Volt egyszer egy fiatal pár, akik a középiskolában jöttek össze, a szerelem aztán annak ellenére folytatódott, hogy más-más egyetemre jártak. A kapcsolatból házasság lett, majd jött egy váratlan finnországi állásajánlat. KaMon története meseszerű, de messze nem az.

„Egyszer volt, hol nem volt - a trolloknak talán igaz sem volt - élt egyszer a múlt évezredben egy rendes, szorgalmas tizenéves fiú és egy vele egykorú eszes, de hebehurgya lány, akiket egy - nem testet, hanem agyat megmozgató - versenyen mutattak be egymásnak. Meglepetten és értetlenül néztek ezt a „véletlen” találkozást összehozó tanárra, de azért udvariasan bemutatkoztak, majd két különböző irányba továbbindultak, hogy 2 perc múlva már a másik nevére se emlékezzenek.

A szülők befolyása alatt lévő „sors” azonban ugyanabba a „versenyistálló” középiskolába terelte őket, ahol idővel barátok, majd - a tanárok és az osztálytársak nem kis meglepetésére - egy pár lettek. S bár más-más egyetemen tanultak tovább és sok különböző vizsga követelményének tettek eleget külön-külön, azért egy közös „projekt” keretében egy gyönyörű kislányt is sikerült összehozniuk a diplomamunka és az új évezred beköszönte előtt.

A fiú - akit inkább néztek a kislány bátyjának, mint apjának - sikeresen lediplomázott informatikusként, míg a lány két szoptatás között rohangált be az egyetemre, hogy az utolsó tanévet is teljesíteni tudja és meglegyen legalább az abszolutóriuma.

S ki tudja, talán a gólya egyszer egy gyermek helyett (mellett) egy matematikus diplomát (is) hoz vagy legalább elrepíti a lányt az államvizsgájára. Így lett hát belőlük (azaz akkor már férjemből és belőlem) egy család, ahol a pelenka rendszeresen megtelt, míg a pénztárca kiürült.

(Hoppá, most jut eszembe, hogy Kövérmadár valószínűleg tollait tépkedve itt fog elmenekülni a monitor elől, hiszen a történet még el sem kezdődött, de kisgyerekről és elitgimnáziumról már szó volt. Mi lesz, ha kiderül, hogy a gyereknek még gumicsizmája is volt?)

A jótündér keresztanya és az ő barátja

Szerettük volna a kislányunkat megkeresztelni, ahhoz azonban keresztszülőket is kellett találnunk. Páromnak nincs testvére, így keresztapának kézenfekvő volt bátyámat megkérni, őt azonban akkoriban messzire elkerülték a barátnő illetve feleségjelöltek, habár igazán megpróbálhatták volna, hogy miközben a számítógép monitorját bámulja, átlibbennek magassarkúban a billentyűzeten.

Nekem akkoriban egyetlen barátnőm volt (lévén középiskolában és egyetemen is sokszor annyi fiú vett körül, mint lány) aki örömmel volt az esküvői tanúm, viszont a világból ki lehetett volna kergetni azzal, hogy ő bármilyen formában anya, akárcsak keresztanya is legyen. Így hát hirtelen ötlettől vezérelve férjem egy lány ismerősét kértük meg, aki meglepetten elfogadta a felkérést és innentől gyakrabban találkoztunk. Neki akkoriban lett új barátja, aki ekkor már programozóként Finnországban dolgozott, így vele is megismerkedtünk és a fiúk jókat beszélgettek a közös találkozások alkalmával.

Egyszer aztán megkérdezték, hogy nem lenne-e kedvünk Finnországban élni, úgyis keresnek a srác munkahelyén (egy kis cégnél, nem a Nokiánál) új embereket. Mi kapásból rávágtuk, hogy nem igazán, mire ő egy mondatával lerombolta kalandokkal szembeni minden ellenállásunkat, amikor közölte, hogy kb. mennyit lehetne ott keresni. (Persze nekünk, naiv fiataloknak halvány fogalmunk sem volt arról, hogy arrafelé egészen mások nemcsak a bér, hanem az árviszonyok is.) Megszervezte hát a személyes interjút és vendégül is látták páromat 2000 júniusában Espooban.

Minden kezdet nehéz, ha pedig nem, akkor gyors

Több mint 1 hónap elteltével jött a telefon, hogy férjemet felvették és mikor tudna menni, mert a jövő héten augusztus elsejével akár kezdhetne is. Miközben leesett állunkat próbáltuk visszaakasztani megtudtuk, hogy Finnországban a munkahelyi naptárból a július hónapot akár ki is lehetne tépni, hiszen úgyis majdnem mindenki elmegy 4 hétre szabadságra. Valójában tehát nem is vártunk sokat a válaszukra, ők pedig már az interjún is mondták, hogy sürgősen kellenek új programozók.

