A külföldre indulók közül sokan választják az au pairkedést, hiszen talán ez jár a legkevesebb anyagi kockázattal. Ugyanakkor nem mindig egyszerű beilleszkedni egy család hétköznapjaiba és ahhoz is szerencse kell, hogy az ember egy igazán befogadó közösségbe kerüljön. Márti Németországból érkezett írása az au pair-lét rossz és jó oldalait is megmutatja.
„2012 nyarán döntöttem úgy, hogy Németországba megyek fél vagy egy évre, hogy fejlesszem a németemet és külföldi tapasztalatokat szerezzek. Nem volt kényszer, volt munkám, de így döntöttem.
Körülbelül B2-es szintű nyelvtudással mentem ki, ami frissítésre szorult. Mivel már több ismerősöm is pozitív tapasztalatokat szerzett au pairként, úgy gondoltam, ez nekem is jó lesz.
Családkeresés – au pair-élet pro és kontra
Szerintem aki ezt a munkát választja, annak a legfontosabb, hogy az elvárásait tisztázza. Nekem nem volt közvetítő cégem, körülbelül egy hónapot töltöttem a megfelelő család kiválasztásával, akikkel összességében (egy héttel a hazamenetelem előtt írom ezt a cikket) elégedett voltam.
Voltak nézeteltéréseink, nem is kevés, de úgy gondolom, sok negatív tapasztalat és érzés megkímélhető lett volna, ha igenis minden részletet előre letisztázunk. Szerintem mindenkinek egyéni felelőssége, hogy kiharcolja azt, ami jár neki, és ha egy család valamiről nem tájékoztat, vagy csak homályosan, igenis rá kell kérdezni.
Nem mindegy, hol fogunk ugyanis eltölteni egy évet, és megéri még egy-két hetet rászánni a megfelelő család megtalálására ahelyett, hogy aztán csalódottan, keserű szájízzel kényszerüljünk családváltásra vagy haza (amit én szerencsére nem, de sok aupair átél).
Számomra a legfontosabb szempont az volt, hogy városban legyek (budapestiként vidéken nem igazán tudnám túlélni), reális fizetést kapjak, fizessenek nyelviskolát, illetve jó, kedves családhoz kerüljek, akik családtagként kezelnek, és nem akarnak átverni.
Az ördög és a részletek
Abban a tudatban, hogy ez mind rendben is van, egy bonni család mellett döntöttem, akiknél minden fenti feltétel adott volt, a másik oldalon viszont 5 gyerekre kellett vigyáznom, és egy évre vettek fel.
Nekem jó referenciát jelentett, hogy felvehettem a kapcsolatot a család engem megelőző au pairével, aki nagyon kedves és segítőkész volt, mindenről fair módon, de őszintén mesélt, és még a kiutazásom után egy hétig ő is a családnál volt, hogy betanítson engem.
Egy héttel az érkezésem után aláírtuk a szerződést, amit értettem, tehát tudtam, miről van szó, de egyes részleteknek sajnos nem tulajdonítottam akkora jelentőséget akkor, mint kellett volna. Mint például, heti 30 óra munkára jöttem ki, de az itt derült ki, hogy ez napi 5 óra munkát jelent 6 napon át, és az egyetlen szabadnapom csütörtökre esik (ez azt jelenti, hogy minden hétvégén dolgoznom kell, még ha csak öt órát is, ami már elég ahhoz, hogy szinte soha ne tudjak egyéni kirándulásokat szervezni).
Internet nem volt (ki gondolta volna, szintén nem kérdeztem rá előtte), így ezt nekem kellett beszerezni és fizetni.
Korrektek, de rugalmatlanok
A család alapvetően kedves volt és segítőkész, igyekeztek mindig korrektek is lenni, de ami a szerződésben le volt írva, illetve amiben megállapodtunk, ahhoz mindig ragaszkodtak, és semmilyen szinten nem voltak rugalmasak (értsd: szeptember 20-tól következő év szeptember 20-ig szóló szerződésből nem akartak elengedni egy hetet, hogy hazaérjek a tanévkezdésre, még úgy sem, hogy cserébe lemondtam volna a fizetésem arányos részéről).
Az is itt derült ki, hogy az ígért fizetésből havonta csak egy részét kapom meg, és ha tényleg maradok végig, akkor megkapom a többit egy összegben. Ezzel motiválják az au paireket, hogy a nyári szünet és a tanévkezdés idejére is maradjanak.
