A tegnapi magyarországi poszt után ma Franciaországba vezet az utunk. Kiderül, hogy néha egy véletlen vezet egy teljesen új élethez, miközben bepillanthatunk a francia egészségügyi rendszerbe és kiderül, hogy a külföldi orvosokat azért ott is hajlamosak kizsákmányolni – amit persze szigorúan francia viszonyok között kell érteni. Jöjjön tehát Anita írása az általa küldött képekkel!

„A férjemmel 8 éve költöztünk Franciaországba, miután megragadtunk egy ritka és kínálkozó lehetőséget a munkavállalásra. A férjem orvos, akkor már hat éve dolgozott szemészként Budapesten, majd később egy vidéki városban, sajnos olyan csekély fizetésért, amiből nem sok kilátásunk volt egy kiegyensúlyozott családi életre.

Én még egyetemre jártam akkor, tanárnak készültem, de gyermekekre vágytunk, és a jövőben egy saját kis kuckóra, ám akkor, abban a helyzetben lehetetlennek tűnt, hogy mindezt valaha is el tudjuk érni.

Nagy volt tehát az anyagi motiváció is váltásra, de azon túl az is nagyon sokat nyomott latban, amikor a kiköltözést mérlegeltük, hogy nyugaton ismeretlen a megalázó hálapénz-rendszer és az is hogy ott egészen más az ügyeleti rendszer is, mint otthon.

A Robotolók

Akkor én már nagyon féltettem a férjem egészségét, mivel abban a vidéki kórházban, ahol akkor dolgozott, a heti egy-egy éjszakás ügyeletek mellett ott voltak még a Robotolók.

Így hívtuk azokat a hétvégéket, amiket végig kellett ügyelnie, azaz péntek reggeltől hétfő estig egyhuzamban a kórházban volt, nappal rendelt, éjszakánként, meg szombat-vasárnap pedig ügyelt.

Annyira elnyúzva és kimerülve jött haza a Robotoló után, hogy rossz volt ránézni, és folyton ott függött a feje fölött a Damoklész kardja, a nagy felelősség, hogy mi van, ha ennyire fáradtan kell megoperálnia egy szemet, ami mikrosebészet (milliméteres sebekről beszélünk a szemen belül), elég egy apró rossz mozdulat, és már kész is a baj.

Véletlenül jött a lehetőség

Mindezek ellenére akkor igazából még nem fontolgattuk a költözést, épp csak gondoltunk rá néha, hogy talán jó lenne egyszer majd nyugatra menni és szerencsét próbálni, de végül teljesen véletlenül csöppentünk az egészbe, mikor a magyar kórház kölcsönösen felvette a kapcsolatot franciaországi testvérváros kórházával, és megszerveztek egy pár napos cserelátogatást pár orvos részvételével, hogy megnézzék, hogyan működik a francia egészségügyi rendszer.

Meghirdették a kórházban, hogy akinek van kedve, az jelentkezhet, mert még van egy hely, és mivel a kollégái tudták, hogy a férjem beszél egy kicsit franciául, rábeszélték, hogy menjen ő és képviselje a szemészetet.

El is ment, és azzal jött haza, hogy egy gyönyörű vidéki kisvárosban jártak, a Loire-völgyében, pont ott ahol az a sok meseszép kastély áll, rengeteg a turista, és a kórház is annyira más, teljesen már a munkarendszer, szóval nagyon élhető hely, ha valaki egy csöndes, nyugodt családi életre vágyik, nekünk pedig ez volt a legfőbb célunk.

Azt is elmondta, hogy Franciaországban olyan súlyos orvoshiány van bizonyos ágazatokban, de legfőképp a szemészetben, hogy gyakorlatilag azonnal felajánlottak neki egy állást a kórházban, mikor megtudták, hogy kicsit beszél franciául.

Akkor országszerte 8-9 hónapos előjegyzések voltak még egy szemüvegrendelésre is, sőt északon egy éves előjegyzési idő sem szokatlan, és abban a kórházban is csak egy doktornő dolgozott mindössze, és ő is két évvel nyugdíj előtt.

