Igazán kacskaringós életutat van szerencsém ma bemutatni nektek, melynek vége a jelek szerint Németországban van. A sok kacskaringó és a sok nehézség ellenére úgy tűnik, Zsuzscica végre révbe ért, én legalábbis nagyon remélem. Egyébként ha jól számolom, a mai a 700. poszt a blog történetében, amit köszönök nektek!

„Néha benézek ide, hogy milyen újdonságok vannak kivándorlás-témában, de mostanság már csak a cikkeket szoktam elolvasni, mert a kommentek felidegesítenek csak... na jó ez enyhe túlzás, de sokan ebben a cybervilágban csak hajtják a maguk véleményét, a mások nézeteit és véleményét pedig nem tartják tiszteletben- holott ez alapvető lenne....

A kezdetek - avagy hogyan kezdtem el németet tanulni

Az én történetem valójában kb. majd 30 éve kezdődött – még az oviban. :D Tudom, furcsán hangzik, de így van. A nyolcvanas évek elején még ritkaság számba ment, hogy valaki az oviban egy „nyugati" nyelvet, vagy egyáltalán idegen nyelvet tanuljon.

Voltaképpen nem is így volt tervezve, az óvónő Ausztriából való volt, s néha nem volt kedve magyarul beszélni, hát németül mondta a magáét. Mi ovisok, eleinte furcsállottuk... de aztán egyre többet kérdezgettük, hogy ezt hogy hívják meg azt hogy hívják.

Ő pedig felbuzdulva az ötleten, elkezdett nekünk német dalokat és meséket tanítani. Mire iskolába kerültem, már természetes volt, a Wie heißt du? és a Wo wohst du? meg hasonló társaik.

Általános iskola második osztályában persze az „okosok" már feltették a nagy kérdést: mi leszel, ha nagy leszel? Mire én gondolkodás nélkül vágtam rá: némettanárnő.

Teltek az évek, s a német nyelv és kultúra iránti szeretetem nem csökkent. Inkább nőtt. A vasfüggöny lehullásával megnőttek a lehetőségek, ami a nyelvtanulást és mondjuk a külföldi utazás illeti. (Bár édesapámnak voltak az NDK-ban rokonai, azokkal minden nyáron gyakoroltam a nagyapáméknál kisdiákként, velem egykorú kislányuk volt a kint élőknek.)

Általános iskola felső tagozatában jött egy lehetőség, lehet a német testvérvárosba menni nyelvet gyakorolni, mindössze 5000 forintért (a kilencvenes évek elején ez nagy pénz volt). Hát nekünk nem volt annyi.

Gondoltam magamban: minden évben én nyerem a német iskolai fordítóversenyt, a megyein második voltam... és pont én nem mehetek... Az egészet megette a fene. Én a büdös életben nem jutok el abba a nagy Németországba

Nem mindennapi diákszerelem: én és a német nyelv

Aztán jött a gimi, középfokú nyelvvizsga németből 16 évesen elsőre, különtanár nélkül, kb. 80%-os. Na, erre már a némettanárnőm is felfigyelt. Felkutatott nekem egy ösztöndíj lehetőséget, s 16 évesen a Goethe Institut ösztöndíjával irány Bajorország.

Hát én olyan boldog voltam, szárnyaim nőttek. Kint nem csalódtam sem a fogadó család vendégszeretetében, sem az oktatásban. (Gimibe jártam kint - igaz csak három hétig, kulturális programokon vettünk részt stb. Egy élmény volt.)

Érettségi után úgy döntöttem, hogy beiratkozok az egyetem német-matematika szakjára. (Ez volt a két kedvenc tárgyam a suliban.) Elsőre felvettek. Imádtam. Szorgosan jártam be órákra, na jó, azért néha ellinkeskedtem egy-egy előadást, vagy elaludtam... de általában véve nem volt rossz átlagom.

