Az egyik legelcsépeltebb közhely a külföldi munkavállalást ellenzők körében az, hogy aki másik országban képzeli el a jövőjét, az a könnyebb megoldást választja. Nos, aki elolvassa Erika németországi történetét, aligha gondolja majd ezt, ő ugyanis alaposan megharcolt azért, hogy mostanra elmondhassa: megtalálta a helyét és már tudja, hol a jövője.
„Az én történetem még 2005-ben kezdődött, amikor elváltam. Két kamasz gyerekkel maradtam egyedül igen nehéz anyagi körülmények között. S mivel a válás sem volt a legkönnyebb és én nem szeretek vitatkozni, így jobbnak láttam, ha lelépek úgy, hogy nem várom meg a bírósági döntést.
Megtettem, elköltöztem egy másik városba, beléptem egy másik kapcsolatba, de két év után annak is vége lett. Kénytelen voltam a gyerekeimet visszaküldeni a volt férjemhez, mert már annyira veszélyben volt a megélhetésünk.
Nem beszélve arról, hogy a volt férjem egyáltalán nem akarta azt, hogy a közös otthonunkba menjenek vissza a gyerekek. Semmiféle felelősséget nem akart vállalni értük.
Végül mégis visszaköltöztek (így legalább nem tudta eladni az otthonukat a fejük fölül). Ekkor már 18 és 20 évesek voltak a gyerekek, azaz nem voltak kicsik, de még mindketten tanultak. Én pedig visszaköltöztem a szüleimhez és próbáltam munkát keresni.
Három nap múlva indulni kellett
Nagyon hamar rájöttem, hogy Magyarország nem az a hely, ahol újra tudom kezdeni az életem. Elkezdtem nézegetni külföldi munkákat, de mivel a nyelvtudásban hiányosságaim voltak, nem akadt túl sok lehetőség. Tanultam, s küldözgettem az önéletrajzomat, eredménytelenül.
Persze mondtam az ismerősöknek is, hogy ha hallanak valamit, akkor szóljanak. Aztán egy nap jött egy telefon: idősgondozónak kellene kijönni Németországba egy családhoz. Egy feltétel van: három nap múlva indulni kell.
A döntést még a telefonálás közben meg kellett hoznom, s én rábólintottam: igen, megyek. Az indulást megbeszéltük, tudtam, mikor jön értem a busz, nekem most az volt a dolgom, hogy mindent összeszedjek és készen álljak az indulásra.
Borzasztó nagy izgalommal készültem, de a szüleimet nyugtatnom kellett, mert hiába vagyok két gyerekes felnőtt nő, akkor is az ő gyerekük maradok örökké és természetes, hogy aggódnak értem. Ez a kettős álarc pszichikailag nagyon kikészített.
Pár hónap után jöttek a bonyodalmak
Eljött a nap, reggel 7 órára jött értem a busz, egy sporttáskával a kezemben indultam el a nagy idegenbe. Sok óra utazás, fárasztó zötyögés után éjjel 1 órakor megérkeztem a családhoz a Fekete-erdőbe.
Nagyon kedves családhoz kerültem, az idős nénivel hamar megtaláltuk a közös hangot, ő tanította nekem a nyelvet, s nagyon kellemesen töltöttük el az egész napot ketten.
Eltelt pár hónap, s én rákérdeztem a közvetítő hölgynél, hogy tulajdonképpen be vagyok-e jelentve ennél a családnál. És itt kezdődtek a bonyodalmak, mert kiderült, hogy nem, nem vagyok bejelentve.
Ekkor elkezdtem gondolkodni, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el kell innen menni, mert ennek előbb-utóbb rossz vége lesz. Augusztusban hazamentem és egy kocsit is sikerült vennem, amivel újra ki tudtam jönni Németországba.
Igen ám, de a család már közel sem volt olyan kedves, amikor meglátta, hogy kocsival jöttem vissza, és önállósodni próbálok. Így nagyon hamar búcsút intettünk egymásnak.
Ki kellett tartanom
Jött két igen kemény hónap, amikor nem volt munkahelyem, és szállásom sem, volt, amikor a hidegben éhesen, szomjasan a kocsiban aludtam. De tudtam, hogy akármilyen nehéz, nekem itt kell maradnom, mert ha hazamegyek, többet nem jutok ki. Tehát ki kell tartanom.
Kétségbeesetten kerestem munkát, először egy építkezésen találtam helyet, napi 12 órát a pincében dolgoztam, rakosgattam a téglát egyik helyről a másikra. Mivel a munkaadó nem fizetett rendesen, így nagyon sokat éheztem, s még karácsonykor is le kellett dolgoznom a napi 12 órát.
Ekkor viszont történt egy érdekes dolog: összeestem az éhségtől és a fáradtságtól, mire megkérdezte a főnök, hogy mi a bajom. Amikor elmondtam neki, hozott ételt, és felkísért egy szobába, s ott lefektetett. Mondta, hogy ne dolgozzak, inkább pihenjek, úgyis ünnep van, majd az ünnepek után beszélünk a továbbiakról.
Nem volt egy szép karácsony, sokat sírtam, egyedül voltam, s néha elkapott a kétségbeesés. Aztán elmúltak az ünnepek, jött a főnök, s közölte velem, hogy nem maradhatok itt, keressek magamnak új munkahelyet azonnal.
