Nagyon régi törzsolvasó küldött a minap levelet, amelyben leírta, hogyan is keveredtek fél évvel ezelőtt Lotaringiába. Hari Seldon és családja azon ritka emberek közé tartozik, akik (noha a nyelvtudás miatt kézenfekvő lett volna) nem Angliát választották – hogy miért és hogyan ment a beilleszkedés, az rögtön kiderül.

Metz

Miért tűntem el ilyen sokáig? Egyszerű, mert kiköltöztünk Franciaországba. Miért indultunk ki, 40 évesen három kislánnyal a világnak? Lehet súlyozni, de 66%-ban politikai 33%-ban gazdasági okból. Már 2010-ben, az ikerlányok születésének évében elkezdtünk gondolkodni, hogyan is oldjuk meg.

Egy mérnök, egy orvos

Én mérnök vagyok, feleségem orvos. Azt hiszem, mindenki megérti, hogy két kisgyerekkel csak „szuper biztos” állás jöhet szóba, (illetve a gyerekek miatt nem engedhettünk meg semmi életszínvonal csökkenést).

Ilyen állás a versenyszférában így a válság éveiben nem igazán van, viszont az orvosokat gyakorlatilag tárt karokkal fogadják. Így a kijövetelnél azt találtuk ki, hogy először ő keres állást, aztán ha majd kialakul az élet, akkor keresek én.

Rengeteg orvos fejvadász cég van, ők főleg Svédországba keresnek kollégákat. Nekem személy szerint a svéd társadalom felépítése tetszett volna, de aztán másként alakultak a dolgok. Eltelt két év, ezalatt megszületett a harmadik kislányunk is.

Ez hozott pár érdekes szituációt, például én mentem el orvosi állásbörzékre, és szépen bemutatkoztam, hogy én ugyan nem vagyok orvos, but my wife yes… Mindenhol szépen regisztráltattam Őt. Aztán találtunk svéd, holland / belga és francia állásközvetítőket.

Előnyök és hátrányok

Kézenfekvő lett volna Anglia, mivel mindketten beszélünk angolul, de a feleségem annyi rosszat hallott még szakmai körökben is a brit egészségügyről, hogy nem szeretett volna abban részt venni.

Mialatt vártunk a visszajelzésekre, szépen megcsináltunk a szokásos mátrixunkat (ezt csináljuk az autóvásárlásnál, a lakáscseréknél, minden fontos döntésünknél). Az adott ország előnyei / hátrányai pontokba szedve és az adott ismereteink szerint súlyozva a fontosságukat.

Aztán egyszer feleségem barátnője elmondta, hogy nem kell a fejvadász cégekre várni, hanem simán rákeresni a Google-on. Ezután megint végignéztük az országokat, illetve úgy döntöttünk, ha közben beérkezik fejvadász cégtől is ajánlat, akkor majd akkor döntünk.

Beírtuk, hogy pédiatre, és France. Dobálta is ki az állásokat tömegével, persze itt is sok volt az állásközvetítő. Végül Franciaország mellett döntöttünk. Egy lotaringiai kórház keresett gyerekorvost, közel a német határhoz.

A vártnál egyszerűbb volt megszokni

Interjún május végén voltunk kint a legkisebb lányunkkal, és a nyár szervezéssel, illetve a családtagok ellenállásával telt. Úgy saccoltuk, hogy amíg a gyerekek óvodába / bölcsődébe mennek, és elkezdhetem a nyelvtanfolyamot, az két hónap, és az igen nehéz lesz.

Strasbourg

A valóságban pont fordítva volt, jóval egyszerűbb volt megszokni az itteni életet, viszont a bürokrácia malmai nagyon lassan őrölnek. Például csak most 2014 januárjában küldték ki a Carte Vitale-omat (a feleségem állása után vagyok biztosítva), illetve a legkisebbnek csak most lett bölcsődei helye.

Szerencsére a feleségen főnöke nagyon korrekt volt, elkísért minket az orvosi kamarához, keresett nekünk lakást, óvodát és bankot.

A nagyok egészen jól kezdték az óvodát. Valamikor korábban volt egy poszt, ami a gyerekek beilleszkedéséről ír. Ezzel kapcsolatban a tapasztalataim alapján azt gondolom, hogy minél kisebb a gyerek, annál jobb. Kisgyereknek általában elég kerek a világ a szülőkkel.