Ezzel csak annyi a probléma, hogy bármilyen okból kényszerültem volna haza, az anyagi felelősséget rám hárították, és onnantól kezdve, hogy aláírtam a szerződést, ezt el is fogadtam. (Persze, hogy aláírtam, hiszen összességében rendben voltak, és úgy gondoltam, végig tudom csinálni az egy évet, ahhoz pedig még nem volt elég a németem, hogy érdemben tárgyalni tudjak velük a feltételekről.)
Ezzel szemben viszont év közben többször kifejtette az anyuka, hogy az év végi összeg nem magától értetődő, hanem egyfajta plusz, amit csak akkor kapok meg, ha meg vannak velem elégedve.
A megelégedettség viszont egyrészt szubjektív fogalom, másrészt úgy gondolom, akit egy évig megtartanak, az annyira rossz nem lehet, hogy aztán ezzel a kifogással megspórolják rajta ezt a pénzt. (Ennek ellenére bízom benne, hogy ahogy az előző lány is megkapta, nekem is odaadják a szerződés értelmében.)
Nem tudtam integrálódni
Ami köztünk nem működött, hogy egyrészt én rosszabbul éltem meg mind a hét fős család folyamatos jelenlétét (önmagában csak egy gyerekkel volt nagyobb problémám, de együtt mégis sokkal megerőltetőbb volt az egész), mind a kultúra másságát, és nem tudtam olyan szinten integrálódni a családba, mint amit ők elvártak volna, illetve más lányoktól megszoktak, annak ellenére, hogy szerettem volna eredetileg.
Tehát mindannyiunkban lett volna igény arra, hogy amennyire lehet, családtaggá váljak, de ezt úgy képzelték el, hogy mindenben azonosulok azzal, ami szerintük normális, amit ők szeretnek enni, csinálni stb.
Én nagy hangsúlyt fejtettem a munkaidő betartására (millió tervem volt a munkán kívül, mint nyelvtanulás, edzés, emberek megismerése, a környezetem és Németország felfedezése stb.,), de ugye a bentlakó au pairnek pont az lenne lényege, hogy mindig rendelkezésre álljon, amikor kell, ami egyéni programszervezés szempontjából viszont nagyon rossz.
Ezen kívül úgy éreztem, képtelen vagyok 24 órában olyan szinten alkalmazkodni, amit egy ekkora család igényel. Ezek jóllehet az én hiányosságaim, de sokszor megnehezítette az is, hogy úgy éreztem, sok dologhoz arrogánsan és lenézően állnak hozzá, ők nem nyitottak az én kultúrámra és úgy egyáltalán rám, hanem csak tőlem várják a gondoskodást és odafigyelést (tehát, amit az elején kedvesnek találtam, azt idővel gyakran felszínesnek).
Egész évben egyetlen egyszer sem kérdezték meg például, hogy kérek-e valamit a boltból. Az apuka előszeretettel tett negatív megjegyzéseket mind Magyarországra, mint rám és a dolgaimra, amiket ő viccesnek és közvetlennek tartott, ezen kívül minden nap éreztette az egész családdal (és velem), hogy itt ő a főnök, és akkor is igaza van, ha nincs. Sokszor értelmetlen dolgokkal "nevelte" a gyerekeket, csak hogy mindenki lássa, az van, amit ő mond.
Nevelési túlzások
A nevelésben egyébként is sokszor voltak nézeteltéréseink, de azért ott igyekeztem azt átadni, amit tőlük láttam, hiszen az ő gyerekeikről van szó, és efelett nincs jogom ítélkezni.
Persze nem kell félreérteni, összességében jó szülőknek tartom őket, de azért túlzásnak találtam, hogy a gyerekek például hetente egyszer egy órát tévézhettek (ami alól a nyári szünet sem volt kivétel), ki voltak tiltva a ház egyik feléből (nehogy összekoszolják vagy elrontsanak valamit), az internettől paranoid szinten zárkózott el az egész család, könyökölve enni tilos volt, ellenben mindenki előszeretettel beszélt tele szájjal az asztalnál, különösen az apuka.
Mindezek ellenére im Großen und Ganzen nagyon jó döntésnek tartom, hogy kijöttem és au pairként dolgoztam, mert amellett, hogy anyagilag jól éltem és megtanultam németül, kicsit olyan volt, mintha újra gyerek lettem volna.