Két hét rémálom
Persze a fizetésem elsummantotta az ember, épp annyi pénzt adott, hogy meg tudjam tankolni az autót és kaját tudjak venni magamnak. Egy kollégám elvitt egy lengyel családhoz takarítónőnek. Na, ez volt az életemnek az a két hete, amit rémálmaimban sem kívánok vissza.
A családnál 5 gyerek, egyik kicsi, másik pici, a mosókonyhában kb. 3 hónapja összegyűlt szennyes, egész nap takarítottam, s a család hölgytagja közölte velem, hogy a csecsemőre is vigyáznom kell munka után.
Nem volt elég, hogy egész nap a zsivajt hallgattam, éjjel nem tudtam aludni, mert egy igencsak kényelmetlen kanapén volt a helyem, és még a pár hónapos csecsemőhöz is nekem kellett felkelnem.
Na, két hét után bedobtam a törülközőt. Mondtam nekik, hogy én ezt nem csinálom tovább, elmegyek. Szerencsémre addigra találtam egy másik város egyik hoteljében munkahelyet, így volt hova mennem. Azt gondoltam, talán végre vége ennek a kemény időszaknak, és most végre normális időszak jön.
A barátnőm segített
Két hét után azonban rá kellett jönnöm, hogy ez sem álmaim állása. Szuper idióta tunéziai főnök, aki rabszolgákat keresett és talált is. Délelőtt szobalányként kellett dolgoznom, este a konyhán mosogatni. Na, itt már akkor tudtam, hogy ezt addig csinálom, amíg megkapom az első havi fizetésem.
Így is lett. Megkaptam a fizum és felmondtam. Van egy barátnőm, aki azt mondta, jöjjek ide Bajorországba, itt biztos találok munkát. Lakjak addig nála, ő segít mindenben.
Bár tele voltam kétségekkel, mégis úgy döntöttem, elfogadom a barátnőm ajánlatát. Megkaptam a fizetésem, azonnal felmondtam a munkahelyemen és útnak eredtem.
A barátnőm tényleg mindenben segített, együtt kerestünk munkahelyet, s egy hét elteltével találtam is egy hotelt, ahová azonnal fel is vettek. Kaptam szállást és végre sikerült egy kicsit lenyugodnom.
Betegség és újabb hidegzuhany
Teltek a hónapok és én kezdtem visszakerülni a régi kerékvágásba. Találtam barátokat, jók voltak a kollégák, és megismerkedtem egy fiúval is, akibe szerelmes lettem. Csak egy dolog bolt, ami nem volt a helyén: nagyon sokat fájt a gyomrom. Eltelt egy-két hónap, és ez a gyomorfájás nem akart szűnni.
Már annyit kínlódtam, hogy végül orvoshoz kellett mennem, aki közölte velem, hogy valószínűleg akut gyomorfekélyem van. Egy kicsit kétségbe is estem, mert be kellett feküdnöm a kórházba.
Persze tudtam, hogy ez a betegség az előző hónapok életstílusának a hozadéka. Két hét kényszerpihenő után visszamentem dolgozni, s ekkor jött a hidegzuhany: a főnök közölte velem, hogy nem kellek tovább, azonnal felmond, de két hétig még maradhatok.
Először kétségbeestem, hogy most mi lesz, de aztán elegem lett az önsajnálatból és nekiálltam munkát keresni, ami annyira nem is volt egyszerű, mert nekem szállás is kellett. Ennek ellenére megint nagyon hamar találtam munkahelyet szállással.
Éreztették, hogy külföldi vagyok
2012 júliusát írtuk, azóta ezen a helyen dolgozom. A beilleszkedés nem volt egyszerű, mert a kollégák németek, én vagyok egyedül külföldi. Azt tapasztaltam, hogy a németek szeretnek okoskodni és dirigálni, de a munkához úgy állnak, hogy a másik is hozzáférjen.
Ebből aztán lett egy óriási botrány, mert a tél végén beadtam a felmondásom, amit a főnök nem fogadott el. Megkért, mondjam el, miért akarok elmenni. Elmondtam a kollégáimmal való viszonyomat, hozzátéve, hogy én türelmes ember vagyok, de mindennek van határa és nem tűröm, hogy hülyét csináljanak belőlem, akármennyire is külföldi vagyok.
A főnök erre behívatta a kollégákat és megmondta nekik, hogy ha még egyszer előfordul az ilyen, nem érdekli, ki kezdeményezett, azonnal felmond mindenkinek. Azóta csend és nyugalom van. A kollégák lenyugodtak, s kezdenek a normális emberi szinthez közelíteni és már nem éreztetik velem, hogy külföldi vagyok.
A múltat lezártam. Tanultam a történtekből. Most már a jelenben élek, elfogadtam, hogy itt a helyem Németországban és így is rendezkedtem be. Vannak még fájó pontok a múltamból, de azok is megoldódnak, tudom. Mindent összevetve, akármilyen nehéz helyzetben is voltam, életem legjobb döntését hoztam meg akkor, amikor úgy döntöttem, hogy Németországba költözöm."
SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY! Megváltoztak a kommentelési szabályok, a részleteket ide kattintva olvashatod el, ahol az is kiderül, mi kell ahhoz, hogy a jövőben is ugyanúgy hozzászólhass a posztokhoz, ahogyan eddig.
Az utolsó 100 komment: