A mai poszt alcíme akár az is lehetne, hogy könyvbeillő fordulatokat hozhat egy spanyolországi Erasmus-félév, mert szerzője, Ana valóban meg is írta egy könyvben élményeit. A mai poszt nem a könyvből való, külön ide, a blogra írta. Olvassátok, és szóljatok hozzá!
Mi nők, gyakran álmodozunk reménytelennek tűnő szerelmi kalandról, szőke hercegről Colgate-vigyorral és könnyfakasztó repülőteres búcsúzkodásról. (Legalábbis az, aki Disney meséken nevelkedett és belefutott már pár C-kategóriás hollywoodi nyálfilmbe.)
Ezek a látomások megsokszorozódnak azelőtt, hogy határátkelőkké válnánk. Mert nincs is annál romantikusabb, mint odakint rátalálni a szerelemre. Ha pedig ez tényleg megtörténik, és ne adj isten még sok más izgalmas fordulat is közbejön, akkor adott a lehetőség arra, hogy papírra vessük élményeinket. Még a végén valami őrült kiadó meglátja benne a fantáziát.
Mindig mehetnékem volt
Engedjétek meg, hogy rendhagyó módon egy olyan bejegyzést tárjak elétek, amely nem a külföldi munkaerőpiacon való elhelyezkedés lehetőségeit, megélhetési körülményeket és egyéb, bürokratikus szervek színvonalát firtatja. Ez egy ösztöndíjprogram történetének rövid szelete, egy multikulturális egyveleg, amelyet könyv formátumába a napokban adtak ki.
Kezdeném ott, ahol a könyvemben kezdtem: mindig mehetnékem volt. A sztori kezdetének idején még nem az formált engem határátkelővé, hogy mennyivel jobb egy másik ország GDP-je (ez esetben tuti biztos, hogy nem Spanyolországba megyek) vagy, hogy melyik ország nyelvét szeretném jobban beszélni (nem tudok spanyolul) vagy hol rendezik meg éppen az Olimpiát.
A véremben van egyfajta kíváncsiság, ami afelé űz, hogy nehezebb és nehezebb helyzetekbe dobjam bele magamat. Ebből kifolyólag teljesen bagatell indokok vezéreltek akkor, amikor az Erasmus jelentkezési lapomon bejelöltem a spanyolországi Jaént kívánt úticélul.
Teli bőrönddel és üres szívvel
2010 szeptemberében jutottam el odáig, hogy összecsomagoltam a holmimat és kiköltöztem az andalúziai városkába tanulás címszójával. Teli bőrönddel, de üres szívvel. Barátok, családtagok mellett egy párkapcsolatot is magam mögött hagytam, amelynek stílszerűen a repülőtéren kellett véget érnie. A kalandok így kezdődtek.
Először volt szerencsém pár napot Benalmadénán (Málaga mellett) eltölteni rokonaim társaságában. Itt rácsodálkoztam a csodaszép spanyol tengerpartra, a fürge kis gekkókra (akik előszeretettel szöknek be az ablakon és tűnnek el az ágyad mögött) és arra, hogy milyen alacsonyak a spanyol férfiak (tisztelet a kivételnek).
Minden költözéssel, szakítással kapcsolatos feszültséget egy tengerparti buli által próbáltam meg levezetni, ami elég tragikus végbe fulladt. Elég az hozzá, hogy a Másnaposok első része mindig felidéz bennem nosztalgikus érzéseket (nem emlékeket, merthogy azok sajnos nincsenek).
Az első pár napban, miközben a tengerpart homokjában megpróbáltam rátalálni önmagamra, sikerült megismerkednem a pánikroham kínzó tüneteivel is; azzal a félelemmel, amihez foghatót azóta se éreztem. Egy szó, mint száz: a kezdet nehéz volt és ha lehet, én még inkább megnehezítettem magamnak.
Nehéz volt megtalálnom magam
Miután megérkeztem Jaénba, rögtön volt hova mennem. A helyi egyetem ESN mentorai találtak nekem szobát két, szintén ösztöndíjas francia és olasz lány bérelt lakásában. Mindkét lakótársam olyan félénk, esetlen, egyszerű teremtés volt, hogy úgy éreztem, szakadék tátongott közöttünk. Az első napomon legszívesebben kiugrottam volna az erkélyről.
Később persze mindkettőjük belső értékeit felfedeztem, de ennek a felismerésnek a története lerántaná a leplet arról a jellemfejlődésről, amelyen keresztül mentem.
Visszakanyarodva az iménti hasonlatomhoz: nehéz volt megtalálnom magamat abban a bizonyos homoktengerben. Először is, teljesen egyedül voltam kint magyar. Ez egy részt jó, mert a nyelvgyakorlás így nincs akadályoztatva. Másrészről viszont az Erasmus első pár hónapjában a hallgatók saját nemzetiségük képviselőivel kötnek szorosabb barátságot.
Úgy kell ezt köbö elképzelni, mint a kis rókamangusztákat, akik szorosan egymás mellett, egymást átkarolva guggolnak, majd állnak fel ritmusra és kíváncsian merednek a messzi távolba; arra, ahol valami izgalmas újdonság vár rájuk.
Jómagam egyedül kémleltem a távolba és mindennél jobban vágytam rá, hogy megszerettessem magamat a többiekkel. Ezért akkor is elmentem buliba, társaságba, amikor semmi kedvem nem volt hozzá. Kényszerítettem magamat, mert hajtott az az érzés, hogy lemaradok valamiről.