Specializációm a nyelvészet volt - mindenki nagy megdöbbenésére. Ez kb. olyan, mintha egy lány autószerelést tanulna. A kötelező nyelvészet szigorlatot egy évvel hamarabb leraktam, mint kellett volna... Felvettem kisszaknak mellé az általános és alkalmazott nyelvészetet, csak hogy teljes legyen a kép. Aztán tanári ajánlással elnyertem a DAAD féléves kiskutatói ösztöndíját, Németországba. Témám a pszicho- ill. neurolingvisztika volt, azon belül is afáziakutatás.

Sorsfordulat

Aztán ahogy az már a lányoknál ez előfo/erdül, jött az első nagy, mindent elsöprő szerelem. És most csak címszavak következnek (privátban szívesen írok, ha valakinek ezzel kapcsolatban kérdése, megjegyzése, észrevétele lenne). Házasság, tanulmányok megszakítása, szekta, elnyomás, pszichés betegségek, munkanélküliség, leszázalékolás, kilátástalanság, válás, eredményes munkakeresés, református konfirmáció (tehát a szektából kijöttem), új barátok és párkapcsolat, felsőfokú szakképzés (gazdasági idegen nyelvű menedzser).

Itt most megállnék kicsit és tennék némi kitérőt, mert esetleg sokan azt gondoljátok: itt a vége, happy end. Hát nem. Magyarországon némi pszichés difi háttérrel leszázalékoltan nagyon nehéz, nem csak munkát, de párt találni, aki elfogad és olyannak szeret, amilyen vagy. Hiába végeztem a felsőfokú szakképzést kitűnővel, segédmunkásnak SEM kellettem sehova. (Ugye az „a pszichés betegek elvből csak bolondok lehetnek" mentalitás.)

Nagy nehezen találtam részidejű munkát, és mivel kaptam némi rokkantnyugdíjat, ebből el lehetett tengődni édesanyám támogatásával. (Isten fizesse meg neki, ezerszer is áldom minden lépését.)

Próbáltam lépni külföldre, tőke hiányában nem jött össze. Az addig stabilnak hitt párkapcsolatom is ráment. Megint padlót fogtam... nem először életemben. A lelkészem mindig mondja, ha nagyon lent vagyunk, akkor sosem árt egy kis humor (a Jóistennek is van :D ).

Így eszembe jutott a Tanú című filmből a híres mondat: „Hát kérem, az élet nem habostorta". Talpra álltam, és nekiindultam újra és újra, elsősorban munkát keresni. (Másodsorban párt.... De ennek harminc fölött már kicsi az esélye...hm, a pasik többségben vagy elváltak ilyen korban, vagy házasságban ill. kapcsolatban élnek...öööö vagy szinglik és a fiatal csinos pipiket hajtják :D) Valljuk be, nem volt könnyű dolgom (keleti régióban, kisvárosban munkát találni), de sikerült.

Első teljes idejű állásom – harminc fölött

Egy gyár a gyártósorra keresett megváltozott munkaképességű embereket, hát beadtam a pályázatom, gondoltam, pszichés „elítéltként" képzettséggel nem sok esélyem van, de megpróbáljuk. Kb. 100-an pályázhattunk a négy helyre.

Nagyon szigorú szűrő volt. Önéletrajz, állásinterjú, teszt, orvosi. Az első hármat sikeresen túléltem. Már a szerződés aláírása előtt álltam, mint potenciális jelölt. S akkor az alkalmassági vizsgálaton jött az ítélet: alkalmatlan.

Ideges lettem, mérges, és kétségbeesetten kérdeztem: miért? Válasz: a jelen gyógyszereivel nem szabad szalag mellett műszakban dolgozni. Mondom: milyen gyógyszerek mellett? Egyet szedek egy nap, már évek óta, az állapotom totál stabil, s diákként a felsőfokú képzésem idején végeztem hasonló munkát váltott műszakban. A doki hajthatatlan volt.

