Mostanában elég sok országban kihívás megfelelő munkát találni (kérdés persze, kinek mi a megfelelő, de ebbe most ne menjünk bele), a jelek szerint nincs ez másként Új-Zélandon sem, ráadásul több nehezítéssel is összefuthatunk. Aztán szó lesz a német nyelv szépségeiről (és nehézségeiről), végül pedig egy elég nagy ugrással Tokióban termünk, ahol megnézzük, hogyan építkeznek a japánok.
De kezdjük Új-Zélandon, ahová érdemes kiköltözni, de csak akkor, ha az ember biztos állásba megy (és nem zavarja, hogy a világ túlsó felén él), különben elég komoly nehézségekbe ütközhet – miként ez kiderül a Milyen az élet a világ végén blog egyik friss posztjából.
„Ha valakinek lennének olyan illúziói, hogy Új-Zélandon könnyű munkát találni, ki kell, hogy ábrándítsam, nem így van. A munkakeresésnek a tapasztalataim alapján az alábbi feltételei vannak: legyél új-zélandi, vagy legalábbis legyen új-zélandi munkatapasztalatod, nem árt, ha jó kapcsolataid vannak, és mindenképpen beszélj anyanyelvi szinten angolul. A többéves vízum persze alap. Szóval jó esélyekkel indultam... :-) Ez alól kivételt képeznek a szakemberek, na, nekik itt aranyéletük van, mert az itteni „szakemberek" rugby játékosok, akik leginkább semmihez sem értenek. Szóval ha olyan szerencsés vagy, hogy itteni hiányszakmád van, akkor gyere, tárt karokkal fognak fogadni és meg is fizetnek. Ha nem, akkor gondold át jól… ;-)
Én nagyon pozitívan álltam a munkakereséshez, mert úgy gondoltam, valamit úgyis fogok találni, legrosszabb esetben elmegyek gyümölcsöt szedni, de egy idő után be kellett látnom, hogy ez itt nem ilyen egyszerű. Sajnos itt is érvényes a kijelentés, Te itt mindig csak egy bevándorló leszel. Lehetsz nagyon okos, szuper karrierrel a hátad mögött, senkit sem fog érdekelni. (…)
Az első pár nap után aztán már mindenre és mindennek jelentkeztem: utazási irodákhoz, szállodába, adminisztrációs munkákra, mindenféle asszisztensnek, bolti eladónak, felszolgálónak, ügyfélszolgálatra, gyümölcsszedésre, könyvtárba... nulla eredménnyel, csak a visszautasító e-mailek jöttek. (...)
Két hét SEMMI után aztán végre megcsörrent a telefon, (…) az üzenet a NOVOTEL hotelből jött!!!! Na, itt már kezdtem elbízni magam és tárcsáztam is a számot, amikor is beleszólt a nő a telefonba, hogy „house keeping"... (aki nem tudná, ők takarítják a szállodát). Megkapták az önéletrajzomat és részmunkaidős takarítást ajánlottak nekem. Itt már nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, de lepergett előttem az eddigi életem és a jövő, ahogy csini kis ruciban tisztítom a WC-t és vetem be az ágyat mások után és úgy döntöttem, hogy egó ide vagy oda, ilyen áron nem kell Új-Zéland. Akkor inkább hazamegyek. Szóval a takarítás ki lett lőve. (...)
Három hét totál kudarc után kezdtem reménytelennek látni a helyzetet. Eljutottam arra a szintre, hogy bementem az itteni Tesco jellegű áruházba munkáért kuncsorogni. Nem volt felvétel. Elkezdtem irigyelni a hűtőpultba pakoló indiai srácot, hogy bezzeg neki van munkája... gondoltam sokkal lejjebb már nem süllyedhetek. Elkezdtem azon gondolkozni, hogy még egy hónapot adok magamnak, és ha nem sikerül, akkor ennyi volt, hazamegyek. Iszonyú mélypontokat éltem meg, állandó visszautasítást, mindenhonnan az jött, hogy „nem kellesz".
