászólásom volt.

A cikkekben érdekes adatok vannak különböző országokról, s a kommentelők sokféle helyről írnak, ez a blog fő ereje.

Sajnos az utóbbi időben a blogon a kifáradás jeleit érzem. Kialakult egy törzsközönség, s ennek tagjai már előre tudják ki mire mit fog reagálni.”

Otthon maradva

Maxval rövid hozzászólása után jöjjön olyasvalaki, aki a kezdetektől meghatározó alakja a blog törzsközönségének. Akik a postr.hu-s időktől követik a Határátkelőt, azoknak alighanem örökre Pedró atya marad, pedig már egy ideje Bpetya75 ő.

„HÁ kedves levele miatt úgy döntöttem, megnézem, hogy is indult számomra ez az egész határátkelőzés. Végigpörgettem az első 10 postr-es posztot, keresve az igazi őskommentelőket.

Nagy meglepetésemre tanatóval és amarantéval (aki itt már sajnos nem nagyon exponálja magát) együtt én is felbukkantam a második napon, Dr Kutya és tableno viszont már az első posztra rezonáltak. ;-)

Hogy mi hozott ide, az egyértelmű. 2011-ben még nagyon kérdésesnek tűnt, hogy talpon tudunk-e maradni itthon, benne volt a pakliban, hogy külföldre kell vennem az irányt.

Ez a blog jó tanulási, infógyűjtési lehetőségnek tűnt számomra, nem akartam úgy járni, mint amikor Új-Zélandot nézegettük, és még értelmes kérdést sem tudtam feltenni Pappitóéknak.

Érdekes volt a mostani kommentfolyamhoz képest az, hogy sokkal több volt a hosszú, egy-egy kérdést komolyabban körüljáró hozzászólás. Úgy gondolom, hogy aki most kezdi csipegetni a morzsákat az elindulás előtt, jobban jár, ha inkább a postr-es HÁ posztokat és kommenteket kezdi el olvasgatni és csak később jön át ide.

Ahogy telt-múlt az idő, szerencsére fokozatosan javultak a körülményeink, így egyre kevésbé fenyegetett bennünket a család szétszakadásának veszélye.

Viszont mire idáig eljutottunk, már mondhatni életem részévé vált a blog olvasása, túl voltam az első posztomon is, valamint a kommentfolyamokban egy halom értelmes beszélgetésen, vitán, szórakoztató évődésen.

Mivel a munkám miatt sokszor nem vagyok gép előtt, megcsömörlenem sem sikerült, így aztán változó intenzitással harmadik éve követem a blogot, és egy darabig ez még biztosan így lesz.

Úgy érzem, hogy a blog induláskori szerepe átalakult, de nincs ezzel semmi baj, hiszen a régi események is fellelhetőek, a határátkeléshez szükséges infókat szinte csak erről a blogról össze lehet gyűjteni a legkedveltebb célpontok esetében.

HÁ felhatalmazott rá, hogy írjak kicsit arról is, mi történt velünk az elmúlt években, úgyhogy személyes rész jön, haszontalan információkkal. :-P

Ahogy éljük az életünket és olvasgattam/gatom az itteni posztokat, véleményeket, szép lassan felismertem és elfogadtam azt, hogy nekünk nincs dolgunk a nagyvilággal.

Az a dolgunk, hogy itthon éljünk meg, itthon neveljük fel a gyerekeinket, az itthoni lehetőségekhez képest adjuk meg magunknak és nekik, amit tudunk. Szép lassan jöttek a megerősítések, hogy jó úton járunk. Sok segítséget kaptunk másoktól, legtöbbször nem anyagi értelemben, és most már időnként mi is tudunk másokat segíteni.

A minap utaltam rá, hogy egy újabb komoly bizonyságát kaptuk annak, hogy jó helyen, jó emberek között vagyunk. Most ezt kicsit bővebben kifejtem. Körülbelül a blog indulása idején tértünk meg feleségemmel együtt egy nagyon jó katolikus családmozgalomnak köszönhetően. Na jó, ők voltak a Jóisten eszközei, akiken keresztül szólt hozzánk. ;-)

Már akkor felmerült, hogy be kéne pótoljuk az elmaradt egyházi esküvőt, de hagytuk azért érlelődni a dolgot magunkban egy darabig. Tavaly egy piszokkal megkereszteltük a három lányt, idénre meg jól beterveztük az esküvőnket.

De teltek a hetek, meg a hónapok, és nem léptünk semmit, na, annyi előrelépés azért történt, hogy legalább felnőtt hittanra elkezdtünk járni. Végül egy teljesen más eset kapcsán feleségem megkérdezte a papunkat, hogy mivel tudnánk kifejezni a Jóisten iránt érzett hálánkat, mire Ő: „Mivel? Mivel? Összeházasodhatnátok végre!”