Öt tekercs kék, zöld és narancssárga

Sajnos, még most sem tudtam elkezdeni a nyelvtanfolyamot, ezért most is csak ott tartok, ahol a feleségem még évekkel ezelőtt tanított meg egy kis tanfolyam. Ennek ellenére elég szépen elboldogulok.

Például egy ilyen eset volt, ahol nekem kellett elboldogulnom: rögtön a második héten szembesültünk azzal, hogy itt szelektív hulladékgyűjtés van, persze a főbérlő csak akkor mondta, amikor a szemét már mind a három lakás kukájából ömlött ki (már le volt kopva, hogy melyik melyikhez tartozik).

Na, akkor el kellett mennem a városi kommunális szervezethez. Itt szépen elmondtam, mi járatban vagyok. Úgy látszik, a hölgy megértette, mert mondta, hogy hova menjek.

Bementem egy irodába, ami úgy nézett ki, mint a Harry Potterből a Gringots Bank. Leülök, jön egy ügyintéző. Elkezd kérdezni, hogy hol lakunk, előtte hol laktunk? Hány tagú a család? Mekkora a lakás? Új építésű-e? Mekkora a légtér? Mekkorák a gyerekek? Hány közülük a pelenkás? (Kicsit hülye kérdés, de mit csináljak? Mutatom, hogy ez itt a hasamra kötve, ugyanis akkor gyakorlatilag mindenhova Johannával kellett mennem.) Aztán még néhány kérdés.

Végül az ügyintéző kijelentette, hogy jár 5 tekercs kék, zöld és narancssárga. Kérdeztem, hogy ezt hogy tudta kiszámolni, ennyi adatból? Mondta, hogy sehogy, majd a falra mutatott, hogy nézzem meg, ott a táblázat: egy, kettő, három, négy, öt személyes háztartásnál hány szemeteszsák jár.

Szerintem csak szórakozott előtte velem majdnem fél órát, mindenesetre szórakoztató volt, vagy legalábbis sokkal szórakoztatóbb, mint hazaérve négy kukába belebújva szelektálni a két hetes szemetet.

Nem szeretik a gyerekes szomszédokat

Ezen kívül levezényeltem egy költözést is, mert a feleségem aznap ügyelt, és csak reggel tudott beszélni a költözetőkkel. Miért költöztünk? Mert az alattunk lakók nem bírták elviselni a gyerekeket.

A feleségemnek több ismerőse jelezte egymástól függetlenül, hogy Németországban nem nagyon szeretik a gyerekes szomszédokat. Mi a német határ mellett lakunk, így sok német bérel itt lakást, mert itt olcsóbb.

Az alattunk lakó német pár szerint nagyon zajosak voltunk, a gyerekek éjjel-nappal rohangásztak, rossz volt a hangszigetelés, ezt ők nem bírják elviselni. Ököllel verték a plafont és folyton feljöttek, hogy antiszociálisak vagyunk. Szóval költöztünk.

A mostani lakás ugyan 50 m2-rel kisebb, de azért elég ötünknek. A lányok reggel elmentek óvodába, és mire visszajöttek, már az új lakásban találták az ágyukat, egész jól vették ezt is.

Mindenki crazy

A költöztetésnél reggel megjelent két fekete srác. Az egyik csak franciául beszélt… és a másik is. Illetve ő azt gondolta, hogy tud angolul, mert mindenre a crazy szót aggatta.

Crazy volt a kollégája, aki az egyik bútort másképp emelte, ezt nekem mondta, és élvezte, hogy a másik nem érti. Crazy volt az utcán rózsaszínben elhaladó idősebb nő, meg a franciaágyunk, amikor kicsit leszedte a festéket a régi lakás ajtajáról.

Egyébként franciául kellett levezényelni. Megkérdeztem honnan jött, ha már együtt töltöttünk egy napot. Azt mondta, hogy most jött egy hónapja Maliból.

Ott mostanában volt valamilyen fundamentalista lázadás, szóval nem mondhattam, hogy szeretnék egyszer elmenni oda, vagy valami közhelyet. Szóval megelégedtem a „Afrique est interessant, mais dangereux” mondással. Szerintem ezt a sok angliai határátkelős is érti.

A rendőr csak nevetett

Azt mondják, hogy az első időben minden nagyon nehéz, mert sok dolgot kell kiismerni. Na, mi már voltunk a rendőrségen is. Többször is. Először azért, mert az alattunk lakó feljelentett, hogy a gyerekek hangosak.

