Többször végigolvasva Attila Svájcból érkezett levelét, próbáltam olyan mondatokat (aztán már csak egyet) találni benne, amivel nem értek egyet – nem sikerült. Ami tulajdonképpen végtelenül szomorú. Hogy miért, az rögtön kiderül.

"Sziasztok, jó napot mindenkinek!

Írtam már ide a Határátkelő blogra néhány posztot, kettő is megjelent még az oldal előző életében, a másik szájton. Svájcban élek 13 éve az összes gyermekemmel és a hozzájuk tartozó feleségemmel együtt. Mostanában egyre kevesebbet olvastam a blogot, egyszerűen riasztóan elalpáriasodtak a kommentek, úgy meg mi értelme van, hogy nem olvasom el a kommenteket. A véleményetek érdekelne, lelketek, személyiségetek sötét oldala viszont abszolúte nem. Mindegy.

Azt is előre szeretném bocsájtani, hogy nincs szándékomban egy pillanatig sem politizálni, azaz inkább úgy fogalmaznék, hogy manapság ugyan szinte lehetetlen politikai áthallások nélkül megszólalni, de nem áll szándékomban megmondani, hogy mi a jó és mi a rossz. Csak mondom a magamét.

Mindenestre gondoltam szólok, hogy az utóbbi hetek és főleg napok eseményei átlendítettek a holtponton. Beadom a svájci állampolgársági kérvényemet, családostul. Köszönöm azoknak, akik próbálják elérni, hogy kiszeressek a hazámból, jó munkát végeztek, sajna egyre kevesebb sorsközösséget tudok, tudnék velük vállalni. Ugyanis a haza számomra az ott lakó emberek összessége és nem oldal kérdése.

Mikor a fércbukos és egyéb hozzászólók olyan hangnemben osztályozzák az embereket, ahogy azt mostanában divat, nos, akkor érkezik el az az idő, hogy egy életre becsapjam magam mögött az ajtót.

Ne haragudjatok meg kérlek azért, mert általánosítok ebben a kis szösszenetben, van egy régi jó magyar mondás, akinek nem inge ne vegye magára. Kérem így olvassátok.

Ne aggódjatok, látom, érzem és tudom, hogy ezzel a döntésemmel az égvilágon semmilyen kárt nem szenved Magyarország, nincs pótolhatatlan ember. Én se vagyok és sose voltam az, viszont egy átlagnál jobban képzett és a világra nyitottabb emberként talán jól látom, hogy számomra Magyarország nem kínál már semmit. Semmit az égvilágon.

Nem anyagiakról beszélek, csak hogy tisztázzuk, azt már ezerféleképpen kitárgyaltuk, gondoltam egy ezredik „mennyi Svájcban a kenyér" posztra amúgy sem lennétek kíváncsiak.

A szellemiségre gondolok, azokra a dolgokra, amiktől magyarnak érzi magát az ember, hiszen én is annak érzem magam. Viszont amerre a nagy átlag kanyarodik, abba az irányba én nem vagyok hajlandó menni, nem vállalom fel, inkább feladom.

Gyenge vagyok, tudom, talán neki kellene állnom és minden erőmmel, hacsak kommenteken keresztül is, de küzdenem kellene a normális magyar közéletért, normális magyar közállapotokért és normális, a másikat emberként kezelő magyar közgondolkodásért.

Azt hiszem vesztettem, a jelen kihúzza alólam a szülőföldem, kisajátítja azokat a dolgokat, helyeket, illatokat, érzéseket, amik számomra Magyarországot, a hazámat jelentik, azaz jelentették. Majd fogja, és mindenféle színekre festi, mintha az igazságnak színe, oldala lenne.

Au revoir, mert persze majd megyek. Ritkábban, majd még ritkábban, mert nem akarok veletek vitatkozni, mert kedvellek benneteket. Nem érdekel kinek mi a vallása, nemzetisége, politikai meggyőződése, ezt az információt megtarthatjátok magatoknak. Nem érdekel, hogy ki milyen ...., vagy esetleg ...., ki kit akar szellemileg, fizikailag megsemmisíteni. Nem érdekel!

Azért búcsúzóul hadd mondjak még el valamit, amit rendszeresen és sokan megpróbáltok félreérteni. Azért mert mi egy páran elmentünk, nem vagyunk jobbak nálatok és attól, hogy külföldön kell, vagy szeretünk élni, még nem tudjuk és nem is erőltethetjük rátok a nézőpontunkat.

Azt viszont kérlek, értsétek meg, hogy egy probléma megítélésében hasznos a távolság, a rálátás. Így válik lassan, de biztosan érdektelenné, ami az és fontossá, ami igazán az.

Nem vagyunk és nem is akarunk okosabbak lenni, csak azt tanácsolnánk, azaz tanácsolom, hogy próbáljatok világot látni, szétnézni és belátni a dolgok mögé. Nem mind arany, ami fénylik és az ördög is határozottan jóképűbb egy kicsit távolabbról, reálisan szemlélve.

Biztos az a baj, hogy XY sziú indián származású? Biztos, hogy nem az a baj, hogy kegyetlenül nem ért ahhoz, amivel megbízták? Biztos, hogy jó nekünk ez a befelé fordulós, magyarosch mentalitás? Biztos, hogy mi nem vagyunk egy aprócskát felelősek a saját sorsunkért? Biztos, hogy nemzetközi összeesküvés kell ahhoz, hogy felnőtt magyar emberek olyanokat írjanak alá, aminek később megfizetik az árát?

Folytathatnám én ezt a végtelenségig és nem azért, mert olyan okos vagyok, hogy az ész már túlcsordul és folyik lefelé a billentyűzetre. Egyszerűen nem értem és nem tudom elfogadni, hogy egy ilyen tehetséges nép, olyan szép országban, mint a miénk, miért folytat ilyen sorsrontó életet.

Miért nem próbál néha pozitív példákért máshol is szétnézni? Erre itt lennénk mi, kérdezhetne bárki, de nem. Mi vagyunk az oka mindennek, lassan már magyarok se vagyunk a szemetekben és ez fáj.

Szóval, bocs, de léptem. Először az országból, most pedig a listáról is. Pedig szeretlek Tieteket. Legyen nektek bor, búza és mindenekelőtt bölcsesség egy szekérderéknyi.

Au revoir,
Attila"