Nemrégiben jelent meg itt, a blogon Eszter írása arról, két év Anglia és 7 hónap Indonézia után miért döntött mégis úgy, hogy Magyarországon él és marad még egy ideig. Akkor arra kértem, hogy írja meg indonéziai élményeit – ezt olvashatjátok ma, a képeket is Eszter küldte.

Nyepi - Denpasar, Bali

„Már bő másfél éve éltem Londonban, lelkesen dolgoztam a pubban, mellette tetováltam és éltem az életemet. Nagyjából február közepén hazajöttem egy rövid látogatásra. A barátaimmal sörözgettünk a városban, és akkor említette valaki, hogy van valami ösztöndíjféle valami fura országba, Indonéziába vagy hova. Nem sokat tudtam róla előtte, úgyhogy kíváncsiságból rákerestem képekre.

Egy percen belül biztos voltam benne, hogy oda kell mennem. Olyan ország, ahol a pálmafák pontosan olyan szögben hajlanak a türkiz színű tenger fölé, mint a reklámokban.

Két nap alatt beadtam minden papírt a követségen, és egyből vissza is kellett mennem Londonba. Ez egy művészeti ösztöndíj, így adott volt, hogy rajzolni vagy festeni tanulnék, ami mindenképpen jól jön, hogy a tetováláshoz fejlesszem a készségeimet. Néhány hét múlva el is felejtkeztem az egészről.

Hosszú hónapokkal később kaptam egy emailt, amiben a nagykövetség értesített arról, hogy mehetek, vegyek repjegyet, csináltassak oltásokat és kapok vízumot. Akkor leesett, hogy még mindig szinte semmi fogalmam Indonéziáról, de tetszett az ötlet, menni akartam. Utánajártam néhány alapdolognak, ami izgalmasan és félelmetesen hangzott.

Csak annyit tudtam, hogy várnak

Először is: Indonézia 17000 szigetből áll. Ezt mindenhol büszkén elmondják. Másodszor: ott él a világ legnagyobb muszlim közössége. Sok különböző vallás, és számtalan nyelv oszlik szét a szigeteken. Meleg, trópusi éghajlat, száraz és esős évszakkal. Malária, Dengue-láz, és sok más betegség. Hegyek, vulkánok, tenger, óceán, van ott minden.

Labuan Bajo, Flores

A nagykövetségen még az utolsó pillanatban sem sikerült kiderítenem, mi történik, ha odaérek, azt mondták valószínűleg valaki vár majd a jakartai reptéren. Ennyit tudtam.

Egy nappal később, ottani idő szerint éjfélkor kiléptem a repülőből. A fülledt, párás meleg hanyatt vágott, a ruhám szép lassan beszívta a nedvességet, amit a bőrömön is éreztem lecsapódni. Tényleg vártak ott, összegyűjtöttek még néhány ösztöndíjast, akik a világ minden tájáról érkeznek évről évre.

Beraktak minket pár napra egy hotelbe, ahol nyitóceremóniát és eligazítást tartottak. Az iskoláról, szállásról, hasonlókról semmi információ nem hangzott el, de hosszú beszédekben ecsetelték, hogy Indonézia 17000 szigetből áll és sok különböző nyelvet beszélnek.

Itt, Jakartában szembesültem azzal, hogy ez egy borzasztóan szegény ország, koszos, zsúfolt, és óriási kontrasztot képeznek azzal, hogy szó szerint a nyomornegyedek mellé húznak fel egy-egy 5 csillagos hotelt vagy olyan plázát, amiben Gucci, Versacce és Louis Vuitton boltok vannak.

Irány Surakarta!

Aztán elvittek mindenkit a városokba, ki-hova kapta az ösztöndíjat. Én Soloba (mai nevén Surakarta) kerültem, ami Jáva kellős közepén található egy Lawu nevű kihunyt vulkán lábánál. Azt, hogy hol fogunk lakni, még akkor sem tudták megmondani, mikor megérkeztünk, de megoldódott végül egész jól.

Két héttel később a suli is elkezdődött. A tanárom egy balinéz festő volt, I Gusti Nurata, és nagyon hamar összebarátkozunk. Kedves, nyitott, vidám, segítőkész, és persze bolond művészember. Ritkán volt órám, így a környéket is volt időm felfedezni.