Először nem is vettük komolyan

Én nagyon fellelkesültem azon, amiket mesélt, meg a képeken, amiket mutatott, de annyira hihetetlen volt ez az ajánlat, hogy először nem is vettük teljesen komolyan, bár néha elő-elővette a férjem a régi francia könyveit (ő amúgy korábban csak passzióból, autodidakta módon tanult meg alapszinten franciául és németül, angolul pedig tökéletesen), és gyakorolgatott.

Igazán komollyá csak akkor vált a dolog, amikor 2 hónappal később kora tavasszal a francia orvoscsoport tett viszontlátogatást Magyarországon, köztük a francia kórház orvosigazgatója is (itt egy kórháznak két igazgatója van, az egyik maga is orvos szokott lenni, és az orvosok és ápolók érdekeit képviseli, a másik pedig egy gazdasági szakember, aki az üzleti részét viszi), aki újra, nyomatékosan megtette az ajánlatát.

Mindenféle széppel és jóval kecsegtetett minket, úgyhogy akkor nagyon intenzíven ráálltunk a nyelvre, elkezdtük felszámolni a magyarországi életünket, megszervezni a költözést, utánajárni, hogy mire számíthatunk, lefordíttattuk az okmányainkat stb., a végén az összes megtakarított pénzünket elköltöttük egy kicsi használt autóra és még abban az évben december elsején kiutaztunk az összes motyónkkal, Dávid pedig pár napon belül munkába is állt.

Egyből a mélyvízben

Elég nehezek voltak az első hónapok, a munkahelyi stressz különösen, mert Dávidot egyből a mély vízbe dobták, senki nem mondott neki semmit a rendszer felépítéséről, nem segítettek intézkedni.

Első naptól teleírt előjegyzési beteglistával rendelt önállóan, és magára utalva egy idegen nyelvi környezetben, és hiába beszélte akkor már elég jól a nyelvet, az tankönyvi francia volt, sokszor alig értette meg a betegek és kollégák sajátos szófordulatait.

Ráadásul ezzel egyidőben rögtön el kellett kezdeni intézni a hivatalos papírokat, amiben nekem vajmi kevés hasznomat vette, mert én angolul jól beszélek, de franciával soha életemben nem foglalkoztam addig, nem is érdekeltek a franciák, én mindig is anglomán voltam, álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer itt kötök ki, és jóformán akkor kezdtem el csak egyáltalán az egész francia kultúrával ismerkedni, amikor már itt éltem.

Bele is szerettem hamar, de fülig. A nyelv viszont nekem nagyon nehezen ment, és a mai napig is elég rosszul beszélek, rémes az akcentusom, sehogy sem áll rá a nyelvem az orrhangokra. Akkor meg aztán pláne egy szót sem tudtam, és ezért nem is tudtam semmit elintézni egyedül, minden hivatalt Dáviddal együtt kellett végigjárnunk.

Ugyanakkor ő már az első perctől teljes munkaidőben dolgozott, azaz délelőtt 9-12-ig és délután 14-18-ig ami nagyon kényelmes munkabeosztás, mert minden nap haza tud jönni ebédelni, meg egy kicsit szunyókálni, csakhogy az összes városi hivatal is ugyanebben a munkarendben dolgozik, és mire ő végzett, már semmi sem volt nyitva, pedig gyorsan kellett intézkedni, orvosi kamarába jelentkezni, lakást keresni, bankszámlát nyitni, tb kártyát intézni stb.

Még az volt a szerencse, hogy szombat délelőtt is nyitva vannak a hivatalok, ezért minden intéznivalót megpróbáltunk a szombatokra bezsúfolni, de az sem egyszerű, mert itt nincs olyan, hogy bemegy valaki, beáll a sorba, és foglalkoznak vele, ha sorra kerül, hanem mindenre jó előre időpontot kell kérni.

