Külföldi munkavállalásnál a nyelv kulcskérdés. Ezzel persze semmilyen nagy igazságot nem fogalmaztam meg, ugyanakkor nem árt sokszor felhívni a figyelmet, hiszen ha nem beszéljük az adott ország nyelvét, azzal komoly gondokat zúdíthatunk a nyakunkba és alaposan megnehezíthetjük a beilleszkedésünket (mint az egyik minapi poszt szerzője). Úgyhogy ma, ha van kedvetek, a nyelvtudásról, a nyelvtanulásról beszélgetünk. A kiindulópontot pedig Éva írása jelenti.

„Korábban valaki felvetette, hogy beszélgethetnénk már a nyelvi nehézségekről a külföldön való beilleszkedés során (akármit is jelentsen a beilleszkedés szó). Úgyhogy gondoltam, vállalom a célkereszt szerepét és felvetem a témát, cserébe hátha találok én is sorsközösséget.

A nyelvi képzésem általános iskola 5. osztályban kezdődött, mint gondolom sokunké a Kárpát-medencében. Éppen azokban az években szűnt meg az orosz kötelező oktatása, de mivel tanárhiány volt, az orosz tanárnő, aki mellesleg franciául is tudott, kezdett el minket franciára oktatni.

Persze tanulásról szó sem volt a 4 év során, de arra jó volt, hogy az amúgy szép kiejtésű (és nagyon csinos) tanárnőtől megtanuljam a franciák "r" hangját.

Harsányan röhögtek rajtam

Ennek hatására aztán a gimiben az angol mellé a franciát vettem fel. Tanulás ott sem nagyon volt, egészen addig, amíg el nem mentem egy csereutazásra. Francia családoknál, francia iskolába járva, Franciaország közepén egy kecskemétnyi településen.

Adott volt a kihívás, el is kezdtem rekord gyorsasággal tanulni, mégpedig a jó kis szótárfüzetes módszerrel. Egyik oldalon a francia szó, másikon a magyar. Oszt jónapot. Ragozni, mondatban használni semmi.

Aztán a francia városkában kénytelen voltam mindent előszedni, amit valaha is hallottam a francia nyelvből, lévén ez az egyetlen kommunikációs eszköz. Számos vidám pillanatot okoztam a családnak, a kisgyerek határozottan folyamatosan harsányan röhögött rajtam bármikor megszólaltam, a szülők megpróbáltak azért viselkedni.

Iszonyatosan koncentráltam, azt sem tudtam mit eszem, hol vagyok. Az egy hét után a torkom is begyulladt az addig szokatlan hangképzés hatására. Viszont amikor a velem egykorú lány elvitt a baráti társaságával sörözni, akkor már a később is remekül beváló technikát alkalmaztam: nem szólaltam meg, csak próbáltam értelmesen nézni és közben rögzítettem fejben a beszélgetést.

Ez a két hét volt azt hiszem a nyelvi szüzesség elvesztése, utána még többször is megismétlődött ez a szitu, de már tudtam a helyzetet kezelni; vagyishogy nem értem, hogy mit mondanak, de azért próbálom megfejteni a non verbális jelekből, hangulati elemekből, csillagok állásából, bármiből.

Egy fiú segített

Utána még az egyetemen is franciául tanultam a műszaki tantárgyakat, és a 2 hónapos szakmai gyakorlat (szintén "Kecskeméten") végére már sikerült akcentus nélkül beszélni, - a főnököm elmondása szerint.

A nagy sikerre való tekintettel elvégeztem egy szakfordító- és tolmácsképzőt is, bár ebből még financiálisan eddig nem sokat profitáltam. És majd elfelejtettem a legfontosabbat: egy francia fiú segített ám a nyelvi problémákon túljutni, bár „meghálálni" nem tudtam lévén, hogy a srác heti egyszeri fürdésének következményei ellehetetlenítették a túl közeli testkontaktust.

Az angollal nem volt ennyi gond, tanulgattam, igyekeztem használni minden lehetséges alkalommal (turistákkal, önképző körben, cserediákokkal stb.), és az egyetem alatt egy amerikai cégnél is dolgoztam, ahol szintén sokat tanultam.

Szóval volt két nyelv elég magas szinten.

Vettem egy közmondáskönyvet

De aztán a sors Ausztriába vitt, ahol a németet kellett rekord gyorsasággal felfejleszteni. Az állásinterjúra alaposan készültem, begyakoroltam a lehetséges kérdésekre a lehetséges válaszokat németül, hogy ha megkérdezik, milyen a németem, ne kelljen nagyon makogni. És valahogy sikerült is meggyőznöm őket, felvettek.

Az első félév nagyon keserves volt. Állandóan jegyzetfüzettel és szótárral járkáltam, leírtam minden kifejezést, mondatot, amit hallottam és megfejtettem. Az osztrákokkal csak németül voltam hajlandó beszélni. Mentem mindenhova, ahova hívtak a kollégák, csak, hogy ragadjon rám a nyelv.

Eleinte volt jó sok bölcs hallgatás, de aztán egyre többször tudtam valamit beszúrni, amit a többség meg is értett. Vettem egy közmondáskönyvet is németül, hogy jobban boldoguljak.

A legfontosabb pedig, hogy itt is volt egy lelkes osztrák fiú, akinek a lelki problémáinak kivesézése és szemrebesgetések közepette én szépen eltanultam tőle a németet.

Hogyan tanultam?

Most néhány szót a tanulási módszertanról. A franciánál említett magolás és szabálykövetés után a németnél már átestem a ló túloldalára és az anyatejes módszert használtam; szinte csak mondatokat, szituációkat rögzítettem fejben és a vonzatok szabályainak elsajátítása helyett kizárólag a hallott sémákat alkalmazgattam. És szerintem elég jól elboldogulok.

Írásbeli nyelvvizsgához ez persze nem elég, az mindegyik nyelvnél keserves sokadik próbálkozásra sikerülő volt, de a szóbelik sokkal könnyebben mentek, (szerintem a kiejtés és a beszélni „merés" hatására).

Végül rájöttem, hogy a nyelvvizsgázás sem más, mint egy sima vizsga, amire feladattípusokat, tételeket kell megtanulni. Mondjuk egy matek szigorlathoz hasonlóan.

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de szépirodalmat továbbra is magyarul olvasok, bár sokszor észreveszem a műben a fordítási furcsaságokat. Viszont idegen nyelven valahogy nincs meg ugyanaz az élmény.

Nektek mi a tapasztalatotok? Hogyan tanultatok nyelve(ke)t? Mi volt a legnehezebb? Mi volt a legviccesebb (persze így utólag...)?"