Mire a végére értem, rájöttem, hogy Gábor mai posztja voltaképp egy szerelmi vallomás Párizs (még csak nem is Franciaország) felé. A baguette-ről, a fennhéjázó nőkről, a gasztronómiáról és még sok minden másról. Jó olvasást nektek is!
„Kicsit rendhagyó poszt lesz. Nem tartozom ugyanis azokhoz, akik kényszerből hagyták el az országot, sem azokhoz, akik kiteljesedést kerestek, ezért adtak fel mindent otthon és építettek új karriert.
Én ugyanis végig magyar alkalmazott voltam és vagyok, az elmúlt hat évben, a világ több mint 40 országában, 4 kontinensen. Hat éve maximum vízumot csináltatni és szabadságra járok haza, mégsem vagyok bevándorló sehol.
Kicsit burokban élek, tudom, olyan lehetőségekkel, amit kevesen élhetnek meg. Persze adtam is fel érte sokat, de egy pillanatig sem hisztizek, hisz pontosan tudom, mit kapok érte cserébe.
2011 májusától (egy három hónapos Új-Kaledóniában végigcsinlt kiküldetést leszámítva) Párizsban élek. Pár napja beszélgettem egy kollégámmal, aki megkérdezte, mi a véleményem Párizsról, mert ő hallotta, mennyire sznob, szemét hely a vidékkel összehasonlítva.
Imádom a friss baguette-t...
Nem tudom, lehet, én mindenesetre imádom. Mindenestül. A borzasztó forgalommal, a rengeteg turistával, és az idióta szabályokkal együtt. Csak kiülni egy kis kávéház elé (fűtenek mindenhol), iszogatni egy kávét, és nézni az embereket. Ha ezt a hozzáállást be tudnám vinni valahogyan Magyarországra...
A friss baguette-et, aminek MINDENKI letöri a végét közvetlenül a boltból kijúve, és amikért a jobb pékségekben sorok állnak. Ezt megint csak meg kellene honosítani az otthoni borzalom helyett, amit baguette-ként árulnak.
... hogy szinte senki sem kövér...
Imádom, hogy itt szinte senki sem kövér. Ez mindenkinek feltűnt már, aki kijött vendégként. Belegondolva, nekem is összesen egy kövér kollégám van. Mitől lehet? Nem esznek disznót, ez legalábbis tény (vagy ha igen, akkor is minimális mennyiséget, összehasonlítva a marha, csirke és bárányhússal, vagy a hallal).
Nincs klasszikus fehér kenyerük sem, de nem is hiányzik. Nem esznek főzelékeket (minek, kinőtt már a foguk – ez egyébként a hivatalos párizsi álláspont), sem leveseket. Későn vacsoráznak, és sokat esznek. A fene sem érti őket.
A párizsi lányokat...
Imádom, hogy mind olyan magasan hordja az orrát, hogy beleesik az eső. Lenéznek mindenkit. Nem érdekli őket sem a pénz, sem a kinézet, sem a jó humor.
Egy darabig. Utána rájönnek, hogy ezzel saját magukkal tolnak ki, és akkor gondolkodás nélkül felszedik az első szembejövő srácot. (Szintén párizsi kollégáim elbeszéléséből tudom, és maximálisan igaz, mármint az első része, a másodikkal már nem tudok foglalkozni...)
Imádom, hogy mindegyikük divatdiktátornak érzi magát. Olyan kreációkban képesek megjelenni néha, hogy férfi legyen a talpán, aki nem röhög teli szájjal. A legújabb divat (gondolok sok szépet és jót arról, aki kitalálta) a nyolcvanas évek általános iskolai tornacipője. A harmincas korosztály még jól emlékszik rá, a többiek jövőre rájönnek...
Ennek ellenére a legtöbb nő kimondottan csinos. Nagyon sok bevándorló van, főleg a volt gyarmatokról, és nagyon sok a vegyes pár. Jókor voltak jó helyen a srácok...
A tömegközlekedést, a munkamorált
A 14 metró és 5 RER vonalukkal Párizsban gyakorlatilag nincs olyan hely, aminek a 300 méteres sugarú körében ne lenne legalább egy metrómegálló.
Európában náluk a legrövidebb a munkahét (35 óra), mégis az átlag párizsi napi 10-11 órát van a munkahelyén. Cserébe van mondjuk 50 nap szabadságuk.
Azt, hogy tudnak, es szeretnek is élni. Nem viszik haza a munkájukat, aki csak teheti, a stresszt leteszi a bejárati ajtó külső oldalán. Persze a válság itt is érződik, de inkább csak annyiban, hogy az emberek picit jobban odafigyelnek arra, mire és mennyit költenek.
Az áruválasztékot
Imádom, hogy bemész egy kisboltba és szinte bármit megvehetsz. Hogy az utcámban van 4 zöldséges (ebből 1 bio), egy halárus, egy hentes, három sajtbolt, három borbolt és legalább 30 étterem. Nehéz ellenállni.
Teljes joggal lehet utálni őket, lehet fújni rájuk, az árak, a tömeg, és az itt élők stílusa miatt, de sajnos el kell ismerni, minden gallofóbia ellenére, hogy tényleg itt van a világ (egyik) közepe. És én majdnem két évig a része voltam.
Kíváncsi vagyok, New York tudja-e hozni ezt a szintet. Nagyon remélem, mindenesetre nagyon hamar meg fogom tapasztalni."
Utolsó kommentek