Minden élményt és ünnepet úgy éltünk meg, mint anno gyerekkorunkban, miközben a német, vagy inkább észak-rajna-vesztfáliai hagyományoknak is a részese lehettem.
Így éltem át
- a Sankt Martin Feiertagot a lampionos menettel,
- a Halloweent, mikor mindenki beöltözött (és nem úgy, mint otthon, hogy fú de gáz, megnéznek, hanem izgalommal tervezték és nem spóroltak a jelmezzel-kiegészítőkkel),
- a mikulást és a karácsonyt, aminek itt nélkülözhetetlen kelléke az adventi naptár, ami nem merül ki egy csokis naptárral, hanem valódi ajándékokat találnak a gyerekek minden nap december 24-éig a szobájukban
- a karácsonyi vásárt (amit persze otthon és Bécsben is imádunk, de itt akkora hagyománya van, és olyan nagy, hogy abszolút túltesz az otthonin)
- a karnevált (amikor tényleg egész Észak-Rajna-Vesztfália beöltözik, és egész nap felvonulások zajlanak, miközben rengeteg csokit, cukorkát és ajándéktárgyakat dobálnak a tömegbe)
- a húsvétot (itt nincs fészek, hanem az összes ajándék különböző helyeken van elrejtve az udvaron, és a gyerekeknek kell megkeresni)
- és még megannyi élményt, mint kölni állatkert, Phantasialand (ami szó szerint az, egyébként egy vidámpark, de annyira látványos és lenyűgöző, hogy már a szemnek valódi paradicsom), és még sorolhatnám.
Ezek olyan pillanatok, amik megszépítik a kinti életet akkor, amikor honvágyad van, ami szintén biztos, hogy bekövetkezik, ha ennyi ideig kint vagy. Én háromhavonta jöttem haza, de a mélypont a nyári hazamenetelem előtt volt, mikor már komolyan fontolóra vettem egy végleges lelépést, mert már semmilyen anyagi jólét, új barát, új élmény, reális érvek stb. nem számított, csak hogy otthon legyek.
Nem azért, mert itt nem jó, hanem mert az ott az OTTHONOM. A családom, a barátaim (hiszen bármilyen jó fej legyen itt valaki, nem tudja felvenni a versenyt azokkal, akikkel együtt nőttem fel, vagy már sok-sok évnyi élmény köt össze), a kultúrám (és ebbe minden beletartozik: zene, ételek, nyelv, humor, mentalitás, és persze Budapest, ami egy külön fogalom).
Ezzel szemben mennyire jó, mikor meglátogat egy rokon vagy ismerős, és ezeket a dolgokat ömlesztve zúdítja rád az egész lényével, és teljesen belelkesülsz.
Mikor pedig otthon vagy, feltöltődsz minden jóval (lelkileg és szó szerint is :P), és nehéz szívvel, de visszavágysz Németországba, mert meg kell, hogy állapítsd, hogy azok a dolgok, amik miatt sokan elhagyják Magyarországot, azok nem fordultak jobbá, mialatt odavoltál...
Amikért legszívesebben maradnál
Amiért még megéri aupairnek lenni: mert tényleg közel tud kerülni hozzád annyira egy ennivaló kisgyerek, hogy megszakad a szíved, mikor azt mondja, azt szeretné, ha örökké itt maradnál.
És persze a gyerekek gyerekek, minden jóval és rosszal együtt, szóval igen, lesz amikor lefárasztanak, lesz amikor megnevettetnek, lesz amikor szimplán idegesíteni fognak (például mikor 68-adszor kell meghallgatnod CD-n a Laura und das kleine Kätzchent), lesz mikor lenyűgöznek (például nálunk a legkisebb (4) a legszexibb nőket megszégyenítő mozdulatokkal dobálja a haját fésülködés közben, saját magát is lenyűgözve önnön szépségétől és bájától :)), lesz mikor majd te is azt érzed, hogy tulajdonképpen haza se akarsz menni (persze csak egy pillanatra).
Rengeteget tanulhat tőlük az ember, mint például:
- hogy a Call me maybe nem csak a kislányok körében menő, hanem a kisfiúknál is;
- hogy balról jobbra "kell" puszit adni;
- hogy nincs az a játék, ami egy hétévest fél óránál tovább lefoglalna;
- hogy az unatkozás egyből rosszalkodást szül, ezen kívül a csend igen gyanús jelenség :);
- az Alle meine Entchent és más gyerekdalokokat.