(…) beadtam az önéletrajzomat egy cipőboltba, ahonnan visszahívtak végre!!! Az interjú sikeres volt és visszahívtak egy próbaórára, na ez elég vicces volt, ugyanis be kellett állnom cipőt eladni. Még szerencse, hogy nő vagyok és jártam már pár cipőboltban, mert így volt némi elképzelésem arról, mit is kell csinálni. És végül... felvettek!!! Szóval itt tartunk, hogy van munkám, bolti eladó lettem Új-Zélandon egy cipőboltban - hivatásos plázacica lettem és nagyon örülök neki!
(...)
Tapasztalataim alapján, ha külföldön keresel munkát, nagyon nagy szerencsére van szükséged, sok kitartásra és pénzre, hogy közben ne halj éhen.. Minden nehezebb, mint otthon, mert itt duplán kell bizonyítanod. Ami otthon pofonegyszerű volt, itt nagyon nehéz a nyelv miatt. Itt leginkább csak magadra számíthatsz.”
Természetesen szokás szerint most is csak részleteket közlök az írásból, bár a szokásosnál is nehezebb volt részeket kihagyni, mert tulajdonképpen egészben az igazi olvasni. Szóval kattintsatok ide és olvassátok el a teljes posztot!
Nem lesz semmi katasztrófa
Többször került már szó itt is a gyerekek külföldi beilleszkedéséről, ennek egyik igen fontos része a nyelvtanulás. Erről szól Edit blogjának bejegyzése, ami onnan kezdődik, hogy mi történt, amikor kiderült, márpedig költözés lesz.
„Az ismerősök nyugtatgattak, hogy ne aggódjak, mivel a gyerekekre ragad a nyelv, és gyorsabban megtanulják, mint gondolnám. Azzal senki sem számolt, hogy én nagyon gyorsan tudok gondolni. Ennek azért jó pár blog ellent mondott. Többen is azt állították, hogy ez a ragadós dolog hülyeség, mert nem ragad a nyelv, legfeljebb a kosz, a gyerekeknek is tanulni kell a nyelvet, méghozzá elég komolyan ahhoz, hogy rendesen beszéljék az adott idegen nyelvet. (...)
Nagyobbik német nemzetiségi oviba járt, kisebbik is, és ugye nagyobbik gyermekem, már az iskolában is a német nemzetiségi tagozatra nyert felvételt, ami annyit jelentett, hogy heti 5 órában tanult németül, plusz a hon- és népismeret óra németül zajlott, valamint heti egyszer hordtam külön tanárhoz is. Sok. Ugye hogy sok? Pedig nem. Kisebbik elég sok dalt és mondókát tudott németül, meg el is tudott számolni tízig, de olyan mélyen, mint a nővére nem merült el a nyelv rejtelmeiben. (...)
Szépen teltek a napok, és kiderült, hogy itten nem lesz semmi katasztrófa, a gyerekeimet sokkal kevésbé viseli meg ez az egész, mint engem. Simán szóltak, ha a mosdóba akartak menni, és szépen jelezték, ha bánatuk van, a gyerekek pedig nem voltak velük szemben elutasítóak.
Nagyobbik szinte egyből megtalálta a helyét, kisebbiknek több idő kellett hozzá, de nem tűnt reménytelennek, és már ez is valami. A kulcs az utánzás volt. Utánozták a többieket. Megfigyelték, hogy mit mondanak a többiek akkor, ha mosdóba kell menni, kikövetkeztették, hogy mikor mit kell csinálni, követték a többieket, az udvaron, az ebédlőben, az osztályban. A tanárok is segítették, irányították őket.
Az első időszakban nem sokat beszéltek, de elkezdtek járni külön németre. Ezt az iskolában szervezik, hetente három óra, ami be van illesztve az órarendjükbe, akkor sajnos lemaradnak az adott órákról, akár matek, akár más, de a legfontosabb a nyelv ismerete először. (...)