A kulturális sokk első állomásán
Nagyon lassan sikerült csak lenyugodnom és azokra az emberekre rátalálnom, akiknek valóban élvezem a társaságát. Idővel arról is leszoktam, hogy a multikulturális közeget (leginkább spanyol, lengyel, német, litván, török, mexikói, görög, cseh és lett képviselőkkel) lebecsméreljem, az otthonról hozott értékeket pedig felértékeljem.
Ez ugyanis a kulturális sokk egyik ominózus állomása: az ember még nem elég befogadó ahhoz, hogy felfedezze a sokszínű világ szépségét. Itt volt számomra az a pont, amikor majdnem összepakoltam és hazaköltöztem.
Szerencsére nem tettem, inkább az asszimilálódás mellett döntöttem. Ehhez azonban hozzájárultak azok az otthoni jó barátok, akik kiutaztak hozzám és meglátogattak akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt egy kis támogatásra.
Pozitív hatást gyakorolt rám a sok-sok utazás is, amelyeken részt vehettem az ESN áldásos munkásságának köszönhetően. Beutaztam az egész országot újdonsült barátaimmal: láttam a granadai Alhambra díszes termeit, Sevillában andalúz lovakat, Madridban a királyi palotát és a gibraltári majmokat, miközben egymást vakargatják a bozótos sziklákon. (Csalok, mert ez utóbbi nem is tartozik az országhoz. Érthető, hogy nem akarok újabb angliai posztot kreálni :) )
Jön a Szőke Herceg...
Ami pedig a rekeszizmokat megmozgató, leginkább mégis romantikus jelzővel emlegetett regényem vázát alkotja: az egyetemen megismerkedtem egy szőke német fiúval, aki az első pillanattól kezdve nagyon tetszett.
Minden órámon a közelében ültem, mélyen beszippantottam az illatát és rózsaszín felhőcskékkel a fejem fölött figyeltem öt, ahogyan tollát szigorúan 45°-os szögben a füzetén tartja, és minden szót lejegyzetel.
Beszélgetést nem nagyon kezdeményeztem, mert otthon megszoktam, hogy a férfi lép. Ö viszont sokáig vonakodott ezt a gesztust megtenni irányomban. Végül az alkohol lerombolt néhány vaskos falat közöttünk és egyben azt is megtanultam, hogy más nemzet kandúrjai más tempóval, stílusban közelítik meg a kiszemelt prédát.
... és a görög filozófus
A Szőke Herceggel párhuzamosan egy teljesen más kaliberű, görög srác is az ujja köré csavart. Vele más volt a kapcsolatom: kevésbé „testi", gyönyörteljes, sokkal inkább lelki. Egy öntörvényű, arrogáns hólyagnak vélte őt az erasmusos köznép, aki közkedvelt mókamester barátjának oldalbordáját képezte.
Tény, hogy neki mindenről megvolt a véleménye és ezt nem is rejtette véka alá, de sokkal érdekesebb, mélyebb gondolatok keringtek a fejében, mint bárki másnak, akit megismertem odakint. Ö korunk görög filozófusa, akinek többek között határozott elképzelései vannak a politika helyreállításáról.
Efféle szerelmi háromszögben tengettem határátkelő hónapjaimat. Volt itt ezernyi félreértés, buli buli hátán, további szerelmi sokszögek, bűncselekmény, helyszínelés, megható önvallomás stb. Ennek bővebb kifejtése úgy érzem, nem illene a blog keretei közé. (Itt jöhetne az a rész, amikor egy csinos hostess előugrik fürdőruhában a számítógép képernyője mögül és felmutatja a könyvemet.)
Az elfogadás példái
Az elfogadással kapcsolatban két egyszerű példával élnék még, ami kifejezetten a befogadó országgal, Spanyolországgal kapcsolatos: mindenki számára közismert a spanyolok sziesztája.
Az első hónapban az agyamra ment, hogy 2 és 5 között minden zárva van. Nekem ilyenkor lett volna időm, kedvem vásárolni és az étvágyam is kb. 2-re jött meg. Ezen viszonylag könnyű volt változtatnom anélkül, hogy ne rugdossam meg az egyik tapas bár oldalát se. Na bumm, hát a spanyol ilyen.
Ami pedig a munkamorált illeti, ott a mañana életfelfogás működik. Magyarán: ej, ráérünk arra még. Ez akkor igazán kellemetlen, amikor valamiféle dokumentumot kell elküldeni az otthoni egyetemnek, amit a spanyolok vonakodnak időben kiadni.
Nem mondom, hogy ez nem bosszantó, de messzemenő következtetéseket levonni nem érdemes emiatt a spanyol népről. Olyanok amilyenek. Ők meg nem értik, minek ez a sok idegesség. Mondanom se kell: nem is szenvednek pánikrohamoktól.
Mi a történet tanulsága?
Nyilvánvalóan nem lövöm le a végkifejletet. Egy tanulságot azért megosztok veletek: amikor valaki úgy lépi át a határt, hogy nincsen támasza a saját országából és mindenféle furabogárral kell barátságot kötnie, az jobban teszi, ha maga mögött hagyja előítéleteit. Ezzel nem csak, hogy könnyít a saját dogán, de idővel sokkal szélesebb látószögre tehet szert."
Utolsó kommentek