Szerencsére (és hálás köszönet ezért és minden egyéb segítségért) jótündér keresztanya és barátja gyorsan béreltek nekünk egy lakást a munkahely közelében, mi pedig beadtuk a vízum kérelmet a Finn Nagykövetségen, de 9 hónapos babánkkal a kezemben és egy friss diplomával kedvesem zsebében még azelőtt útnak indultunk, hogy azt megkaptuk volna.

Sok cuccunk amúgy sem volt, pelenkát és matracot meg úgyis bárhol lehet kapni, s így legalább augusztus második hetében már új munkahelyén dolgozhatott életem párja. Azt a kb. 1 hónapot pedig, amíg a vízum megérkezett tanulói gyakorlatnak is el lehetett könyvelni.

Esténként nosztalgiával gondoltunk a régi technika óráinkra és imbuszkulccsal a kezünkben ikeás bútorokat szereltünk össze. (Szerencsére mosógépet egy akkor hazaköltöző családtól vettünk, így elektroműszerészi ismeretekkel a mai napig nem rendelkezünk.)

A kultúrsokk elsőre úgyis utolér

Megvolt tehát a költözéssel, munkakezdéssel, berendezkedéssel járó izgalom. Emellett rácsodálkozhattunk, hogy körülöttünk minden zöld és akármerre indulunk el szinte néhány lépésen belül már egy erdőben sétálunk, ahol szamócát, málnát (és megfelelő helyeken még áfonyát is) lehet szedni, mókusokkal rendszeresen találkozhatunk, de akár vadnyulat is láthatunk.

Ha pedig szerzünk egy térképet vagy megkérdezzük az első szembe jövőt - aki nagy valószínűséggel beszél angolul - akkor a közeli tóhoz - ami arrafelé kötelezően létezik - is elsétálhatunk.

Ráadásul mi egy olyan környéken (kilátogató volt osztálytársunk szerint „üdülőtelepen”) laktunk, ahol 3 háznyi távolságon belül még 4 másik magyar család lakott, de kicsivel messzebb még több is. Ezért aztán tudtunk másokkal beszélgetni még az anyanyelvünkön is egy-egy séta vagy leikkipuistos találkozás alkalmával. Találó elnevezés erre a nászút vagy mézeshetek szakasz.

Sajnos azonban minden csoda 3 napig - jobb esetben 3 hétig vagy 3 hónapig - tart így az ember előbb utóbb felébred. Ha más nem azért, mert beborul az ég és sokat esik az eső. Kicsit bővebben kifejtve a lényeg, hogy a nyárnak - bár nagyon szépnek és kellemesnek éltük meg mindannyiszor - hamar vége lesz és jön az ősz a sokkal rövidebb, borúsabb, sötétebb nappalokkal, mint Magyarországon, amit ha hosszúra nyúlik, még nehezebb elviselni, mint a fél éves telet.

Az első évben, amikor kijöttünk, november elejétől december közepéig 6 héten keresztül kb. kétszer 2 percet láttuk a Napot. Ekkor persze még a munkahelyen is megállt az élet és mindenki azt kérdezte a másiktól „látjátok / láttátok?”. S bár az esőt akár egészséges hideg zuhanynak is tekinthettük volna, amiért még csak fizetni sem kell, mégis ezt az időszakot nehéz lett volna pozitívan megélni.

Ekkorra a mézeshetek szépségeiből is felébredtünk, s habár a táj a sok fenyőerdő miatt még mindig gyönyörű zöld volt és az itt élő magyar közösség is alapvetően kedves emberekből állt (és áll a mai napig is, akik több év után is szeretettel vendégül láttak minket két alkalommal is, amikor visszamentünk látogatóba) de rá kell jönnöd arra is, hogy mindannyian különbözőek vagyunk.

Másként gondolkodunk, élünk, más a világnézetünk vagy hitünk és különbözőképpen szeretjük eltölteni a szabadidőnket. Egy kisebb közösségből pedig nehezebb barátokra találni, a finnektől pedig egy darabig a nyelv és a kulturális különbségek még elválasztanak.

Felébredni a sötétben (nappali szürkületben) tehát nem volt túl kellemes és bizony elfogott a menekülési vágy. Leírhatatlan érzés volt, amikor a repülő felszállt velünk a felhők fölé a csodálatos napsütésbe, hogy Karácsonyra hazautazzunk látogatóba a családunkhoz, barátainkhoz.