Amikor bementünk a rendőrségre, a francia rendőr meghallgatta az ügyet, aztán nevetett, és azt mondta, hogy c’est la France, nem kell ezekkel foglalkozni. Majdnem még mi voltunk a hülyék, hogy minek mentünk be. Mondtuk, hogy mert kaptunk egy ilyen idézést.

Tour du Schlossberg

A másodszorra akkor volt dolgunk a rendőrségen, amikor ellopták a feleségem telefonját (harmadszor meg, amikor megtalálták). Orange: ha valaki azon gondolkozik, hogy Franciaországba költözik, semmiképpen ne ezt válassza.

Megérkezésünk után három héttel a feleségemnek az utcán elvették a telefonját. Rossz hír. Mit lehet tenni? Elmenni a rendőrségre, mert az Orange csak így tiltatja le. Feljelentés kész, telefon letiltva. Új telefon vásárlása.

November közepén, tehát körülbelül akkor, amikor a szomszédok miatt voltunk a rendőrségen, újra hív a rendőrség. Ezúttal engem. Először azt hittem, hogy azért, mert tovább húzódik az ügy a németekkel, aztán mondják, hogy azért hívnak, mert megvan a telefon.

Majdnem lementem az autópályáról a meglepetésemben. Ilyenre nem számítottam. De a probléma csak most jött az Orange-zsal. A letiltott telefont szeretnénk újra aktiválni. Bementünk.

Nem jó, hogy itt a készülék, meg itt a személyi igazolvány meg útlevél meg születési anyakönyvi kivonat, hogy a telefon a feleségemé, a IMEI szám egyezik. Kell a rendőrségi igazolás is, hogy megtalálták. Na jó, a rendőrök odaadták.

Bevisszük, azt mondják pár nap és újra aktiválják a készüléket. Eltelik egy hét. Semmi. Megint bemegy a feleségem. Most még kellett írnia egy levelet a központnak, hogy „igen én vagyok, és igazolom, hogy megtalálták, és az elfaxolt adatokat én adtam meg”.

Eltelik megint pár nap. Semmi. Feleségem ugye közben ügyel, nem mindig van ideje Orange-zsal hadakozni. Eltelik egy hét. Semmi. Megint bemegy. Sajnálják, most még egyszer elfaxolják. Szóval most is várunk, hogy aktiválják a készüléket.

Orange reloaded: ezen kívül kiküldték nekünk postán Livebox tv modemet, kétszer. Talán azt gondolták, jobb kétszer, mint egyszer se? Aztán most február elején kiküldtek a blue ray lejátszót, azért, mert szerintük ezt megrendeltük. Ráadásul a régi címünkre. Szóval egy erősen mínusz-variáns nálunk a cég.

Szeretnék felnőttek között lenni

Lassan eljön Johanna bölcsődébe menésének ideje, aminek éppen ideje is volt, akkor már el tudok menni nyelvtanfolyamra, hogy kicsit feljebb hozzam a nyelvtudást (rám fér).

Ha valaki azt gondolná, hogy nem munka három gyerek napi ellátása, és egyáltalán annak biztosítása, hogy a gyerek „túlélje” a következő órát a lakásban, az téved.

Hatalmas küzdelem naponta biztosítani, hogy a lakás ne nézzen ki úgy, mintha orkok dúlták volna, (jó tudom, Magyarország az utóbbi időben most már úgy lett elkönyvelve, hogy az a második Mordor).

Most már nagyon szeretnék felnőttek között is lenni, ezt például akkor lett világos, amikor a feleségem azzal jött haza, hogy vett menyétet, és egyek, mert még meleg, akkor kezdtem gyanakodni, hogy kicsit elbambultam a legkisebb pelenkázásában. A menyét valójában beignet (fánk tésztából sütött perec, legalábbis itt így is sütik) volt, csak féleértettem.

Összegezve

Nagyon jól érezzük magunkat itt. Igazából nem hiányzik Magyarországról semmilyen hely, gyakorlatilag a harmadik hónaptól az előzetes terveink szerint alakulnak a bevételeink. A gyerekek mostanra beilleszkedtek az óvodába. Sok helyen jártunk az országban, mát többször voltunk Metzben, Nancyban, Strasbourgban, és még Párizsban is, igaz, az négy óra autóval.”

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.