Így aztán szokásunkhoz illően (anno a polgári esküvőre és a lagzira 2,5 hónapunk volt, mert pont vettünk egy gyönyörű ruhát és nem szerettük volna, ha asszonykám kinövi a lagziig) a végleges döntés megszületését követő harmadik szombatra sikerült belőnünk az esküvőt, amire a pénzszűke miatt számunkra megrendezhetetlen lagzi okán senkit nem hívtunk meg.

Közben zajlott az életünk a maga pörgős módján, így az esküvő hetének hétfőjén merült fel bennem először a gondolat, hogy azért valami szolid vacsorára csak meg kéne hívni a tanúinkat.

Sikerült meggyőzni anyósomat, hogy a segítsége nélkül ez nem jön össze, így végül Ő és Apám volt hivatalos a lagzit helyettesítő, gyerekekkel együtt 13 fős vacsorára.

Az első meglepetés akkor ért bennünket, amikor a templomba bevonultunk és a karzatról énekelni kezdett a kórusunk. Aztán kilépve a napfényre újabb ismerősök bukkantak fel, a szomszédos közösségi ház ajtaja nyitva, ínycsiklandó illatok a levegőben.

Szerintem kábé megszületésemkor lepődhettem meg ennyire, bár most annyi önkontrollom volt, hogy nem sírtam fel. A lényeg, hogy a barátaink szerveztek nekünk egy batyus lagzit, amin majd ötvenen voltunk.

Nagyon remélem, hogy elkerül az Alzheimer, mert erre a napra életem végéig emlékezni szeretnék.”

Barátságok Határátkelőn innen és túl

Most pedig jöjjön egy részlet a fent már említett posztból (teljes egészében itt olvashatjátok el), ami azért áll közel a szívemhez, mert nagy öröm arról olvasni, hogy emberi kapcsolatok születnek egy blogon keresztül.

„Szóval egyszer volt, hol nem volt, voltam én, aki néhány posztot írtam a Határátkelőre az Egyesült Államokból, azon belül is Kaliforniából. Köszönhetően a blog egyre nagyobb olvasótáborának és népszerűségének, az én bejegyzéseimet is elég sokan elolvasták, többen megkerestek emailben, tanácsokat kértek, vagy egyszerűen kíváncsiak voltak arra, milyen itt az élet.

Egy alkalommal kaptam egy hosszabb, bemutatkozó levelet A-tól, aki – kicsi a világ – kiderült, alig 2 órányira lakik tőlem, és Kaliforniába költözésének története sokban hasonlított az enyémre. Néhány email váltás után Facebook-on is megkerestük egymást.

A történet ezután olyan fordulatot vesz, amiről, ha nem történt volna meg, azt mondanám, ilyet csak nagy fantáziával rendelkező szappanopera-forgatókönyvírók szoktak kitalálni.

A. meglepetéssel fedezte fel, hogy van egy közös ismerősünk, aki mellesleg szintén az USA-ban él már évtizedek óta, és rákérdezett, honnan ismerem. Az illető általános iskolai barátnőm, akiről több mint 20 évig semmit nem tudtam, csak annyit, hogy az USA-ban lakik.

Amikor a következő emailt kaptam A-tól, alig akartam elhinni, amit olvastam. :) Kiderült, a közös ismerős az ő középiskolai legjobb barátnője, akiről ő sem hallott már időtlen idők óta!! Ezek után ők is boldogan egymásra találtak, és itt a vége, fuss el véle.... na, nem egészen, mert nincs vége a történetnek, és ez a legjobb benne.

A-val és SZ-el sikerült közös skype-olást megejteni, és annyi idő után „élőben” és beszélgetni. SZ-től hasznos lakberendezési tanácsokat kaptam, ugyanis ő időközben lakberendező lett, én pedig kapva kaptam az alkalmon, mivel építkezés kellős közepén voltunk.

A-val jó barátnők lettünk, együtt izgultam velük lélekben, amikor a zöldkártya-interjún voltak a férjével, gyakran beszélünk telefonon vagy FB-on, megvitatjuk a napi aktuális dolgokat, együtt tanultunk A. KRESZ-vizsgájára, vagy éppen telefonon együtt „sütöttünk” tortát. Mindezt közvetve Határátkelőnek köszönhetjük. :)

Szintén Határátkelőn keresztül keresett meg G., aki házasságkötés és Kaliforniába költözés előtt állt. Praktikus tanácsokra volt szüksége ügyintézéssel, papírokkal kapcsolatosan, így váltottunk pár emailt.