Jáva nagyon zsúfolt, sűrűn lakott, alig látni erdőket, a városok szinte teljesen egybeépültek. Azt hittem, Jakarta más, mint a többi város, és ez igaz is, de csak annyiban, hogy még zsúfoltabb és sokkal nagyobb. A többi városban is ugyan úgy motorok ezrei tolonganak a rossz minőségű utakon, olyan por és szmog van a levegőben, hogy beszürkül az ember bőre.

Fehér emberként ott különleges voltam. Nem tudtam úgy végigmenni az utcán, hogy ne köszöntek volna rám minden méteren, és ne fényképezzenek állandóan. De ez nem zavart, egy kicsit élveztem is. A helyiekkel hamar összebarátkoztam, megszoktam, hogy este nem sörözünk, hanem kávézunk és ők gitároznak, énekelnek.

Táncelőadás Solóban

Nagyon hamar megszerettek, és próbáltak megtanítani indonézül. Fura, semmire sem hasonlító mesterséges nyelv nyakatekert logikával és nagyon laza nyelvtani szabályrendszerrel. Jáván alig néhányan beszélnek pár szót angolul, azt is a hozzám hasonló ösztöndíjasoktól tanulták elsősorban.

A hagyományos helyi tetoválás és a legendák

A festés jól ment, sokat rajzoltam, és elhatároztam, hogy elmegyek Borneóra, aminek 85%-a Indonéziához tartozik. Ott még van néhány törzs a dzsungel mélyén, akik a tradicionális bambuszrudas-kopogtatós módszerrel tetoválnak.

Szerettem volna megkeresni egy ilyen törzset (ami nagyon nehéz), és velük tölteni pár hónapot, tanulni. A tanárom nem tartotta jó ötletnek, mert (főleg egyedül, pláne lányként) nagyon veszélyes a dzsungelben kolbászolni, ők pedig valószínűleg még indonézül sem beszélnek, ahogy valójában én sem.

Az egyetemen tartottak egy művészeti fesztivált, ahova az ország minden pontjáról jöttek. Itt beszélgettem néhány sráccal, és egyikőjük mesélt nekem egy nagyon szép maláj legendát. Nagyon tetszett, úgyhogy elmondattam vele még egyszer és lejegyzeteltem.

Ő mondta, hogy a szomszédos nagyvárosban, Yogyakartában van egy hely, ahol tudnak még mesélni legendákat. Egy héttel később amúgy is mentem volna oda egy kiállításra, gondoltam megkeresem.

Kérdezősködtem, kiderült, hogy az egy régi templom, amit bezártak, lelakatoltak, mert állítólag szellemek szállták meg és senki nem mer bemenni. Természetesen odamentem egy sráccal, be akartunk mászni kíváncsiskodni, de majdnem ránk hívták a rendőröket.

Egy különleges temető, Trunyan, Bali

Nem sokkal ezután elkezdtem leírni egy füzetbe az élményeimet, mert nem tudtam őket feldolgozni. Ebbe a füzetbe írtam le a maláj legendát is, és elkezdtem kérdezgetni a helyieket, hogy ismernek-e még ilyen történeteket. Azokat is leírtam.

Az ausztrálok és a sztereotípiák

A tanárom, balinéz ember lévén, sokszor mondta, hogy menjek el, nézzem meg az ő csodálatos szigetét. Azt mondta, nem bánja, ha kihagyok pár órát, úgyhogy pakoltam. Velem jött egy másik magyar és egy portugál lány is, akiket itt ismertem meg.

Közel két hetet voltunk Balin, amit szinte kizárólag hinduk laknak. Színes virágok, apró rizs áldozatok mindenhol, finom füstölőillatot hord a szellő, homokos tengerpart, szörfösök. Ausztrál fiatal turisták, akik hányásig vedelnek Kután, a leghíresebb szörfös parton. Elsősorban ők táplálják azt a néhány alap sztereotípiát, amit az indonézek hisznek a fehér emberekről.

Teleng Ria Beach, Pacitan, Jáva

Csak ketten indultunk vissza Solóba, és mivel elfogyott a pénzünk, stoppal akartunk visszamenni. Sem a portugál lány, sem én nem stoppoltunk előtte. Ez nem egy veszélytelen dolog. Szerencsére nem volt semmi baj, és meg is tetszett a dolog. Visszatérve sokat meséltem a tanáromnak, aki bátorított abban, hogy utazzak még, és persze rá is kaptam az ízére.

Varázslók nyomában

Történt néhány dolog, amit soha senkinek nem mesélek el, és ami miatt úgy döntöttem, más úton folytatom az életemet. Elhatároztam, hogy abbahagyom a tetoválást. Egyre jobban érdekeltek a legendák, és a helyiek állítása szerint élnek varázslók egyes falvakban. Gondoltam utána járok ezeknek.

