Határátkelő

Viktória és családja gondolt egyet és nekivágott Indiának. Történetük tehát a legkevésbé sem hétköznapi, és az is kiderül belőle, miért gyanakvóak az indiaiak és vajon meddig kell a Google fordító egy távoli országban.

„Minden valahol akkor kezdődött, amikor férjem gerincműtéte után 4 héttel, amikor még ülni is csak nagyon rövid ideig szabad, az egyik kedves multi ügyfelünk úgy gondolta, hogy újra kiír egy tendert, amit már egy éve megnyertünk, illetve annak tárgyát 10 éve mindenki nagy megelégedésére csináljuk.

Azonnal utaznia kellett a csehekhez tárgyalásra. Majd persze elvesztettük a projektet, mert valaki többet fizetett vissza a cégnek. Valaki, aki pár hónappal azelőttig a multi munkatársa volt, most meg szépen elszipkázza mások munkáját, know-how-ját.

Tehát onnan indulunk, hogy saját cégünk volt (illetve még mindig megvan), és a jelenlétünk nélkül is hoz annyit, hogy abból meg lehet élni. Mondanom sem kell, hogy nem a szerencsének köszönhetjük mindezt, hanem annak a 10-15 év kemény munkának, amit belefektettünk. Ha saját vállalkozásod van, az nagyon más tud lenni, mintha alkalmazott vagy. Nagyobb a felelősség, ha éppen futó projekt van, akkor nincs vége a munkaidőnek 5-kor, csak mondjuk, holnapután 5-kor. Az ember a saját pénzét fekteti be, amit ha esetleg elbukik, az fáj :-) Másrészt, amikor kicsit lazább a tempó, akkor akár napokig, hetekig a kapcsolattartáson kívül nem kell mással foglalkozni.

Nem akartunk nyugatra menni

Így történt az is, hogy tavaly júliusban eljöttünk 1 hónapra Indiába, akkor még gyerek nélkül hátizsákkal. Közel 4000 kilométert utazgattunk föl-alá, nagyon tetszett az egész. Aztán a fent említett okok miatt jött egyszer csak ez az őrült ötletünk, hogy költözzünk el valahova máshova. Elég lett abból, hogy nem hagynak tisztességesen dolgozni és élni. Nem akartunk nyugat felé mozdulni, mert ahogy azt a hírek is alátámasztják esik össze az EU, Amerika sincs igazán a helyzet magaslatán... Nem akartuk ugyanazt az értelmetlen hajtást folytatni egy esetleg sokkal magasabb megélhetési költségekkel rendelkező országban. Hát próbáljuk meg Indiát.

Szegény szülők persze sokkot kaptak, amikor közöltük velük szándékunkat. A repülőjegy vásárlás előtt megkérdeztük őket is, hogy vajon elég-e 40 nap arra, hogy összekészüljünk – ugyanis ennyink volt. Nagyon lassan telt. Én rettenetesen hullámoztam érzelmileg, néha imádtam a döntésünket, néha meg borzalmas félelem jött rám. Nem magam miatt, a gyerek miatt. Hogy fogja bírni a higiéniás körülményeket, nem beszél angolul, malária miegymás. Szépen halálra paráztattam magam. Viszont sikerült a készülődéssel elterelni a figyelmemet az félelmekről. Rengeteget bújtam az internetet, információ után kutatva. Hol fogunk élni, vásárolni, hova járjon a kislányom oviba stb. Gyártottam a listákat ezerrel, nehogy valamit itthon felejtsünk.

Nagyon érdekes volt, ahogy elkezdtem felfedezni az otthonom, környezetem szépségeit. Eljártam futni rendszeresen és egyre szebbnek láttam a szép zöld pázsitot, a rendezett utcákat. De a döntés már megvolt, nincs visszaút, illetve nem akartam azt választani.

Sajátos repülőút

Ahogy megérkeztünk, elszállt minden aggodalmam. Ültünk a delhi reptéren és pár óra elteltével jutott eszembe, hogy nem ártana mondjuk befújni magunkat szúnyogriasztóval. Nem volt egy leányálom a majd 24 órás utazás, 4 fel és leszállással. Delhitől már belföldi járattal jöttünk tovább, ami úgy működik, mint nálunk valami vonat „minden állomáson és megállóhelyen megáll". Elindultunk Delhiből, majd leszálltunk Kochiban. Akinek ott volt dolga, az elhagyta a gépet, jól körbeporszívóztak minket, majd jöttek az új utasok és mentünk tovább. Aztán jött a mi megállónk Trivandrum, ahol letántorogtunk, majd folytatta a gép az útját Chennai felé.