A véget nem érő hófödte táj

Mikor január elején visszarepültünk, szinte egy másik világ fogadott bennünket. A véget nem érő zöld táj fehérbe öltözött. A rövid, de egyre hosszabbodó nappali időszakban vagy szikrázó napsütés volt vagy esett a hó, s ha lement a Nap, a hó, ami vastagon beborított mindent, még akkor is világított.

A hangulatunkat is beborító borús időszak tehát nyom nélkül eltűnt a hó alatt és csak egyetlen apró, korábban számunkra még ismeretlen problémával kellett szembesülnünk: errefelé télen a szikrázó napsütés gyakran együtt jár a -20, -23°C-kal, s ha kimentünk ettől a hidegtől könnyezni kezdett a szemünk, amitől viszont a szempilláink pár másodperc alatt összefagytak. Bent viszont nappal lejjebb lehetett tekerni a fűtést, mivel a Nap olyan alacsonyan sütött, hogy bevilágította és felmelegítette szinte az egész lakást.

Emellett a fejünkben is világosság gyúlt, hiszen rájöttünk arra, hogy miért van a házak melletti parkolóban minden parkolóhelynél egy 1 méter körüli oszlop tetején egy számozott kis doboz.

A számról természetesen tudtuk, hogy azzal van jelölve mindenkinek a saját parkolóhelye, de azzal csak ekkor szembesültünk, hogy a dobozka egy konnektort rejt, aminek segítségével télen felmelegítheted az autódat, ami hasznodra lehet, ha el is akarsz indulni.

Ennél a pontnál meg kell azonban jegyeznem, hogy a mi autónknak (nemzeti büszkeségünknek) erre nem volt szüksége. De szöges gumikat azért mi is tetettünk fel rá, hogy ne csak elindulni, hanem haladni is tudjunk vele.

Autókázás helyett azonban inkább korcsolyáztunk, szánkóztunk, hógolyóztunk, hóembert, hóvárat, hómókust, hóakármit építettünk, s végre kedvünkre addig élvezhettük mindezt, amíg csak akartuk.

Sőt még akkor is rengeteg hó volt, amikor már minden ötletünkből kifogyva nem volt kedvünk újabb hóállatot létrehozni. (Lehet, hogy a tél csak arra várt, hogy mi is beálljunk közéjük, s így végre teljes lehetett volna az állatkert?)

Unatkozni viszont már akkor sem szerettünk, így elugrottunk Lahtiba megnézni a 2001-es északi sí- és dopping-világbajnokságot, amiben lényegében az egész - hazai pályán versenyző - finn csapat lebukott. S mivel a városban még jégszobor kiállítás is volt, így igazán remekül szórakoztunk. E kis kiruccanás után pedig újult erővel vethettük be magunkat a tél örömeibe. Mivel azonban a hó csak nem akart még áprilisban sem elolvadni, így a végére mégis sikerült megunni az egészet.

Minden jó, ha vége lesz a télnek

Elérkezett a május és ezzel együtt a várva várt hóolvadás ideje, a tavasz pedig olyan gyorsan köszöntött be, amilyet Magyarországon sohasem láttunk. A - nem örökzöld - fáknál szinte egyszerre volt rügyfakadás, és pár hét múlva már az orgonák is virágba borultak, a levegőt pedig együtt töltötte be majdnem az összes tavaszi virág illata.

A mókusok újból előkerültek és boldogan ettek a tenyerünkből, másztak fel a babakocsira vagy éppen a nadrágunkra. Természetesen nem mindenhol voltak ennyire bátrak, de Seurasaarin sok rámenős, vagány mókus is lakik a galambok, kacsák és vadludak mellett. Ráadásul nekünk még a gólya is jelezte, hogy ismét meglátogatna minket, de mivel most úgyis van még miben gyönyörködnünk, ezért ő majd télen teszi tiszteletét nálunk. Így már ekkor biztosak lehettünk abban, hogy a következő télen - akármilyen hosszúra is nyúlik - nem lesz időnk unatkozni. Tehát kalandra fel, ideje felfedeznünk Finnország szépségeit, látnivalóit és áfonyabokrokkal teli erdőit.

Szerencsére (kis)lányunk már akkor (alig több, mint 1,5 évesen) is rajongott a természetért és fáradhatatlanul menetelt előre, amíg meg nem látta a következő követ, botot, lehullott falevelet ... A legédesebb mégis akkor volt, amikor több családdal együtt elmentünk kirándulni Hvitträskba, s miközben mi szülők lassan sétáltunk és beszélgettünk a gyerekek sormintát alkottak (egy gyerek, egy áfonyabokor, egy gyerek, egy áfonyabokor...) hát nem jutottunk messzire, de legalább a mai napig messziről felismerjük az áfonyabokrokat, ahol most már én állok le először.