Szerencsére a magyar lányban partnerre találtam, elmentünk Sulawesire (Celebesz), közel három hetet utaztunk a szigeten, és hogy spóroljunk, kizárólag stoppal mentünk, és volt, hogy befogadtak minket aludni helyiek, rendőrök, lelki pásztorok.

Bankagi, Togean-szigetek, Sulawesi

Borobudur

Láttunk hagyományos temetési szertartást, voltunk paradicsomi, vakítóan fehér homokos kis szigeteken, jártunk vízeséseknél, és végig csak kérdezősködtem, merre menjünk legendák után. Előjött bennem egy amatőr antropológus.

Még egy igazi varázslóval is találkoztam egy olyan faluban, ahol senki nem látott még élőben fehér embert. A kisgyerekek megijedtek tőlünk. Elkezdtem érteni és egy kicsit beszélni a nyelvet, ami egy óriási gátat tör át a helyiek és fehérek között. Ettől egy kicsit tisztelni kezdtek minket.

Fogyott a pénzem

Egy rövid időre visszamentünk Solóba, de nem sokáig volt nyugtunk. Nekem lejárt az ösztöndíjam, így ki kellett repülnöm Szingapúrba turistavízumért. Ezután ugyanezzel a lánnyal kitaláltunk egy újabb utat. Egy igazán nagyot. Négy szigetet néztünk ki, sorban: Bali, Lombok, Sumbawa és Flores.

Sajnos ez lett az utolsó utam Indonéziában, mert nagyon fogyott a Londonban összegyűjtött pénzem és erősen meggyűlt a bajom a két házzal arrébb lakó maláj drogdílerrel az ellopott motorja miatt, amit velem akart kifizettetni, és, hát, sikerült is bevasalnia rajtam.

Pemuteran, Bali

Balira mindenképpen vissza akartam menni, és ez pont a balinéz újévre esett, amit Nyepinek hívnak, és mindenféle színes szörnyszobrokat hurcolnak körbe a szigeten, majd éjjel felgyújtják őket, ezzel szabadulnak meg az ártó démonoktól. Bejártuk a sziget északi és keleti felét, stoppoltunk, tengerparton aludtunk, egyik reggel majmok ébresztettek fel.

Innen egyhuzamban mentünk Floresre, ami túlnyomórészt keresztény vallású a portugál gyarmatosítás óta. Pont húsvétkor voltunk ott. Megkerestük a színváltós tavakat, felmentünk a hegyek közé, jegyzeteltem a legendákat. Innen hajóztunk át Komodóra megnézni a varánuszokat, majd tovább visszafelé.

Ki volt számolva az időnk, mert már nem tudtam változtatni a repülőjegyemen. Sumbawán utaztunk négy tonna takarmánybanán tetején lakatlan sziget után kutatva, amit meg is találtunk, ki akartunk vonulni a civilizációból, és ez olyan jól sikerült, hogy az ásónyomnyi kis szigeten 3 nap alatt nagyjából 8 órát voltunk kettesben.

Készülődés a másnapi ünnepségre, Tana Resak, Lombok

Nehéz volt eljönni

Innen visszamentünk Lombokra, ahol olyan falut kerestünk, ahol nincs áram, messze mindenféle civilizációtól. A sziget legmagasabb vulkánjának az oldalában találtunk is ilyet, és szerencsére az ottani gyógyító ember kezelt néhány elfertőződött csípést rajtam. Innen már egyenes út vezetett vissza Solóba, onnan meg Jakartába.

Ahogy fogyott az az 1500 km egyre szomorúbb lettem, irgalmatlanul nehéz otthagyni egy ennyire varázslatos, különleges, szélsőséges, felfoghatatlan és mosolygós országot. A gondtalanságot, utazást, szabadságot.

Kelimutu vulkán és a színváltós tavak

Annyi dolog történt ott útközben, amit a mai napi nem dolgoztam fel teljesen, és pont ezért muszáj volt mindent leírnom, hogy rendezzem a gondolataimat. Ennek gyümölcse lett egy regény, az utazásom története, amit a legendák tagolnak.

Szerencsére kiadóhoz került a kézirat, e-bookként meg is jelent, és még papíralapon is elérhető, de sajnos nem kerül boltokba. Aki szeretné elolvasni, megtalálja!"

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.