Néhány hónappal később örömmel újságolta, hogy megérkezett, és gyorsan sikerült akklimatizálódnia a dél-kaliforniai élethez, nem utolsósorban menyasszonyának és családjának köszönhetően. :)

Azóta is tartjuk a kapcsolatot, sőt az Állami Népi Együttes itteni fellépésére időzítettük személyes találkozásunkat. Azóta megszületett a kislányuk is, G. pedig már most megkezdte a nyelvi alapozást, így magyarul olvas meséket a kis Sienának, és tiszteletbeli tagja a Kaliforniai Magyar Anyukák (és Apukák) FB-csoportnak. :)”

Amire képtelenek voltak megtanítani

Végül, de nem utolsósorban következzen BandiRepublic, akinek nagyon szeretem a blogját (elég gyakran idézgetek is belőle vasárnaponként).

„1984-ben, 9 éves koromban voltam először „nyugaton”. Egy hetet töltöttem a szüleimmel Ausztriában, s ez az élmény nagyon mély nyomokat hagyott bennem. Gyerekként is éreztem, hogy valami csúnya igazságtalanság lehet a háttérben, mert az nem létezik, hogy 3 órányi autóúttal nyugatra ennyivel szebb az élet.

Aztán 5 évvel később minden magyar megkapta a mágikus útiokmányt, melybe büszkén beleírták: a világ összes országába érvényes. A gazdagabb szülőkkel rendelkező ismerőseim egy-egy évet töltöttek USA-ban, Belgiumban és egyéb egzotikus helyeken a középiskola alatt, s én éreztem, hogy valami nagyon fontos dologról maradok le, ha nem tudok huzamosabb időt külföldön tölteni.

A családi kassza nem támogatta a terveimet, ezért az egyetlen járható megoldás az izraeli kibuc programon való részvétel volta, ahol fél évet töltöttem. Egy nap munka, egy nap nyelvtanulás, s így fedeztem a költségeimet. Ott kinyílt előttem a világ, mert ugyan egy zárt környezetben voltam, de vagy 30 különböző országból voltak fiatalok Bolíviától Dél-Afrikán át Ausztráliáig.

Világossá vált számomra, hogy muszáj szereznem a magyaron kívül egy másik állampolgárságot is, mert ugyan még csak 1996-ot írtunk, de nem volt türelmem kivárni, míg megérkezik Pestre a várva-várt Kánaán - szerencsétlen szüleink is 60 évet vártak rá hiába.

Amerikába szerettem volna kijutni nagyon, de ’99 környékén megelégelték a sok kelet-európai illegális túltartózkodót, és elutasították a vízum kérelmemet. Így lett megint Izrael a dologból, ahol ezúttal már állampolgárságért folyamodtam.

A letelepedői státuszom mellé azonban egy katonai sorozás is járult, ami az akkoriban kitörő palesztin viszályokkal vegyítve halálos kombináció volt számomra, ezért hazamentem. Az apátia éveinek a 2004-es EU csatlakozás és egy svédországi magyar lánnyal való szerelembe esés (aki ma a feleségem és gyermekem anyja) vetett véget. Kinyílt megint a világ.

Három évvel ezelőtt merült fel a gondolat, hogy kiköltözünk Stockholmba, s akkoriban kezdtem el blogokat keresni külföldön élő magyarokról. Így találtam rá a Határátkelőre, ami remek muníciót szolgáltatott az elrugaszkodáshoz, ami valamiért még mindig nagyon nehéz magyarként.

1000 határátkelős bejegyzés és számtalan komment után is az a benyomásom, hogy mi magyarok túlságosan is röghöz kötöttek vagyunk. Nem tudom, hogy mikor lett ebből a hátrafelé nyilazó, kalandozó nemzetből ennyire a szülőhelyéhez ragaszkodó társaság.

Talán a hűbérúri rendszer idején változott meg a hozzáállás, és nyilván a szocializmus sem a nyitottságról és társadalmi, illetve fizikai értelemben vett mobilitásról szólt, de úgy látom, hogy mára ez a génjeinkbe van kódolva – aki igazán magyar és szereti a hazáját, az otthon marad.

Legalábbis az otthon maradtak nagy része szerint.

Pedig óriási hiba ez alapján kategorizálni az embereket. Sőt, tök fölösleges ebből ügyet csinálni. Ha megnézed egy hagyományosan sokat mocorgó nemzet fiait (Anglia, USA stb.), akkor azt látod, hogy nem is téma a szülői háztól akár egy kontinensnyivel arrébb élni és dolgozni. Ez nem nyom semmilyen bélyeget az illetőre. Lehet, hogy az egész életét külföldön éli le, lehet, hogy 5-10-15 év után hazaköltözik.