Először nem láttam az előnyét annak, hogy otthon tanult nagyobbik németül, de mostanra már kiderült, hogy igenis lépéselőnyben van azokhoz képest, akik nem tanultak. Tud olvasni németül, nem okoz neki gondot elolvasni egy-egy szöveget, a kiejtéssel sem bajlódik.
Ahogy telt az idő, és növekedett a gyerek önbizalma úgy derült ki, hogy némi szókincse is van, és habár nem mer megszólalni, de sokkal több dolgot ért meg, mint ahogy mutatja. Azután kiderült, hogy egyszerűbb mondatokat is össze tud rakni, csak a bátorsága hiányzik hozzá. Kisebbiknek ebből a szempontból egy kicsit könnyebb a helyzete, mert itt tanul meg írni és olvasni is, közben persze mindezt tanulja itthon, magyarul is. (...)
Nem számolhatok be áttörésről, hogy egyszer csak folyékonyan elkezdtek beszélni a lányok, látszólag apró, de szerintem igen jelentős sikerélmények vannak. Hallom, ahogy gond nélkül beszélgetnek az osztálytársaikkal. Egyedül odamennek a fagyishoz, és fagyit kérnek maguknak. A tanáraik csak dicsérik őket, már nagyobbik is kinyílt, és az osztályfőnöke szerint egy év múlva már tökéletesen fog beszélni németül. (...)
A lényeg, hogy ismét csak felesleges volt az összes aggodalmam, főként azért, mert itt hagynak nekik időt, a sok külföldi gyerek miatt igen nagy tapasztalattal rendelkeznek a pedagógusok abban, hogy miként kell a gyerekeket tanítani, bátorítani. Arról nem is beszélve, hogy a lányaim okosak, és ügyesek természetesen.”
Ezzel a poszttal is úgy jártam, mint az új-zélandival, azaz legszívesebben az egészet bemásoltam volna, de akkor hogyan ajánlottam volna nektek, hogy kattintsatok ide és olvassátok el az egész bejegyzést? Na ugye!
Mintha egy emberpár állna egymás mellett
A mai harmadik ajánlott poszt jóval rövidebb az előzőeknél, de nekem legalább annyira érdekes is a Tokyo Reloaded írása, ugyanis arról szól, hogy miként építkeznek a japánok. Hát így.
„Számomra sokáig fájó pont volt, hogy közvetlen Ito Toyo remekbeszabott TOD's Omotesando Building-je mellett, na ez most merész kijelentés lesz! Tokyó egyik legrondább épülete állt. (…)
Aztán egy szép napon huss! eltűnt ez a pszeudo-párizsi szörnyszülött és lehetett izgulni mi kerül a helyére...
Dan Norihiko tervezésében az Omotesando Keyaki Building, nevezzük az egyszerűség kedvéért BOSS-nak, méltó párja lett a TOD's-nak; nem próbálja utánozni, és mégis jól illeszkedik hozzá.”
A szöveg azért ennél több, de még érdekesebbek a képek, amelyek közül csak egyet voltam szemtelen lenyúlni, akit érdekelnek további részletek, az ide kattintva olvashat és nézelődhet kedvére!
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Együnk valami finomat! Arra gondoltam, megkérlek titeket, írjátok meg, mi a kedvenc ételetek ott, ahol éltek, hogyan készítitek el, illetve hogyan készítitek el a kedvenc magyar fogásaitokat – hogyan pótoljátok az alapanyagokat, fűszereket, mit változtattok, ha kell. Ha mindehhez fényképe(ke)t is küldtök, akkor ez az egész nagyon hasznos és (nem utolsósorban) jó móka lesz. Várom tehát a recepteket, fényképeket, kis történettel ahataratkeloKUKAChotmail.com címre!
Az utolsó 100 komment: