A külföldi munkavállalás és letelepedés egyik legnagyobb toposza (talán csak az „itt sincs kolbászból a kerítés" mérhető hozzá) a „menekülj, ha magyart látsz!". Miközben valószínűleg sok igaz tapasztalat van e mondatban, azért néha jó látni, hogy ez nem valamiféle eleve elrendelés, és lehet másként is. Erre példa mai szerzőnk, Judit spanyolországi posztja.

„Az én történetem Spanyolországban játszódik, ahova főiskola után egyfajta élmény és tapasztalatszerzés céljából indultam el. Mindig is rajongtam a spanyol kultúráért, a nyelvért és a gyönyörű tájakért, így mondhatni szerelemből jöttem ide, mindenféle különösebb terv nélkül.

Kapcsolatok révén sikerült azonnal munkát kapnom egy üdülőövezetben, ahol animátorként dolgoztam egy hotelben, majd a fővárosi élet utáni vágy hozott Madridba, ahol au-pairként és angol tanárként dolgozom a mai napig. Mára az ország és az életstílus iránt érzett szerelmem még jobban elmélyült, az emberek kedvessége, nyitottsága, élet szeretete, az egész környezet és hangulat magával ragadó.

Pár szót a gazdasági helyzetről, bár az igazi ok, amiért írok, az nem a spanyol munkavállalás körülményeinek feltárása lenne.

Nem olyan vészes a helyzet

Ha valaki abban töri a fejét, hogy ide jöjjön dolgozni, az vagy olyan megszállottságból tegye, mint én, vagy beszéljen spanyolul, angolul, németül és legyen mérnök vagy IT-is. Mert ők bizony roppant keresettek. Jó, persze más szakmákkal is lehet jönni, jó szerencse, kitartás és kapcsolatok révén bármi elképzelhető.

Amúgy nem olyan vészes a helyzet itt. Olvastam már mások bejegyzéseit, amit én látok magam körül, az az, hogy bár sok a panasz, meg a nem tetszés a kormányzati döntéshozatalok körül, de alapvetően aki dolgozik, az jól él. A lakás, étel, szórakozás drága, de az itteni fizetésekből jól ki lehet jönni, akkor is, ha nem az említett csúcságazatokban dolgozik az ember.

Kicsit részletesebben. Mostanság a lakosság jelentős hányada a szigetekre „menekül" dolgozni, ahol tényleg könnyű munkát kapni, akár spanyol nyelvtudás nélkül is.

A Baleár-szigetek szezonálisak, míg a Kanári-szigetek egész évben munkahelyeket biztosítanak. Itt az átlagfizetés pincérként, recepciósként például 1000-1600 euró között mozog, ami mellé sokszor teljes étkeztetés, és akár szállás is adott. (Bár van, ahol ilyenkor csökkentik a fizetést)

Egy héten általában 5 napot kell dolgozni, animátorként 5 és felet, és ők tényleg elég sokat dolgoznak, fizikailag és lelkileg is megterhelő, de pár hónapig bulinak is fel lehet fogni. Az ő átlagfizetésük teljes ellátás mellett 8000 800 euró kezdőként, ez az ott töltött idő után nőni szokott.

Ha valaki kijön dolgozni, akkor a NIE számot minél hamarabb el kell intéznie, amihez egy spanyolul jól beszélő segítő és rengeteg türelem kell... a szigeteken minden roppant lassan és nehézkesen működik. Emellé egy bankszámlát is nyitnia kell, amit szintén kizárólag spanyol nyelven tud véghezvinni. A többi papírt a munkáltató intézi.

Az aranyélet vége

Az „országban", vagy ahogy ők hívják, Peninsulán már más a helyzet. Munkát kapni nehéz, de nem lehetetlen. A spanyolok, akármennyire is szeretem őket, meg jól érzem magam közöttük, nem a kemény munkáról híresek. Sok-sok család egy fizetésből él, állami juttatásokból - amiket a válságban megcsapoltak.

Ezért is nagy az elégedetlenség, mert eddig arany élet volt, az állam nagyon bőkezűen bánt mindenkivel, most már azért többet kell tenni a jólétért), és viszonylag sok a részmunkaidős állás is, mert 8-10 órát nem nagyon dolgoznak itt.

Megtörtént eset, sok beszélgetésem helyiekkel szó szerint a következőképpen hangzott el:

Én: És te dolgozol?

Ő: Nem, nem dolgozom, nincs munka, válság van.

Én: De keresel munkát?

Ő:- Nem. (Néha még hozzáteszik, hogy nincs is kedvük)

Ezzel véletlenül sem szeretném megbántani őket, nagyon sok ambiciózus, magasan képzett spanyollal is találkoztam, akik nyelveket is tanulnak (a nagyvárosi fiatalok közül sokan beszélnek angolul, franciául) de nem hasonlítható a munkamorál az otthonihoz.

Árak és bérek

Nagy lakások vannak szinte mindenhol, amiben több szoba kiadó, egy szoba közös költséggel együtt kb. 300-700 euróért, helytől függően. A szigeteken ennyi vagy kevesebb pénzért egy egész apartmant lehet bérelni.

Válság ide vagy oda, munka után még mindig nagy módi beülni egy sörre, ezért az utcák tele vannak hangulatos, tömött bárokkal. Egy három decis sör átlag 2,5 euró, a pohár bor is, de ehhez úgy nevezett tapasokat (kis szendvicseket, burgonyát, kroketteket, stb.) adnak, van, hogy olyan sokat, hogy simán jól lehet tőlük lakni.

Az élelmiszer és a ruházkodás kicsit drágább, mint otthon, legalábbis tapasztalataim szerint, valamint ha valakinek hobbija a sport, tánc, ilyesmi, akkor egy átlag havi bérlet 70-100 euró között mozog. A havi „BKV" bérlet kb. 50 euró. Egy mozi jegy 10 euró, a színházak elég drágák, de pontos összeget nem tudok mondani.

Az átlagfizetés nettó 1200-1400 euró, 800-1000 eurót keres egy pincér itt Madridban, egy telefonos ügyfélszolgálatos 1600 eurót, marketingesek, PR-osok, menedzser asszisztensek 2000 euró körül, mérnökök 3-4000 euró körül.

Ezeknél lehet eltérés, én csak pár fizetésről tudok, biztos, hogy munkahelyenként, személyenként eltérnek az adatok. Mindenesetre ki lehet jönni a pénzből, és még nyaralni is el lehet menni.

Tény, hogy a válságban sokkal nehezebb munkát kapni, és egy emberre több munka hárul, valamint félő, hogy a céget esetleg felszámolják, megszűnik a munkahely... tehát gazdasági szempontból nem a legjobb hely, az biztos.

Viszont a környezet az páratlan. Az emberek hihetetlen kedvessége, nyugodtsága, jókedve, segítő- és befogadókészsége, és a szép városok megérik. Nekem legalábbis.

Milyenek itt a magyarok?

Lehetne még sorolni a pro-kontra tényezőket, de amit igazán szeretnék megosztani, azok a magyarokkal szerzett tapasztalataim. Sok cikket olvastam rengeteg negatívummal tele, amit el is hiszek. De szerencsére vannak kivételek.

Az egy év alatt, amióta itt vagyok, nagy munka árán, de sikerült megtartanom az otthoni barátaimat, ezalatt azt értem, hogy a legközelebbiekkel majdnem hogy napi kapcsolatom van.

Mindeközben rengeteg embert megismertem a világ sok pontjáról, köztük magyarokat is, akik közül néhányan igazán jó barátaimmá váltak. A hotelben dolgoztam együtt két magyar lánnyal (az egyikük szlovákiai magyar), mindketten fiatalok, főiskolások, roppant kedvesek voltak, segítettek mindenben, mellettem álltak lelkileg, és a mai napig szeretettel gondolok rájuk, tartjuk a jó kapcsolatot.

