Nemrégiben olvashattátok egy nagymama ausztráliai kalandjait. A családját, unokáit meglátogató Klári akkor elsősorban az ország szépségeiről írt, én mégis arra kértem, írjon egy kicsit arról is, milyen úgy nagymamának lenni, hogy két unokája szó szerint a világ másik felén él. Megírta, én pedig ma közreadom.

„Az Itt élnek és nem félnek az emberek című posztom után (aki nem olvasta, ide kattintva megteheti – Határátkelő) jöjjön egy kevésbé pozitív írás, hogy lássátok, nem fenékig tejföl a szülőknek, nagyszülőknek, amikor el kell (muszáj) engedniük a gyermeküket egy távoli országba.

Pár kommentben olvastam, hogy „a nagyi rózsaszín szemüvegen át látja a világot, illetve Ausztráliát”. Bátran mondhatom, hogy ma már megtehetem, de nem volt ez mindig így!

Ezért szeretném kiegyensúlyozni a mérleg nyelvét, és inkább arról írnék, hogyan éltem át a kezdeti szomorúságot, depressziót, ami az elmenetelük után tört rám.

Sírás és kétségbeesés

Amikor 8 évvel ezelőtt odaállt elém a nagyobbik lányom azzal a bejelentéssel, hogy átlépik a határt, elmennek „szerencsét próbálni”, és meg sem állnak Ausztráliáig, igencsak sokkolt a hír.

Hiszen nem ám csak „ide”, Európába, hanem egyből a Föld másik felére indultak. Soha nem felejtem el, az első reakcióm a sírás és a kétségbeesés volt, na meg a döbbenet, hogy ezt tényleg komolyan gondolják?!

Kavarogtak a fejemben a gondolatok, felváltva az aggódás, a szomorúság és a szeretetteli féltés. Ezt csak azok a szülők érthetik meg 100 százalékosan, akik át- és megélték, hogy gyermekük hosszabb időre, vagy végleg elhagyta hazáját, otthonát, szeretteit. Mindent és mindenkit, aki és ami addig odakötötte őket.

Ne lássák, mennyire fáj

Nagyon vegyes érzelmekkel küzdöttem, éjszakákat átvirrasztva, amíg jobb belátásra nem tértem. Napokig, hetekig kellett harcolnom magammal, hogy hagyjam őket a saját útjukat járni, hogy ne legyek olyan anya, aki önzésével, zsarolásával megakadályozza a már eltervezett jövőjüket, életüket.

Semmi mást nem tudtam nekik adni, csak az áldásomat, miközben befelé sírtam, vigyázva, meg ne lássák, mennyire fáj ott legbelül. Újra és újra nyugtatgattam magam, hogy jó lesz ott nekik, aztán később majd az unokáimnak is.

Lesz jövőképük, munkájuk, nem kell félniük a létbizonytalanságtól, a munkanélküliségtől. Jólétben fognak élni és tudnak előre tervezni. Azt kívántam, legyenek boldogok.

Ezekkel a gondolatokkal álltam a repülőtéren, és szorongattam a kislányom kezét, miközben potyogtak a könnyeim.

Higgyétek el, iszonyú nehéz volt elengednem őt!

Aki átélte már ezt az érzést, tudja, miről beszélek.

Jöttek, láttak, visszamentek

A honvágy őket sem kímélte, mert egy év elteltével hazajöttek látogatóba „feltöltődni”. Finom „hazait” enni, meghemperegni a Mátrában a náluk ismeretlen és nélkülözött téli hóban (emlékszem, úgy örültek a frissen leesett hónak, mint a gyerekek).

Találkoztak barátokkal, ismerősökkel, akik mind-mind bíztatták őket, hogy nehogy meggondolják magukat és visszajöjjenek Magyarországra. Így aztán jöttek, láttak és visszamentek – immár megnyugodva.

Szinte egyik napról a másikra munkába álltak. Lányom mindhárom szakmájában dolgozott (kozmetikus, kereskedelem, mérlegképes könyvelő). Végül is a Bankwestnél sikerült elhelyezkednie heti 3 x 6 órában.

A humánus, családcentrikus részmunkaidő főleg az első kisfiúk születésénél volt nagyon kedvező a számára.

Nagyszülők nélkül

Azóta eltelt 8 kemény év. Nem csak nekünk, nekik is kemény volt, hiszen nem voltak nagyszülők a közelben, akik segítettek volna bármiben is. Bármilyen nehézség, betegség, probléma, bármi más adódott, nekik kellett megoldani, elintézni.

Azóta látom, tudom, hogy jól döntöttek, hiszen megalapozták saját és gyermekeik életét, jövőjét.

Kapcsolattartás Skype-on

Két fiúunokám már első generációs „ozzi". A nagyobbiknak Benedek Elek meséit olvasom és magyar népmeséket néz a DVD-n. Kifogástalanul beszéli a magyar és az angol nyelvet.

Hetente tartjuk a kapcsolatot Skype-on. Főleg hétvégén szoktunk beszélni a 7 órás időeltolódás miatt. (Amikor Magyarországon délután van, náluk már késő éjszaka.)

Az egyik szemem (még most is) sír… és a másik is csak mosolyog. Hogy miért? Mert a gyermekünk mindig hiányozni fog, akárhová is viszi őket a Sors! A személyes találkozás, gondoskodás, ölelés, sok-sok puszi egy évben csak egyszer adatik meg a számunkra.

Jelenleg itt vagyok velük, segítek, amiben csak tudok. Finomakat sütök-főzök (a palacsinta minden héten nyerő). Az unokáim ölelése, szeretete pedig mindennél többet jelent a számomra. Mert ilyenek vagyunk mi: ÉDESANYÁK.”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.