Egy kis leírás (az előbbiekhez):

Seurasaari (avagy mókus sziget a gyerekeim szerint):
Ez tulajdonképpen egy nagy szabadtéri múzeum, ahol régi, főleg fából készült épületek (a szélmalomtól a lakóházig) mutatják be a régi finn emberek életét és életterét. Hasonlíthatnám a szentendrei Skanzenhez, azonban ez egy erdővel borított szigeten van, ahol néhány "vadon élő állatfaj" a gyerekek nagy örömére "megrohamozza az embert" mogyoróért vagy más rágcsálnivalóért. Ha pedig eljön Juhannuspäivä, naplementekor a sziget mellett - a vízen - egy nagyobb csónakról máglyát gyújtanak.

Hvitträsk:
A XX. század legelején 3 finn építész egy tó melletti dombkezdemény áfonyabokrokkal teli erdejébe álmodott és építtetett meg magának egy különleges villát. S ha már egyszer "összeköltöztek", akkor szorosabbra is fűzték a kapcsolatukat és egyikük elvette a másik feleségét (természetesen válás után) feleségül, míg a másik ugyanazon a napon összeházasodott előbbi húgával. A lényeg, hogy érdemes elkirándulni oda, mert a hely gyönyörű, az áfonya finom, az épület klassz és a történet sem mindennapos. Sőt nyáron akár még fürödni is lehet a tóban, bár ez arrafelé elég mindennapos dolog.

Időjárás egy kicsit másképp:

A második finn nyarunk a szokásosnál melegebb (és valószínűleg szárazabb) volt, így "őslakó" barátaink panaszkodni kezdtek a kánikulára és mediterrán éghajlatot emlegettek. Eközben mi úgy gondoltuk, hogy ebben a gyönyörű napsütésben és kellemes 28°C-ban végre lemehetünk fürödni is a közeli tóhoz. Hiába a - vélt vagy valós - nyelvrokonság, ebben nagyon nem hasonlítottunk rájuk.

Talán a "meleg" nyárra válaszul, rövid volt az ősz és korán beköszöntött a tél, hiszen már október végén leesett az első hó, ami meg is maradt, így ezúttal elmaradt a novemberi búskomorság, viszont majdnem fél évig volt hótakaró még dél Finnországban is. Ráadásul egyre jobban kikerekedő pocakom láttán végül a gólya is beköszöntött hozzánk december elején. Így mielőtt rénszarvasok repítette szánján megérkezett Joulupukki, kivetkőzve bálnaformámból újra emberi alakot öltöttem.

"Terhesgondozás" Finnországban:

Aki olyat keres illetve szeretne, amit ez a kiemelt szó úgy általában Magyarországon jelent az ne ide jöjjön! Itt az fogja jól érezni magát pocakosan, aki fiatal és laza vagy többedszer szül és nyugodt, vagy leginkább tudja, hogy a baba a pocakjában úgyis tökéletes lesz.

Mivel a mi gyerekeink - természetesen - mind a négyen szépek, okosak és ügyesek :) voltak és lesznek is, ezért én élveztem, hogy végre nem akar senki rendszeresen mindenféle vizsgálattal terhelni. A betöltött 3. hónaptól kezdve havonta egyszer meglátogattam a védőnőt és csak mosolyogtam, amikor "leszídott", hogy már megint mennyit híztam, hiszen végre nem voltam olyan vékony, hogy elfújjon az első szellő. Ultrahang vizsgálat kétszer volt, CTG-t pedig csak akkor csinálnak, amikor megindul a szülés (orvossal is csak ekkor találkoztam pár percre) vagy a szülés várható napján (majd azt követően - azt hiszem - 10 nap múlva), ha addig őfelsége semmi jelét nem adja annak, hogy odabentről kikukucskáljon.

Szülés után egy "szállodai szobát" kaptam napi négyszeri étkezéssel és egy kis ajándéktáskával, amiben volt pl. a kis újszülött testvérének is mesekönyv. De volt egy konyha is rengeteg gyümölcslével, ahová a nagyobb gyermekünk is bátran beszabadulhatott. A csecsemőgondozók megkérdezték, hogy kérek-e segítséget (nem akartak mindent jobban tudni) és még a gyerekorvos is csak egyesével - anyuka jelenlétében - vizsgálta meg a babákat úgy, hogy közben mindent elmondott illetve megkérdezett, hogy lehet-e.

Mielőtt végre befejezném:

Szeretném még elmesélni, amit második kislányunk 1 hetes korában (decemberben!) mondott a védőnő: "Mostantól -15°C-ig napközben altassák kinnt a babát." Megtettük és nagyon jó döntésnek bizonyult. Jelenleg 12 éves lányunk ősztől tavaszig - a többségnél - kevesebb ruhában sem szokott fázni vagy megfázni."

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.