A szokásos 22-es csapdája

Elsőként a szokásos problémával szembesültünk, hogy lakás nélkül nem lehet bankszámlát nyitni, bankszámla nélkül viszont nem lehet lakást bérelni, a legolcsóbb hotel egy éjszakára 40 euró volt, nekünk ennyi pénzünk egyáltalán nem volt, arra raktunk félre, hogy le tudjunk tenni majd kauciót a bérlésnél, és slussz.

Végül szerencsésen megoldódott a helyzet, mert kaptunk egy szobát a kórháztól a vendégorvosok épületében két hétre, nem is kellett fizetni érte. Gyorsan megírták a hosszútávú munkaszerződést (tényleg gyorsan, mert amúgy a francia hivatalok hónapokig képesek ülni egy-egy iraton, ezt itt bele kell számolni az intézési időbe), a bankban meg találtunk egy talpraesett alkalmazottat, aki elfogadta a munkaszerződést és az abban ígért fizetést biztos háttérnek a bankszámlához.

A kórház címét írta be ideiglenesen értesítési címnek, így az első kártyánk és csekkfüzetünk a kórházba érkezett, de így legalább már szóba álltak velünk az ingatlanirodában.

Hamar találtunk egy szép lakást is, és utána már csak röpke három hónapon keresztül kellett a bank nyakára járni, hetente kétszer telefonálni, hogy átírhatják a címet, van lakásunk, nem kell már minden levelet a kórházba küldeni.

Végül sikerült is, bár megmagyarázhatatlan módon a mai napig előfordul, hogy a kórházba érkezik egy-egy banki számlakivonatunk, a csekk-könyvek pedig mindig, pedig azóta már vettünk egy házat, ami miatt az összes papírunkat újra kellett írni a bankban, de a kórházi cím máig kitörölhetetlen a rendszerből.

Az egészségügy az orvos szemével

Nagyon kevés az a magyar orvos, aki itt állami szektorba kerül, mert a kórházak nem nagyon reklámozzák az állásokat külföldön, erre nincs kapacitásuk. Ezért a legtöbb orvos külföldről úgy kerül ide ki, hogy rögtön magánorvosi praxisba kezd egy már praktizáló francia magánorvos mellett, mert azok nagyon szeretnek keletről elszipkázni orvosokat, aki a kulimunkát elvégzik helyettük.

A szemészetben ez konkrétan a temérdek szemüvegrendelést jelenti, az egyszerűbb vizsgálatokat, sokat egymás után, és azoknak a betegeknek a kiszűrését, akiknek operációra van szükségük, mert azokat a francia magánorvos műti meg, mivel abban van a nagy pénz.

Sok magyar orvost csábítanak ki azzal, hogy itt magánorvosok lehetnek, és a hazai állapotokhoz képest nincs is rossz dolguk, de a helyi viszonyokban őket igazából eléggé kihasználják.

Van, hogy azzal kezdik, hogy 30-40 ezer eurós banki kölcsönöket vetetnek fel velük, amiből meg kell venniük egy alaprendelő gépeit és eszközeit, és 9-10 órában nyomatják a munkát, 5 percenként fogadnak egy beteget, fél óra ebédszünet, és ez heti hat napban.

A másik eset, hogy nem kell felvenniük kölcsönt, hanem a francia magánorvos biztosítja az eszközöket, és alkalmazottként foglalkoztatja a külföldi orvost, de szerződésileg leköti őket 4-5 évre, és ha előbb akarnak munkát váltani, akkor 70-100 ezer eurót kell fizetniük a magánorvosnak, "megtérítendő" a beléjük fektetett pénzt.

Ez az állapot elég komoly röghöz kötöttséget és eladósodást jelent már az első perctől fogva, de tény, hogy a kézhez kapott kereset nem rossz. Nem is feltétlenül ezzel van a baj, mert jó esély van rá, hogy jól üt ki a dolog, és ha felszabadult a 4-5 éves szerződésből, vagy kifizette a nagy kezdőkölcsönt, akkor nyithat saját praxist is akárhol az országban, de az benne a becsapás, hogy megreked egy szinten, ahonnan nem lehet továbblépni.