Érdekes volt az utazóközönség is. Simán rohangáltak fel-alá a gépen a gyerekek, illetve a felnőttek is szép hangerővel társalogtak, kiabáltak. Az út második szakaszában már kevesebben voltunk, úgyhogy pofátlanul elfoglaltam 3 széket, hogy egy kicsit feküdhessek. Az egyik hölgy meg szemrebbenés nélkül mellém, pontosabban rám fektette az úgy 3-4 éves kislányát. Vicces volt.

Ahogy a város fölé értünk próbáltam az ablakon keresztül beazonosítani a térképről már olyan jól ismert tereptárgyakat. Elképesztő volt látni azt a rengeteg pálmafát, a tengert. A tavalyi élményeinkkel ellentétben most nem csapott annyira arcon a dög meleg és a pára, de azért nagyon jól esett végre venni egy üveg vizet és kb. húzóra betolni az egész litert.

Már nem kell a Google

Az első napot egy magyar barátnőnk akkori párjánál töltöttük, aki Új-Zélandról érkezett. Hát nekem is lettek kételyeim az angol nyelvtudásomat illetően :-) Hál' Istennek ez pár nap, hét után megoldódott, és már nem kellett a Google fordító a társalgáshoz. A férjem szokta ezt úgy leírni, hogy ha kap tőle egy SMS-t, akkor hosszas internetes keresés után megállapítjuk, hogy most vagy azt írta, hogy de szép napos időnk van, vagy azt, hogy de elkaptam egy kurvát. Bármelyik lehet.

Megismertük az itteni külföldieket. Túlnyomórészt angolok, ezen kívül vannak németek, amerikaiak, ausztrálok, az említett új zélandi, svédek, osztrákok, oroszok... Általában egy generációval idősebbek nálunk, hiszen Indiának ez a része nem a bulizós fiataloknak célállomása, arra ott van Goa. Itt a csendesen üdülni vágyó turista a jellemző, persze akadnak kivételek.

Ezek az évek óta itt élő külföldiek rögtön befogadtak bennünket és segítenek mindenben. Számomra teljesen meglepő, hogy észrevették azt is, amikor honvágyam, lelki problémám volt. Úgy érzem ilyen törődést én otthon sosem kaptam, főleg olyantól, akit max. 5 hónapja ismerek.

Később lettek szír barátaink is, akik egyidősek velünk. Hihetetlen, hogy itt az arab ember is a tesónk lett, ha értitek mire gondolok. Egy tőlünk nagyban különböző kultúrából érkezett a még különbözőbb környezetben elképesztő módon meg tud nyílni. Így rengeteget tanultunk az iszlámról is. Akármit meg tudunk kérdezni tőlük. A politikától kezdve a nőügyeken át a gasztronómiáig.

Gyanakvó indiaiak

Végül, de nem utolsó sorban lettek indiai barátaink is. Nem volt olyan könnyű ám összebarátkozni velük. Sajnos, amit a fehérek művelnek velük néha, előítéletekkel mérgezi meg a hozzánk való viszonyulásukat. Például a legelején a háziurunk nem beszélt angolul, csak a sógora, aki a szomszédunk egyben. Talán egy hónap múlva derült ki, hogy de igenis beszél angolul, csak kellett neki ennyi idő, hogy megbízzon bennünk.

Addig meg szépen csendben figyelnek, hátha elkapnak valami negatív megjegyzést és akkor vége a szép időknek. Aki görény velük és lekezelő azzal ők is görények lesznek és megpróbálják lehúzni, ahol csak lehet. Valahol érthető, nem igaz? Azóta össze is járunk velük. Sokszor együtt ünnepeljük a számunkra ismeretlen ünnepeket és tanítanak bennünket, hogy ezt most miért és hogyan."

Ez egy archív poszt, melynek eredetije itt jelent meg. Kommentelni itt, a poszt alatt nem lehet, ha beszélgetni, hozzászólni szeretnél, azt a mai Klubsarokban teheted meg, ide kattintva.