Mindig a saját érdekeiket tartják szem előtt, és oda mennek, ahol a legjobb lehetőséget találják a boldogulásra. Nincs itt semmi látnivaló, kérem, haladjunk tovább!

Ehhez képest a magyarok képesek csúnyán gyűlölködni a HÁ és hasonló blogok kommentjeiben annak kapcsán, hogy néhány (rengeteg) honfitársuk képes volt elhagyni a szent szülőhazát.

Ez engem nagyon elszomorít, mint sok más otthoni folyamat. A külföldi magyarok blogjainak olvasása az első években erőt adott, de mára egy nem kívánatos visszahúzó erővé vált számomra. Nem akarom a külföldi életem minden napját az otthoni szempontrendszer szerint értékelni.

Otthonról elköltözni egy másik országba nem könnyű. aki még sosem próbálta, annak a fejében hamis kép élhet erről a témáról. Ezt a képet többek közt ez és az ehhez hasonló blogok olvasgatása alakítja ki.

Tisztában kell lenni azzal, hogy rengeteg hasznos infót lehet és kell összeszedni a határátkelőktől, de mindenkinek egyedi az esete, s a tiéd is az lesz.

A minap égy svéd egy bennszülött barátunkkal ebédeltünk, s elkezdett kérdezgetni Magyarországról. Azt vettem észre, hogy fizikai rosszullét környékezett meg egy idő után, ahogy egyre inkább belelovaltam magam a politikai- és üzleti kultúra, illetve az egészségügy és az oktatás tematikába.

Már otthon éreztem az utolsó években, hogy fogy el körülöttem a levegő, hogy a buborék, amiben élünk módszeresen zsugorodik, mielőtt végleg kipukkadna. Nagyon intenzív volt az a félelmem, hogy Magyarország megöl – szó szerint.

Erre majdnem két év elteltével, amikor beszélek az otthoni élményeimről fizikailag is érzem, ahogyan a régi félelem letaglóz.

Nem azért mentem keresztül rengeteg nehézségen, hogy magammal vigyem ezt a terhet életem végéig. Meg kell tanulnom a saját jólétemre koncentrálni, mint ahogyan azt a „nyugaton” szocializálódott emberek teszik. Ez az, amire Magyarország és a szüleink sajnos képtelenek voltak megtanítani.”

UPDATE: Közben befutott Tanato írása is, úgyhogy beillesztem gyorsan.

"Én már gyermekkorom óta fogékony voltam a távoli országok, más kultúrák iránti ismeretek megszerzésére. Mindig érdekelt a földrajz, történelem. Ha nem vettek volna fel anno az orvosira, biztosan földrajz-történelem szakra mentem volna.

Már apai nagyapámat /sajna az anyai meghalt születésem előtt/ is mindig a kényszerű első világháborús határátkeléseiről faggattam, ő katonaként nagyon sok helyre eljutott a Balkántól kezdve a Dnyeperig. Már ő is beszélt pl. a színes muzulmán világról, amit a Balkánon látott, meg pl. az orosz városokról, falvakról ahol átment a sereggel. Később szüleimmel utazgattunk, persze a Kádár kornak megfelelően csak Csehszlovákia, Románia, Lengyelország irányában.

Szerencsémre 77-ben felvettek az egyetemre és olyan kollégiumba kerültem ahol rögtön külföldi fiúkkal kerültem egy szobába, legelőször egy dél-jemeni meg egy jordániai, azután persze évente mindig másokkal. Így a nagyvilág iránti érdeklődésem termékeny talajra talált.

Legjobban egy etiópiai fiúval barátkoztam össze, aki Bahir-Darból érkezett a Tana-tó partjáról. Neki köszönhetem a nickemet is. /Meg a feleségemet is, mert ő rángatott el a kollégiumi Mikulás party-ra, ahol megismertem leendő nejemet./

Ezen kívül még az egyetemen voltak magyarországi nemzetiségiek /Békés megyei szlovákok, románok, szerbek, meg jugoszláviai magyarok is, így ilyen irányban is tágult a látóköröm, mert én teljesen magyar környezetben nőttem fel addig./ A lényeg az, hogy megtanultuk elfogadni egymást, más kultúrákat, ételeket, szokásokat. Jó tolerancia és antirasszista iskola volt az az időszak.