A hazautat végigsírtam. Jó fizetés, bónusz juttatások, első teljesidős munka - köddé vált remények. Aztán váratlan telefonhívást kaptam: a gyár pszichológusa volt. Menjek be még egyszer friss papírokkal. S meglátjuk mi lesz.

Ezúttal másik orvos vizsgált, kb. 4 perc után rámondta az áment az alkalmasságira. Nem akartam elhinni. Felvettek. Eleinte nehéz volt, de a munkatársakkal szuperul kijöttem, segítőkészek voltak, én pedig nagyon gyorsan tanultam. Határozatlan idejű szerződést kaptam.

Most már én támogattam anyut, nem pedig fordítva. A boldogsághoz már csak a megfelelő partner kellett volna, de valahogy nem akart összejönni....

Párkeresés, és ami mögötte van

Egy óriási csalódás után feladtam. Azt mondtam, ezen a földön nem él olyan pasi, aki engem szeretne s elfogadna olyannak, amilyen vagyok. Pedig ez nem nagy elvárás. Ez fair play.

Tavaly novemberben felléptem egy német levelezős oldalra, ahonnan van két nagyon jó levélbarátom, az egyikkel 6, a másikkal 3 éve levelezek. NEM társkereső oldal.

Hajnali fél négy volt, én reggeles műszakban voltam a gyárban. Gondoltam a vicc kedvéért felnézek, fenn van-e valaki. Volt egy szimpi személy, nyilván pasi, mert csak a pasik ilyen örültek, hogy hajnali mittudoménmikor hétfő reggel fenn vannak a neten.

Fotó kuksizás, profil olvasás. S ekkor láttam meg A fotót, amin két cica érdeklődve figyel valamit a távolban. Mivel bolondulok a cicákért, (régebben nekem is volt, csak a volt férjemnél maradt, nem adta, oh, oh) ráírtam egy üzenetet, hogy aranyosak a cicáid.

Választ tulajdonképpen nem vártam, de meglepő módon jött kb. 5 perc után. Kiderült, az illető mentős. Erre írtam, akkor lennél szíves most nekem bekötni egy jó erős feketét intravénásan. Vette a poént.

Először csak az oldalon írtunk, majd emaileztünk, majd skype, majd whatsapp. S szépen egymásba szerettünk, anélkül, hogy személyesen találkoztunk volna.

Tavaly Németországban karácsonyoztam. A munkatársak őrültnek tartottak, hogy kimegyek egy vadidegen férfihoz, a legszentebb ünnepkor, persze én se vagyok hülye, előre oda-vissza megvettem a vonatjegyet, ami egy hónapig bármikor érvényes volt.

A kölni vasútállomáson találkoztunk, szenteste előtt. Sokkal kedvesebb és jóképűbb volt, mint vártam. Mondom, na, itt van vagy 500 méterre a kölni dóm, menjünk be megnézni. Aztán leültünk, én imádkoztam, csak röviden. De folytak a könnyeim. Mindig mindenre a Jóisten áldását kérem... ez történt ebben az esetben is.

Megszületik az elhatározás: Németországba költözök

A két hét elröpült, megismertem hol és hogyan él, kik a barátai, szülei, kicsit belepillantottunk a kulisszák mögé. Nem vagyunk tökéletesek, de elfogadjuk egymást úgy és olyannak amilyenek vagyunk. Ez nagyon fontos egy kapcsolatban.

A második hét végén eldöntöttük, mi bizony, ha törik, ha szakad, összekötjük az életünket. Hazamentem, hisz várt rám a munka. Tervezgettünk, tartottuk a kapcsolatot. Három hónap után fölmondtam a határozatlan idejű állásom. Mindenki bolondnak tartott a cégen belül. Egy pasiért egy ilyen állást föladni.

Én ha egyszer valamit a fejembe veszek, hajthatatlan vagyok (még ha oltári nagy hülyeségről is van szó). Húsvétkor ő jött megismerni a családomat és a barátaimat, Magyarországot. Már diákként járt Veszprémben, akkor még Magyar Népköztársaságban. Kiderült, a nagyapja magyar volt, a második világháború után emigrált Németországba.

