Határátkelő

A poszt szerzője, svájcinéger az eredeti megjelenés idején éppen útban volt új otthona, Svájc felé. Történetéből kiderül, hogyan jutott el eddig a pontig.

„Szóval először magamról: kicsivel negyven felett vagyok, közel húsz éve dolgozom itthon ugyanabban az iparágban. A külföldi munkavállalás régebben is vonzott, de akkor még a családi kötelékek - meg igazából anyagilag sem voltam rákényszerítve - megakadályoztak ebben.

Aztán két éve elég rendesen kifordult az életem az eddigi kerékvágásból... Elváltam, valamint ezzel egyidőben a munkahelyem is megszűnt. Szóval, volt bajom bőven... Néhány hónap keresgélés után végül sikerült munkát kapnom a szakmámban, de jóval szerényebb beosztásban, mint korábban, és a lakhelyemtől elég távol.

A távolság még nem lett volna gond, mert egyrészt már nem volt miért rohannom haza, másrészt az elmúlt 10 évben mindig a lakhelyemtől távolabb dolgoztam. Az új város, az új munkahely végül is bejött, különösebb gondom nem volt. Már azon kívül, hogy a viszonylag jó jövedelmemből sem jutottam egyről a kettőre. De a legfőbb oka a külföldi munkavállalásomnak az, amit Te is említesz a blog mottójaként. Mármint, hogy az ország átlépett egy határt, ami miatt nekem is lépnem kell...

Sorban kaptam a pofonokat

Kb. két éve kezdtem el intenzíven munkát keresni külföldön - elsősorban Svájcban. Azért Svájc, mert egyrészt itt még nem nagyon halt éhen ember, másrészt ott viszonylag versenyképes jövedelemre lehet szert tenni. Még az én tudásommal is...

Két év alatt sorban kaptam a pofonokat. Egyik elutasítást a másik után. A legpozitívabb válasz az volt, hogy köszönik szépen, majd értesítenek, ha aktuális lesz...

Miután több egykori kollégám is dolgozik kint már évek óta (ők még időben léptek), nekik is szóltam, hogy ha bármi lehetőség van náluk, akkor azonnal riasszanak. Ők sem igazán tudtak segíteni, mert az elmúlt években a svájci munkaadók is sokkal óvatosabbak lettek, és csak akkor vettek fel embert, ha már tényleg égett a ház. (ahová most végül sikerül kimennem, oda pl. közel 4 éve vettek fel utoljára embert...)

Mindenre „lőttem, ami mozog"

A küzdelmet azonban nem adtam fel, szorgalmasan gyártottam a pályázatokat, és mindenre "lőttem, ami mozog". A legjobban az bántott a sikertelenségben. hogy odáig sem jutottam el, hogy legalább egy személyes interjúra elhívjanak. Abban bíztam, hogy ha legalább odáig eljutnék, akkor azért már volna esélyem.

A legnagyobb hátrányom - ezt néhány válaszlevél is tanúsítja - a túl sok tapasztalatom volt. Miután az általam megpályázott pozíciók jóval alacsonyabbak voltak, mint az általam korábban betöltöttek, így nem igazán akaródzott nekik alkalmazni engem. A végén már olyan trükkhöz folyamodtam, hogy az önéletrajzomban elhallgattam a betöltött pozíciót, csak a munkahelyet neveztem meg.

Tele vagyok várakozással

A lényeg, hogy a hosszas kínlódás végül csak eredményre vezetett. Nemrég szóltak, hogy amennyiben aktuális még a dolog, akkor várnak egy személyes bemutatkozásra. A következő héten kimentem, két nap múlva jelezték, hogy enyém a meló, két nap múlva a kezemben volt a munkaszerződés.

December 13-án utazom, az első munkanapom 15.-én lesz. Tele vagyok várakozással, meg persze némi félelemmel is. Nem is annyira a munkától félek, hanem attól, hogy a sok újdonságot mennyire viselem majd jól.

Aztán, ami a legnagyobb félelmem az a gyerekeimmel való kapcsolattartás nehézsége. Illetve az, hogy az eddig köztünk lévő távolság az eddigi 180 km-ről közel 900-ra nő..."

Ez egy archív poszt, melynek eredetije itt jelent meg. Kommentelni itt, a poszt alatt nem lehet, ha beszélgetni, hozzászólni szeretnél, azt a mai Klubsarokban teheted meg.

Ha tetszett a történet, bejön neked a blog, akkor szavazz ránk a Goldenblog Közélet kategóriájában. Többen vagyunk, mint gondolnák!