Később már a családommal, gyerekeimmel sokat utazgattunk Európa-szerte a rendszerváltás után, ritkábban egy-egy Európán kívüli út is összejött, Törökország, Marokkó, meg egyszer a nejemmel ketten sikerült eljutnunk egy hétre Közép-Amerikába, Guatemala, Beliz, Mexikó egy kis floridai kirándulással /tranzit közben/, mindenhol egy-egy napot töltve csak.

Azután jött az EU-csatlakozás, a szűkebb családból is többen felkerekedtek immár munkavállalási célból. Érkeztek az információk tőlük is. Bejött közben az Internet világa is. Először az Origón indult IWIW-el a világ körült kezdtem el olvasgatni 2007-től, /mint a HÁ szellemi elődjét/ majd ez sajnálatos módon néhány év múlva megszűnt.

De szerencsére nemsokára indult a Határátkelő és persze majdnem a kezdetektől erre is rácuppantam. Először mint olvasó, néhány hónnappal később mint rendszeres kommentelő is. Azóta is rajta vagyok, több-kevesebb hévvel.

Az indexes váltás óta kicsit kevésbé vagyok aktív, a borzasztó nagy kommentszám és a nagyon sok oda nem illő offolás miatt. Szerencsére a bloggazda a nagyon brutál, rasszista, trágár, személyeskedő, bajkeverő kommenteket és kommentelőket igyekezik kiszűrni.

Időközben a nagyobbik lányom is kiment Párizsba először egyetemre Erasmussal, később ott vállalt munkát, így fokozódott az érdeklődésem a téma iránt. Elég sok kommentelővel, posztíróval privátban is felvettem a kapcsolatot, legalább 20-30-cal, akivel időnként levelet váltunk, a világ négy sarkából, Dél-Amerikától kezdve az arab világon meg Izraelen át délkelet Ázsiáig.

Egy magyarországi posztíróval már személyesen is találkoztunk, egy norvégiai kommentelőre meg ráismertem, hogy a hajdani szomszédom lehet, írtam neki az IWIW-en és tényleg ő volt az. Nagyot nézett, honnan tudom. Mondtam neki, hogy a nicked elárult, meg a kommentjeid. A lányom párizsi tartózkodása alatt meg sokat segített neki egy szintén innen a HÁ-ről megismert párizsi magyar kommentelő és posztíró.

Magam is foglalkoztam, foglalkozom azért a határátkeléssel, voltam is kint két éve 3 hónapot egy franciaországi kórházban tapasztalatokat szerezni, szétnézni. Lehet vissza is mentem volna, de időközben a lányom hazaköltözött váratlanul /főleg szerelmi téma miatt/, így most én is itthon maradtam, de ki tudja, mit hoz a jövő. Most a kisebbik lányom megy külföldre tanulni, terv szerint, így azért mindig van valaki, aki érintett személyesen is a családból.

Tehát továbbra is maradok a blog hűséges olvasója időnként kommentelője. Érdekel továbbra is a nemzetközi migráció és interetnikai kapcsolatok, legyen az akár kifelé vagy befelé irányuló vándorlás.

Javasolnám még HÁ-nek, hogy szólaltasson meg 2011-ben íródott posztok szerzőit, hogyan alakult azóta az életük. A moderálás jól működik, időnként persze eloffolják /eloffoljuk/ a vezérfonalat, de végül is nem probléma, akár történelem, akár párkapcsolati problémák vagy gyermeknevelés irányában csak ne menjen le a színvonal kocsmaiba, durvába, személyeskedésbe.

Szóval sokat jelent nekem a blog, majd’ minden nap itt vagyok és remélem még sokszor ezer poszt után is él, és virulni fog, és mint egy jó szappanoperát még gyermekeink és unokáink is olvasni, írni, szerkeszteni fogják, ha mi már nem is leszünk."

Hát ennyi lenne mára, szívem szerint megköszönném mindenkinek külön-külön (különösen azoknak, akik oly régóta kitartanak, Tilmir, Pappito, Tableni és még hosszan sorolhatnám, de ilyenkor mindig félek, hogy kihagyok valakit), de ez eltartana egy ideig. :)

Az 1000 poszt egyúttal persze arra is jó, hogy az ember végiggondoljon dolgokat, és elgondolkozzon azon, min lenne érdemes változtatni – ehhez is várom tőletek az ötleteket, akár itt a kommentekben: mit látnátok szívesen, milyen irányba mozduljon el a blog, stb.

Ha minden jól megy, hamarosan (talán már a 3. születésnap környékén) lesz némi (remélem: kellemes) meglepetés is, de erről majd máskor.

Szóval még egyszer köszi és persze szokás szerint: Ti jöttök!

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.