A magánorvosi rendszer

Itt az orvosok 60-70%-a magánorvosként dolgozik. A magánorvosi rendszer két részből áll, egy magánorvos vagy az I-es szektorba kerül, ami azt jelenti, hogy azokkal az árakkal kell dolgoznia, amiket a TB hivatalosan megállapított egy vizsgálatért, nem kérhet többet annál többet, és abból az összegből kell adóznia, járulékokat, biztosítást fizetnie, fenntartani a rendelőt, alkalmazottakat, és saját magát.

Ezzel az a gond, hogy a TB ritkán emeli a hivatalos árakat, konkrétan még mindig ugyanazok az árak, mint a '80-as években, és mára az infláció, és a drágaság miatt csak akkor lesz rentábilis egy rendelő az I-es szektorban, ha minél több beteget megvizsgál egy nap, 5 percenként, 9-10 órában. Képzelhetjük, hogy ez mennyire alapos vizsgálatot jelent...

A II-es szektorban viszont az orvos annyit kérhet a vizsgálatért, amennyit akar, saját belátása szerint állapítja meg az árait (legalábbis a hivatalos árak 150%-áig, bár szerintem már a 100%-os emelés is a pofátlan harácsolás kategória, de mégis sokan az egekbe emelik az áraikat, mert annyira kevés az orvos, és olyan sok a beteg), viszont így magasabb szintű szolgáltatást nyújthat a betegeknek, kellő időt hagyva az alaposabb vizsgálatokra, műtéti hátteret biztosíthat stb.

Azok a magyarok, akik a föntebb vázolt felállásban jönnek ki ide dolgozni, és egyből magánorvosi engedélyért folyamodnak, azok kizárólag az I-es szektorba kerülhetnek, és ha egyszer bekerültek, akkor onnan már nem lehet átlépni a II-esbe semmi módon, nincs átjárás a szektorok között.

Akkor van esély magyar orvosként II-es szektorba kerülni rögtön, ha otthon az ember valamelyik egyetemi központban dolgozott, esetleg főorvos volt, vagy sokat publikált, és ismertebb a neve a szakterületén, és nagyon jól beszéli a nyelvet.

Hogyan lehet feljebb jutni?

Az orvosképzés itt úgy épül fel, hogy az orvosi egyetem befejezése után le kell tenniük egy vizsgát, aminek az eredményétől függ, hogy milyen szakirányt választhatnak. Persze lehetnek preferenciáik, de rangsorolva vannak a szakirányok, a szemészet például a második legmagasabb rangban van, ha valaki nem ér el elégséges eredményt mondjuk a szemészethez, akkor csak alacsonyabb rangú szakirányokból válogathat.

Ha megvan a szakirány, akkor elkezdődik a rezidensképzés (interneknek nevezik őket, ennek a bérezése kb. a francia minimálbér, nettó 1200-1300 euró), ami után jön egy újabb vizsga (nagyjából ez felel meg a magyar szakvizsgának), és ha azt letette az intern, akkor egy városi vagy egyetemi kórházban pályázhat AS (Assistant Specialiste) státuszra, nettó 2100-2300 eurós fizetésért.

Itt már maga dolgozik, nincsen olyan merev hierarchia rendszer, mint otthon, hogy főorvos, alorvosok, közös vizit, stb, minden orvos teljesen önállóan dolgozik. Főorvosnak lenni csak annyit jelent, hogy több a papírmunkája, jelentéseket kell írnia, statisztikákat összeállítania, nem is szeretik elvállalni a címet.

AS-ként összesen négy évig dolgozhat egy orvos, de már a második év végén továbbléphet, ha akar, ekkor több lehetőségből választhat, kérhet magánorvosi engedélyt, maradhat szerződéses kórházi orvos, félévente-évente megújított szerződéssel, vagy letehet egy újabb vizsgát, a PH vizsgát (Practicien Hospitalier), ami egy nagyon komoly és átfogó vizsga a saját szakterületén (külföldiként még nehezebb, mert ehhez aztán tényleg perfektül kell bírni a nyelvet).