Mikor Madridba költöztem rögtön két magyar lányba botlottam. Kiderült, hogy a nyelviskolában az osztálytársaim közül ketten magyarok, akikhez nagy mosollyal, lelkesedéssel mentem oda ismerkedni. Az egyikőjük rögtön viszonozta is a szimpátiát, és pár hétig (mielőtt hazament volna) amiben csak tudtuk, segítettük egymást, néha találkoztunk.

A másik lány tipikus külföldi magyarként viselkedett. Rám köszönt flegmán, látszott rajta, hogy semmiképp nem akar barátkozni, nem is azért jött, hogy magyarokkal lógjon itt, el is raktam magamban arra a bizonyos polcra.

Rá úgy két hónapra újra összesodródtunk más ismerősök által, majd egyre több közös program, beszélgetés, bulik után valami hihetetlen kapocs alakult ki köztünk. Azóta mondanom sem kell, ő a legjobb barátnőm, annyira megszerettük egymást, hogy egymás nélkül egy napot nem tudnánk elképzelni.

Mindent együtt csinálunk, mindent vele beszélek meg, ő itt a „hozzátartozóm". Hogy mért volt az elején más? Valószínűleg a sztereotípiák, az otthonról hozott szociális berögződések miatt, amit ha az ember nyitott, és szeretettel fordul a másikhoz, le lehet vetkőzni.

Időközben egy sörözőben véletlenül két másik itt élő egyetemistára is leltünk, akik rövid szóváltás után csatlakoztak kis csapatunkhoz, és már mindennapjaink részéve váltak. Nagyon kedvelem őket, rendkívül értékes és jó embereket ismertem meg általuk, és hálás vagyok a barátságukért.

Tipikus forgatókönyv

Ami nagyon érdekes, az mindig a kezdet. Közben megismertem még pár itt dolgozó magyar lányt és fiút is, és valahogy majdnem (!) mindig ugyanaz volt a tapasztalat.

Először érezni lehetett az ellenségességet, fenntartást, a ridegséget, és mikor kérdeztem valamit a munkával, idetelepedéssel kapcsolatban, egyértelműen észrevettem, hogy veszélyeztetve érzik magukat, mintha a munkájukat vagy a szerencséjüket akartam volna elvenni. Pedig még segítséget sem kértem..

Érdekes viszont, hogy rövid beszélgetések után, valahogy rendre mindannyian elkezdtek nyitni, és egy rossz szavam nem lehet, az összes itt megismert magyar kedves, barátságos, segítőkész sorstársammá vált. Mert talán azok vagyunk. Hiába a sok nemzetközi kapcsolat, van köztünk egy elszakíthatatlan szál, a nyelv, a közös történelem, a közös kultúra - és jó érzés tartozni egymáshoz.

Én tökéletesen el tudom képzelni mennyi rossz tapasztalata van másoknak, sajnos amiket olvastam, az sok magyarra jellemző, főleg aki külföldön él, és azt hiszi ő az egyetlen, és aki odamegy az tuti keresztbe akar neki tenni - nem tudom.

Akikről én írok, mind főiskolások, friss diplomások, vagy nincs diplomájuk, de fiatal, kedves, jó szívű, intelligens emberek. Nagy szerepük van abban, hogy itt is otthon érezzem magam, és abszolút megérte idáig jönnöm, hogy megismerjem őket.

Ezek szubjektív tapasztalatok, amiket csupán azért szerettem volna közzétenni, hogy aki most készül kiköltözésre, ne ijedjen meg totálisan, ha magyarral találja szembe magát. Minden éremnek két oldala van, jó és rossz kapcsolataink otthon is voltak. A nagyképűség és rosszindulat sehol nem előre vezető viselkedésforma.

Köszönöm, hogy elolvastatok, nagyon szívesen válaszolok a kérdésekre"