Ausztriában nagyon csalóka, hogy az ország közelsége, részben hasonló kulturális, történelmi gyökerei miatt, sok mindenben erősen emlékeztet Magyarországra, ám közben nagyon is más ország. Barna írása az osztrák mentalitásról, gondolkodásról és az ott élő magyarokról.

„Hat éve élek itt Ausztriában. Itt ismertem meg a kedvesemet, és a távkapcsolatról már akkor sem voltunk jó véleménnyel. Sokat voltam előtte Bécsben nem turistaként, ez is hozzájárulhatott ahhoz a döntéshez, hogy itt költözzünk össze és nem Pesten.

Igaztalan volna elfeledni, hogy döntésünknek volt egy erős gazdasági alapja, úgy nézett ki, itt egyszerűbb lesz megélni. Ez így nem teljesen volt igaz, bár a történtek fényében biztos vagyok benne, hogy ha anno máshogy történt volna, ma nem valószínű, hogy lenne két gyermekem. Szóval összetett a dolog.

Azért ragadtam billentyűzetet, mert amit a blogon olvastam és itt Bécsben és Ausztria egyéb területein tapasztaltam, bizony el-elkeserít. Oda és vissza is. Persze van sok kellemes élmény is, nem véletlenül olvasom a blogot sem, de az osztrákok többnyire ugyanúgy kihasználják a nyugaton megélhetést kereső „munkásembert", mint máshol nyugaton. Lehet a közvetítő cég, iroda magyar, szinte csak rosszat hallottam róluk, és nem magyar viszonylatban sem sok jót.

Kapitalizmus van és itt is egoisták az emberek, a lehúzom mentalitás itt is megtalálható, ahogyan a másik oldalról meg az emberi hülyeség (oh, bocsánat: naivitás) is határtalan. Néha persze az ember komolyan megsajnál egy-egy frankhitelest, de sajnos tenni alig valamit tud.

Lábjegyzet: én a Bécs városa által szervezett, migránsoknak szóló program egyik oktatója vagyok, viszonylag sok és egyre növekvő számú magyar talál ide és hallok tőlük sok mindent. Viszonylag nagy a merítési lehetőségem, és viszonylag sokszor döbbenek meg és egyre többször.

Hullámokban tolják egymást a népek

Azt gondolom, ami ma Európában folyik az egy annyira nem is finoman kialakuló „rabszolga-foglakoztatás". Mindig jön egy újabb náció, aki még kevesebbért vállalja a szarvakarást.

Nem gondolnám rasszizmusnak, de már régóta megfigyelhető, nekem mondjuk 1995/96 környékén tűnt fel, hogy Münchenben (például) egy német nem lehet és nem is lesz soha Junkfoodmitarbeiter. Soha. A takarítás, segédmunka etc. többnyire már egy vagy több náció által kisajátított terület. Például Bécsben a Központi Kórházban a karbantartók 90 százaléka ex-jugó.

Szabályos hullámokban tolják egymást a népek ki. A legújabb kapunyitás óta meg csak kaotikusabb lett a helyzet. A fekete, szürke zónában döbbenetes mennyiségű kelet-európai robotol fillérekért, igaz ez otthon jó pénz. Van olyan, aki évek óta ingázik Kelet-Szlovákia és Felső-Ausztria között.

Azok a magyarok, akik ide jönnek, értelemszerűen elég vegyes képet mutatnak. Vannak, akik élből a szociális juttatások irányába kutakodnak, önkéntelenül rombolva más népek erősen sztereotip megítélését.

A nyelvtudás és annak hiánya

Elképesztő, mennyi ember vág neki minimális nyelvi háttér nélkül, kicsit talán rásegítve arra, hogy kihasználják. Az előadásokon az emberek kétharmada nem beszél egy árva mukkot sem németül, nemhogy a proletár bécsit kapirgálná. A kvalifikáltabb állásokban az angol szinte mindig elégséges, ugyanis sokan beszélik.

Szerintem ha valaki komolyan gondolja az ittlétet, annak elkerülhetetlen a német nyelv és az osztrák kultúra alapos ismerete.

Ami talán a legfontosabb: alaposan elő kell készíteni mindent, hússzor utána kell érdeklődni hol, merre, mi, hány óra. Bécs már tudtommal dolgozik azon, hogy az alapvető információk elérhetőek legyenek az interneten.

Azonban ez nem tudja helyettesíteni a magyar hatóságokat. Akik viszont, bocsánat a minősítésért, rendkívül trehányan állnak a kérdéshez. Jó, a bécsi nagykövet nem tette magasra a lécet, de akkor is, róluk csak rosszat hallottam, tapasztaltam. Remélem, valaki majd kontráz és mond pozitív példát is.

Nekem sem volt egyszerű itt gyökeret ereszteni és ez valószínűleg nem is nagyon változik már, hiszen mégis csak más hely, más szokások. Ám úgy vélem, itt azért lehet egyről a kettőre jutni.

Az itteni magyarokról

Az utóbbi évek alatt az a tapasztalatom kerekedett ki itt, Ausztriában, hogy a tipikusan magyar tulajdonságok között az egyik legelső a folyamatos rimánkodással kísért segítségkérés, majd a köszi nélkül tipli.