A jelen

És most itt vagyok, Németországban. Hétvége lévén, van időm. Nem kell dolgozni menni. Párom szolgálatban, a mentő ugyebár hétvégén is megy. Van hivatalos munkám, biztosításom, stb.

Igaz „csak" egyszerű takaritónőként dolgozok, de a fizikai munkához már hozzászoktam, és elég jól fizet. Bár eleinte nehéz volt, hiszen nem voltam tisztában azzal, mit is vár el a munkaadó. Ez pofonegyszerű azonban: se többet, se kevesebbet, mint amire utasít.

Ha kevesebbet csinálsz, az nyilván baj... (ez Magyarországon is probléma). Ha többet, az meg azért baj, mert több időt vesz igénybe, mint amennyire föl vagy véve. Nem beszélve arról, hogy a német utálja a Besserwisser-eket (akik mindig mindent jobban tudnak).

Nehéz lecke volt, de megtanultam. Bár a német is ember, itt is vannak, akik borsot akarnak törni az orrod alá, vagy ki akarnak készíteni... mindenhol a világon. De alapvetően szeretem a munkát.

Négy helyen takarítok egy cégen belül, az egyik helyen valahogy már két ismerősre is szert tettem. (adtak szakirodalmat Motopädie/Psychomotorik témában. Most megint kis kitérő, de ígérem rövid lesz: Magyarországon önkéntes voltam egy pszichés betegekkel foglalkozó egyesületben, s itt tartottunk kreatív foglalkozásokat. Ehhez kellett. Még mindig aktív tag vagyok, igaz csak online.)

Párom szorgalmazta, hogy jelentkezzek egyetemre, mert nagyon ledöbbentette az életutam. Először nem akartam. Aztán csak beadtam a jelentkezést egy részidejű képzésre: Christliche Studien-Germanistik. És egy helyi ösztöndíjat is megpályáztam. Kíváncsi vagyok. Mondtam a páromnak, még az sem baj, ha gyermekáldást kapunk időközben, persze erre csak mosolygott.

Nem könnyű itt sem

Ha most azt gondolod: így könnyű, hát ki kell, hogy ábrándítsalak. Itt sem az. Majd' minden héten kapok valami telefonhívást vagy Facebookon egy üzenetet (ezért le is álltam a facebookozással – végleg) egykori „barátoktól, kollégáktól", hogy segítsek itt állást találni, kijutni, mindegy csak ne kelljen „otthon rohadni".

Ez mindig nagyon nehéz, mert:

Először: még én sem illeszkedtem teljesen be, nekem is vannak személyes problémáim stb. Azt szeretném elsősorban rendbe tenni.

Másodszor: tőke és nyelvtudás nélkül elég lehetetlen vállalkozás az itteni munkakeresés.

Harmadszor: én NEM a munka miatt jöttem ki (s ezt bizony már tényleg nehéz fölfogni egyeseknek).

Ez a bejegyzés elég hosszúra sikeredett, s talán nem is igazán idevaló, de úgy véltem, az előzmények nélkül, pusztán a tények közlése igen sok félreértést szülne.

Az álmokat nem szabad föladni. Nagyot kell álmodni, s a Jóisten megadja a szükséges dolgokat. Az igazán szükségeseket. Ha meghal a képzeletünk, a nagy álmok bölcsője, akkor meghalunk mi magunk is.

"A képzelet sokkal fontosabb, mint a tudás. A tudás véges. A képzelet felöleli az egész világot." (Albert Einstein)"

FOGADÓ A HATÁRON!! Akit érdekel a hajós munka, vagy csak szeretne egy jót beszélgetni a tegnapi poszt szerzőjével, Zsolttal, azt várjuk ma magyar idő szerint este 9 órától a blog Facebook-oldalán, ahol egy órára ismét megnyílik a Fogadó. Gyertek, beszélgessünk egy jót!