Ha ezt sikerrel teljesíti, akkor az a csúcs, ami az állami szektorban elérhető, azzal a papírral az egész országban bárhol kaphat PH státuszt, hivatalos bértábla alapján fizetik (a kezdő fizetés olyan nettó 4300 euró), 45-50 nap fizetett szabadság jár egy évben, nyugdíjig biztos állás, pláne hiányszakmákban.

Ha ezzel a papírral kér magánorvosi engedélyt, akkor automatikusan a II-es szektorba kerül, és ráadásul egy év után joga lesz a munkaidejéből heti két félnapot a kórházban kórházi eszközökkel, és kórházi személyzettel magánrendelni, de bármikor nyithat saját rendelőt is, kórházi műtői háttérrel, és a bankok egymást tapossák, hogy hitelt adhassanak az eszközökre és gépekre, mert pillanatok alatt megtérül.

Magyarok az állami szektorban

Állami szektorba úgy szoktak magyar orvosok bekerülni, hogy vagy megcsípnek egy jó pályázatot vagy ösztöndíjat, és friss diplomásként betagozódnak az itteni rezidensképzésbe, ami egy nagyon jó lehetőség, és bármilyen státusz nyitva áll előtte, vagy már tapasztalt szakorvosként alkalmazza egy állami kórház, de ahhoz célzottan ilyen helyekre kell életrajzot küldeni, vagy kapcsolatba lépni fejvadász cégekkel.

Biztos, hogy sokan vannak ilyenek rajtunk kívül is, de sajnos mi még nem találkoztunk senki mással, aki szakorvosként állami szektorban helyezkedett el, így csak a saját tapasztalatainkról számolhatok be.

Feltételezem, hogy őket is AS státuszban kezdték alkalmazni kezdetben (vagy esetleg évente megújítandó szerződéssel, ami magasabb fizetést jelent, de nincs lehetőség PH vizsgát tenni, és kicsit bizonytalanabb is a helyzete).

Ez persze nem teljesen jogszerű, hiszen ha a magyar diplomát és szakvizsgát elfogadják, akkor elvileg PH státuszban kellene foglalkoztatni, csak ez nekik nem érdekük, mert ha meg lehet úszni, hogy legalább két évig kihasználjanak kevés pénzért egy kelet-európai munkaerőt, akkor azt meg is teszik lelkiismeretfurdalás nélkül.

Persze a magyar orvos még így is jobban járt, mint azok az afrikai, vagy nem EU tagállamból érkezett orvosok, akiknek még a diplomáját sem ismerik el, csak szerződéssel dolgoztatják őket minimálbérért, ugyanolyan munkakörben és felelősséggel, mint a jól megfizetett PH-státuszban lévő orvosokat.

Viszont ha az ember két évet kibekkel 2300 eurós fizetéssel (amiből egy vidéki kisvárosban azért királyul meg lehet élni két embernek, esetleg egy kisgyermekkel, szép lakást bérelni, jókat enni, fenntartani egy kocsit és kirándulgatni országon belül) egy alacsonyabb státuszban, mint ami az igazi végzettsége, akkor ugyanúgy leteheti a PH vizsgát, mint bármelyik francia.

Utána már érdekes módon a bérezésbe beszámítják a Magyarországon ledolgozott szakorvosi éveket, tehát előfordulhat, hogy egyik napról a másikra megduplázódik a nettó fizetése, vagy még magasabb lesz ha már dolgozott pár évet otthon szakorvosként.

Dávid nemrég kezdett el II-es szektorban magánrendelni heti két napot a kórházban, miután közel egy évbe telt a magánorvosi engedély bürokratikus ügyintézése, ami abszolút átlagos időnek számít, nem volt semmi különösebb gikszer, csak minden folydogált a maga kis lassú tempójában, ahogy szokott.

Mindennapi élet

A mindennapi életről annyit szeretnék kiemelni, hogy ha azt hittük, hogy Magyarországon szerteágazó és bonyolult a bürokrácia, akkor tévedtünk, mert a francia sokkal bonyolultabb.