A másik nagyon magyar dolog a más zsebében való kutakodás. Mennyit keresel, mennyiért bérlitek, stb. Nagyon káeurópai a visszaszámolás is, nálunk ugye forintra, van olyan ismerős, haver, aki sok éve él itt, de még mindig forintban számol. Én nem értem.

A legmagyarabb azonban a széthúzás. Akár egyesületi szinten, mert egyébként van itt minden mindenből minimum kettő és ugye ott is mindenki a másik zsebében szügyig...

Végül egy nagyon egyéni probléma: ha itt valaki „magyarkodni" akar, akkor az szinte kötelezően a 80-as – 90-es évek gagyiját jelenti, legyen szó buliról, zenéről, ünnepről vagy bármi másról – természetesen tisztelet a kivételnek, mert azért az is akad.

Voltam olyan „magyar" diszkóban, hogy nincs az a szeszmennyiség, ami elviselhetővé tenné az ott uralkodó rettenetet. Sajnálom, de nekem nem a mulatós zene ugrik be, ha „magyarként" akarok bulizni. Persze ez nagyon szubjektív.

A csalóka közelség

Az egy teljesen általános dolog, hogy ha az ember „új hazát" választ, akkor ott sok minden nem jó, mert nem ahhoz van hozzászokva, legyen ez bürokratikus ügyintézés vagy egyszerű hétköznapi konfliktus a szomszéddal. Az ember hajlamos mindent a hazai dolgokhoz hasonlítani, illetve érthető módon valamennyire vágyik is haza.

Ez tök normális, de Ausztriában nagyon csalóka, hogy az ország közelsége, részben hasonló kulturális, történelmi gyökerei miatt, sok mindenben erősen emlékeztet Magyarországra, de közben nagyon is más ország.

Az osztrák is siránkozik, jammerol és nem túl elegánsan kerüli a munkát, de valahogyan mégis nagyon más itt minden. Ami még dob a beilleszkedési nehézségen, melyek teljesen ideális közegben is léteznek szerintem, hogy itt Magyarországhoz képest sok, kulturálisan jelentős különbséget felvillantó etnikum is van, főleg az olcsó lakhatási viszonyokat kínáló helyeken.

Ausztriáról dióhéjban

Nyilvánvalóan nem mindegy, melyik társadalmi réteget ismerjük meg jobban, melyikben kezdünk el dolgozni, élni. Valószínűleg egy vendéglátós nagyon más képet alkot az országról, mint egy közgazdász vagy egy építész, és itt nem a műveltségükre vagy intelligenciájukra gondolok.

Ausztria szövetségi köztársaság, ami nem csak alkotmányjogilag fontos különbség Magyarországhoz képest.

Lazábban értelmezve még talán a „vörös Bécs kontra vidék" hasonlat megállná a helyét nálunk is, bár azért Bécsben tényleg elképzelhetetlen, hogy ne baloldali jelölt nyerjen.

Azonban a helyzet ennél jóval bonyolultabb. Egy osztrák számára sokkal fontosabb a terület szerinti származás, mint egy magyarnak. Nem mindegy, hogy Voralberg vagy Tirol, Karintia vagy Alsó-Ausztria és az sem mindegy, hogy ezeken a területeken belül ki honnan jön, Weinviertel vagy Mühlviertel.

Ez egyébként a beszélt dialektusból is hamar kiderül, az avatatlan fülnek a különbség csak a ronda és még rondább német érzékelhető. Nem beszélnek sem szépen, sem szabályosan németül.

A bajor sem nehezebb, mint más német nyelvjárás, azonban ha ráadásul nem is használják rendesen... Az eredeti bécsi dialektre meg alaposan hatott a szláv közelség, és egy kicsit a magyar is. Nem csak Gulasch und Palatschinken...

Az osztrák Trianon

Ajánlanám a Tollpatsch (saját szabad fordításomban egyszerien nagyon béna) kifejezés eredetét megnézni. Voralberg ráadásul külön ügy, ők eredetileg svájciak, van is olyan vicces póló, amin az szerepel, hogy „őket becserélnénk Dél-Tirolra". (Azaz nekik megvan a maguk Trianonja, ez ugye ebben az esetben Dél-Tirol, elég sok „nagyosztrák" matrica is látható.

Ha már itt tartunk, a történelmükhöz is másképp állnak hozzá, hiszen ennek része az is, hogy ők miként állnak a németséghez.

Miközben nagyon sok közös pontja van történelmüknek, akadnak meglepő dolgok is: például az, hogy csak 1965 óta van nemzeti ünnepük. Nem egy és nem két történész pont ezért erre az időpontra teszi az osztrák öntudatra ébredés dátumát.

Viszonyuk erősen ellentmondásos a németekkel és velünk is. Anno nagyapám mindig sógoroknak nevezte őket, ma már sajnos nem tudom megosztani vele, hogy na EZ nem igaz. Innen nézve.

Valami nagyon abszurd parasztromantikával gondolnak ránk, de mint bármikor is egyenlő partnerre... Kicsit olyan ez, mint „a dugtunk is, nem is volt rossz, de hogy ez valaha is a feleségem volt?!?" Azt persze tegyük hozzá, általában megbecsülnek, szívesen látott vendégek vagyunk, legalábbis vannak bőven alattunk a ranglétrán."