Néhány vicces szituáció
Én: -Was macht ihr? / -Mit csináltok?
Joni nevetve: -Wir machen Quatsch / -Hülyeséget (és vigyorog mint a tejbetök :)
Én: -Jakob, mir ist das egal, welche Aufgabe du jetzt machst, du musst aber eine anfangen. Du machst jetzt nämlich nichts. / - Jakob, nekem mindegy, melyik feladattal kezded, csak kezdd el végre, mivel éppen semmt nem csinálsz.
Jakob: -Das stimmt gar nicht. / - Ez nem igaz.
Én: -Oh wirklich? Was machst du denn? / - Aha, szóval mit is csinálsz?
Jakob dacosan: -Mich aufrege! / - Felhúzom magam!
Eva(4) az asztalnál böfög egyet, mire az anyukája kérdezi, mi a varázsszó.
Mire Eva: -Danke. / - Köszönöm.
(UPDATE: Kérésetekre Márti magyarította a beszélgetéseket, én pedig frissítettem a szöveget.)
Magyarország kontra Németország
Őszintén szólva, nem sok német barátom lett ez az egy év alatt, annál több külföldi, ezért igazságtalan lenne a németekről összességében véleményt mondanom, de azért megteszem. :)
Engem soha nem ért itt semmilyen atrocitás amiatt, hogy magyar vagyok, mindenki szinte minden helyzetből segítőkész volt, már akkor, amikor még nem is kértem segítséget.
A nyelvben is mindig segítettek, bár sokszor akaratom ellenére próbálkoztak az angollal (szintén segítő szándékkal, de mégiscsak idegesítő, ha az ember lánya németet tanulni jön ki, ha az angolt erőltetik, csak mert még nem tökéletes a németem).
Mindenki nagyon kedves alapvetően, és szociálisan érzékenyebbek, mint a magyarok, viszont a másik oldalon ez a kedvesség távolságtartásba csap át, ha az ember barátkozni próbál. Akkor már érzed, hogy ez bizony nem úgy megy, mintha német lennél.
Ezen kívül még egy dolog szintén gátat vetett közém és a németek közé, mégpedig a humor. Sokszor volt az az érzésem, hogy nevetnek dolgokon, de nem igazán van humoruk, legalábbis nem olyan, amit én otthon megszoktam, a jó öreg szarkasztikus-ironikus humorral pedig végképp nem jutottam semmire.
Ami nagyon jó...
Sokak számára a külfölddel való probléma már ott kezdődik, hogy itt nincs túró rudi. Ez valóban így van sajnos, ellenben van rengeteg más imádnivaló dolog, többek között:
- nagyon finom, magas színvonalú pékségek,
- hangulatos kávézók
- sörkertek (ahol persze mindig kapható a klasszikus Bratwurst),
- Haribo Fachverkauf: a Haribo márkabolt Bonn és pár másik város kiváltsága, de annál nagyobb élmény annak, aki idejön és imádja a gumicukrot, mert a világ szinte minden elképzelhető színében, ízében és formájában megtalálhatóak ezek a nyalánkságok, amikből ráadásul kedvedre állíthatod össze magadnak megfelelő arányban a kedvenceidet.
- bolhapiacok: itt jóval nagyobb hagyománya van, mint nálunk, és hatalmas területeken rendeznek rendszeresen flohmarkt-okat, ahol tényleg nem csak ócskaságokra, hanem valódi kincsekre lelhet az ember, és a termékskála is igen nagy. :) Én például többek között szakácskönyvekre, regényekre és egy gyakorlatilag nem használt, jó minőségű hajsütővasra tettem szert, amikért összesen nem adtam ki 10 eurót.
- tiszta utcák, aranyos, macskaköves kisvárosok Grimm-mese hangulatú házikókkal (Fachverkhäuser).
- megbízható tömegközlekedés
- kiegyensúlyozott, mosolygós emberek, akiknek a hétköznapjait nem árnyékolja be a jövő miatti aggodalom
- alapvetően az élelmiszerárak nem sokkal magasabbak, mint itthon, a ruházkodás nagyjából hasonló (én gyakorlatilag egész évben ugyanazokban a boltokban vásároltam, mint otthon), egyedül a szolgáltatásoknál kell jelentősen magasabb árakkal számolni. Ezt jobb esetben kompenzálja a fizetés, de azért kiköltözés előtt nem árt kalkulálni.