Sok hivatalban maguk a hivatalnokok sem tudják, hogy milyen papírokra van szükségük, gyakran küldenek A-ból B-be egy okmányért, de B-ben meg azt mondják hogy azt az okmányt csakis A-ban állítják ki, sehol másol, de talán érdeklődjünk még C-ben is, az a biztos.

Viszont mindezt annyira kedvesen és mosolygósan teszik, hogy az ember tisztára bunkónak érzi magát, ha egy idő után elszakad a cérna és enyhe üvöltözhetnékje támad, amikor már sokadszorra sem sikerült beszerezni minden szükséges papírt.

Mindent rendkívül sokáig tart elintézni, és nagy paksamétákat kell küldözgetni ide-oda, nem részletezem, de csak az hogy az autónk magyar rendszámát átírassuk franciára (ami ha jól emlékszem egyéves folyamatos itt tartózkodás esetén meg kell tenni), fél éves tortúra volt, és ebből a fél évből pontosan öt percet vett igénybe a magyarországi rész, amikor otthon törölték a nyilvántartásból az autót.

Érdekes módon viszont vannak olyan dolgok, amiket meg itt könnyebb elintézni, az éves adóbevallás itt például egy szál A4-es lap, és nem több. Ez a nehézkes bürokrácia olyan dolog, hogy valaki vagy teljesen kikészül tőle, és végigbosszankodja az életét, vagy megpróbálja némi humorral venni, és beletörődni a megváltoztathatatlanba, és akkor el lehet viselni.

Nagyon jó itt az adórendszer, családi adózás van, azaz az eltartottak számával arányosan jelentős mértékben csökken az adó, érdemes gyermeket vállalni, minden gyerekbarát és családcentrikus, bár ez lehet, hogy inkább itt vidéken jellemző.

Jönnek az angol nyugdíjasok

A külföldi munkavállalók családtagjait vagy külföldről idetelepült nyugdíjasokat (Angliából rengetegen költöznek át erre a környékre, egész falvak vannak tele angol nyugdíjas házaspárokkal) ingyen beiskolázzák kezdő vagy haladó nyelvtanfolyamra, ha jelentkeznek a munkaügyi hivatalnál, és a munkavállalásban is segítenek. Ezeken a tanfolyamokon nagyon jó kis társaság gyűlik össze, ki lehet cserélni a tapasztalatokat, információkat, és barátokat lehet találni.

Az árak országrészenként meghökkentően változatosak, délen az élelmiszer legalább 25%-al drágább, mint nálunk a Loire mentén, északon meg még olcsóbb. Ugyanakkor vidéken is sokkal olcsóbb, mint egy nagyvárosban.

Mi egy kb. 30 ezer fős kisvárosban élünk, de azért nem a világ végén, hanem a turista útvonalak fő csapásirányában. Közel sincs akkora éjszakai élet, mint egy nagyvárosban, de erre nekünk nincs is igényünk, viszont a városban van mozi, színház, és tavasztól őszig minden hétre jut legalább egy nagyobb volumenű rendezvény, kiállítás, fesztivál, vagy szabadtéri előadás a turisták számára.

A város eltart három Tesco-méretű bevásárlóközpontot (már élelmiszert, úgy értem) is, összehasonlítva más területekkel, szerintem elég korrektek az árak, a lakásárak is.

Azért az összegért (kb. 550 euró), amennyiért mi a kiköltözéskor egy vadonatúj építésű lakóparkban bérelni tudtunk egy 66 nm2-es, 3 szobás lakást a folyóparton, egy utcányira a kastélytól, egy francia nagyvárosban ennyiért egy lelakott studiót, azaz egyszobás, konyhafülkés, kb. 20 nm2-es lakást lehet bérelni mondjuk egy elfogadhatóbb környéken, közel a belvároshoz.

Párizsban viszont semmit sem, vagy csak egy tényleg förtelmes lyukat, ott egy rossz környéken lévő lelakott studió 600-700 euróba kerül egy hónapra.

Úgy döntöttünk, nyitottak leszünk

A kultúrsokkba, beilleszkedésbe nem szeretnék nagyon belemenni, mi nem éltük meg sokként, inkább kalandként, úgy álltunk hozzá, hogy ez az az ország, ami momentán kenyeret ad, és ahol jól élünk, úgyhogy nem a kellemetlen különbségekre koncentrálunk, hanem nyitottak leszünk.

Felfedezzük a pozitívumait, szépségeit, nem próbálunk csülkös bablevest főzni helyi alapanyagokból, mert nyilván nem lesz ugyanolyan, hanem inkább megismerjük a helyi ízeket, és bár tény hogy néha nagyon hiányzik az a csülkös bableves, de milyen jólesik már jól beenni az anyukánk leveséből, amikor hazautazunk látogatóba!

Én nem csinálok problémát belőle, hogy még mindig nem beszélem túl jól a nyelvet, azt tapasztaltam ugyanis, hogy a franciák egyáltalán nem undokok, vagy elutasítóak, hanem egyszerűen halálra rémülnek, és iszonyú zavarba jönnek, ha angolul szólnak hozzájuk egy boltban például (mert tényleg nemigen beszélnek idegen nyelveket).

Viszont ha megpróbálom összeszedni az összes kis szókincsemet, és nevetve, kézzel-lábbal mutogatva megpróbálok az ő nyelvükön kommunikálni, akkor olyan hálásak, hogy kedvesen segítenek, és mindent megtesznek, hogy megértsük egymást, nem volt még soha semmi problémám a napi életben, ez csak hozzáállás kérdése.

Nem foglalkoztunk azzal sem, hogy teljesen befogadnak-e vagy sem, nyilván soha nem fognak franciának tekinteni, és ez nem is célunk, nem jövünk zavarba attól, hogy mi egy teljesen más kultúrából jöttünk, tisztában vagyunk az identitásunkkal.

Kérdezünk, ha valamit nem értünk, és cserébe elmeséljük, hogy nálunk hogy van ez és az, és azt hiszem, hogy éppen az idegenségünk révén fogadtak be, egzotikus kívülállóknak tartanak, akiktől érdekes dolgokat lehet hallani, és ez nekünk elég is.

Ismerünk egy magyar származású embert, akit az egész város "a magyar"-ként emleget, pedig az ősei még Rákóczival kerültek ki Franciaországba, generációk óta itt élnek, csak magyar a vezetéknevük.

Nem szabad a szívünkre venni

Szóval nem is érdemes erőlködni teljes befogadásra, és stresszelni is fölösleges miatta. Igen, előfordul hogy valaki érezteti az emberrel, hogy lenézi, mert idegen, de ez nem személyes unszimpátia, a német, angol, görög, afrikai betelepülőket ugyanúgy lenézik némelyek.

Ezt nem szabad túlságosan szívére venni az embernek, mert akkor saját magát teszi boldogtalanná és keserűvé, annyit meg igazán nem ér meg a dolog, főleg mert még az is lehet, hogy nem is lenézésről van szó, csupán a gesztusok félreértésről.

Belegondolok, hogy talán a Magyarországon élő külföldiek is ugyanolyan lenézve érzik magukat egyes helyzetekben, pedig lehet, hogy az sem mindig szándékos. Számítani kell és lelkileg fel kell készülni erre, ha külföldre költözik az ember, előre mérlegelni kell, hogy mennyit bír el az érzékenysége, aztán nagyvonalúan át kell lépni rajta, és arra koncentrálni, hogy ha egyesek le is néznek ugyan egy kicsit, de mégis itt élhetünk, dolgozhatunk és ugyanúgy élvezhetjük a befogadó ország előnyeit és szépségeit, mint bármelyik francia, és az bizony nem csekélység."

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY! Megváltoztak a kommentelési szabályok, a részleteket ide kattintva olvashatod el, ahol az is kiderül, mi kell ahhoz, hogy a jövőben is ugyanúgy hozzászólhass a posztokhoz, ahogyan eddig.