- rengeteg kinti magyar, illetve más nemzetiségű bevándorlók, akik ott vannak, ha honvágyad van, ha (valószínűleg ok nélkül) kirekesztettség-érzésed van stb.
- közbiztonság, és úgy egyáltalán biztonságérzet, mert nem kell féltened a munkahelyed minden nap, vagy hogy az állam összeomlik, vagy hogy olyan törvényeket hoznak, amik egyik napról a másikra változtatják meg a feltételeket/lehetőségeket, ezzel ellehetetlenítve a tervezést, és kell alkalmazkodnod hirtelen kreált körülményekhez.
- ha rendesen dolgozol, törekvő személyiség vagy, aki hajlandó a fejlődésre és tanulásra, akkor nem történhet meg, hogy ne kapj állást, ami biztosítja nem csak a te, de később a gyerekeid normális megélhetését (persze az anyagiak itt is viták forrásai, de azért mégse mindegy, hogy a vita tárgya egy újabb Ralph Lauren cucc, vagy hogy mit esztek holnap).
- szinte mindenki tud angolul, így az ember tulajdonképpen a német nélkül is elboldogul rövidebb távon.
... és ami nem
- a német konyha (már ha létezik egyáltalán ilyen,) ízetlen
- humor (ezt azért emeltem ki újfent, mert jobban meghatározza a mindennapokat, mint gondolná az ember)
- ha rövid távra megy ki az ember, a szolgáltatások körülményesen igénybe vehetők, mert szinte mindent legalább fél vagy egy éves tagsághoz/szerződéshez kötnek, legyen az egy internet szolgáltatás (már ha az ember reális áron szeretne hozzájutni), egy konditerem (számomra nagyon megdöbbentő volt, mikor egy jógaórán szerettem volna részt venni, és kiderült, hogy a minimum féléves, mindenre feljogosító tagság havi 65 euróért az egyetlen módja, és nem csak a kiválasztott kondiban, hanem mindegyikben), telefonkártya. Ezzel együtt a szolgáltatások nem annyira magas színvonalúak, mint azt elvárná az ember Nyugat-Európában.
- szigorú ellenőrzés, legyen az egy szimpla igazoltatás, vagy az ellenőrök munkája. Az egyébként abszolút pozitív, hogy itt rendesen működik a rendszer, nagyjából csak az utazik, aki fizet is érte, viszont egy olyan embernek, aki ahhoz szokott, hogy az ellenőrök békén hagyják azt, aki azt mondja, leszáll a következő megállónál, mégis csak megdöbbentő és "szívtelen", hogy itt senki semmilyen kifogással nem menekülhet a büntetés elől, ha nincs érvényes jegye, még akkor sem, ha tényleg félreértette, hogyan is működik a dolog, sőt, ha nincs nálad személyi, akkor vagy bediktálod az adatokat, amiket rögtön leellenőriznek a rendszerben, vagy bemehetsz velük a rendőrségre...
Létezik B-verzió
Összességében mindenkinek ajánlom a külföldi tapasztalatokat, de bármilyen formában is vág bele az ember, informálódni kell, a nyelvet pedig megtanulni, mert még azzal együtt is, hogy mind a kinti magyarok, mint a németek segítőkészek, neked kell végigjárnod a saját utad, képviselned a saját érdeked, és kiharcolnod, amit szeretnél.
Azt még magam sem tudom, hol szeretnék élni, ha befejeztem az egyetemet, mert úgy gondolom, mindkét (sőt, az összes) országnak megvannak az előnyei és a hátrányai, és még mindig úgy érzem, nem láttam eleget a világból.
De maga a tény, hogy C1 szinten beszélem a németet és tudom, hogy az egy évem alatt mindent megvalósítottam, amit elterveztem, azzal a boldog tudattal tölt el, hogy bármi is történjék itthon, létezik B-verzió. Minden rajtunk áll."
SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY! Megváltoztak a kommentelési szabályok, a részleteket ide kattintva olvashatod el, ahol az is kiderül, mi kell ahhoz, hogy a jövőben is ugyanúgy hozzászólhass a posztokhoz, ahogyan eddig.
Utolsó kommentek