Mint a címből is kiderül, nem lesz egy vidám poszt a mai, de nem árt, ha a külföldi munkavállalás árnyoldalait is látja, akit ez érdekel. Szerzője, Nyauka Vauka egy svájci au pair munkát vállalt be, és (talán nem meglepő a felvezetés után) ma már nagyon bánja. Hogy miért, az rögtön kiderül.

„Őszintén szólva, nekem rettenetes élményeim voltak ott, semmi se jött ki jól. Semmi sem úgy történt, ahogy meg volt beszélve. Természetesen én sem kaptam szerződést, pedig be volt ígérve, ahogy a tartózkodási engedély regisztrációja, betegbiztosítás, minden. Semmi se lett belőle.

Az utazást ugyan nem nekem kellett állnom, de utólag azt is ki akarták fizettetni, és keményen kellett harcolnom, hogy ne vonják le a fizetésemből. Ezt amúgy 3 nappal a hazamenetel előtt közölték.

Röviden: én is online találtam a lehetőséget. Csonka család, anyuka elmegyógyintézetben van, súlyos skizofrén, aki tudja, hogy ez mivel jár, az most biztos néz egy nagyot, aki nem: ez a klasszikus őrült.

Mindhármukat felügyeltem

Ráadásul ő nem akart gyógyszereket szedni, az állapota ennek megfelelően romlott. Úgy volt ígérve, hogy sose jön haza, de aztán mégis hazalátogatott, volt, hogy ott is aludt, és vallási fanatikus lévén folyamatosan hallgatni kellett, hogy a pokolban fogok elégni, mert nem vagyok megkeresztelve.

Ilyenkor nem csak a gyerekekre kellett vigyáznom, hanem mindhármukat felügyelnem, mert ő nem maradhatott egyedül a gyerekekkel, ő maga is gyámság alatt volt. és ha egyedül maradt, elkezdett kísértetekről meg démonokról mesélni a saját gyerekeiknek, meg arról, hogy isten majd ítél felettük, és mennek a tisztítótűzbe szintén.

A gyerekek nem hallgattak rám

Az apuka sose foglalkozott a gyerekekkel, amikor otthon volt, beült a gép elé, és gyakorlatilag folyamatosan csetelt és facebookozott, este hattól legalább éjfélig. Amikor hazajött, én mindig feljöttem a szobámba, mert úgy voltam vele, hogy 11 óra munka után már hadd ne üljek a tévé előtt velük. Ez se tetszett neki.

Egy három és egy hétéves gyerek volt, persze nem hallgattak rám, folyamatosan ordítottak, verték egymást, nálunk is volt fejbeverés, lábujj-eltörés. A saját apjuk se bírta őket megfékezni, elviselhetetlen volt a zaj, nyomasztó a légkör. Időnként apuka nekiállt ordítani velük artikulálatlanul, gyakran az én jelenlétemben, ez borzasztóan kellemetlen volt.

Hetente öt napot kellett dolgoznom, ebből kettőben „csak" elvinni őket reggel a daycare-be (ez ilyen házi óvoda-szerűség), aztán délután hazahozni, és a kettő közt takarítani. Azt mindig kellett persze, minden nap, de én hétvégén direkt leálltam, akkor már hadd ne, de ezen kívül minden nap, mosás, főzés, takarítás, a koszos alsógatyák összeszedése, apuka után is.

Amikor rendet csináltam, kitakarítottam, ők kétszer átmentek a házon, egyáltalán nem vigyáztak rá, olyan dzsuvát és kuplerájt csináltak hármasban, hogy csak néztem. Nem „besegíteni" kellett, hanem MINDENT csinálni.

Csak a paradicsomos tészta ment

Én is tudok főzni, de nálam is úgy történt, hogy semmi sem ízlett nekik, persze ez lehet, hogy azért volt, mert a nagyobbik gyerek például alapvetően egyfajta ételt hajlandó megenni, ez pedig a paradicsomszószos tészta. SEMMI mást nem volt hajlandó. Egy fél panírozott csirkemellet se lehetett beleimádkozni.

Viszont chips és csoki, az rengeteg volt, állandóan nassolhattak, meg a kóla (három éves gyereknek... gratulálok), és mindenféle cukros szörp adva volt. A konyhaszekrényből frankón kifolyt a nassolnivaló.

Teljesen elszigetelődtem

Nem voltak barátságosak különösebben, nem beszéltek velem, az apuka se kommunikált, és igen, úgy volt felvezetve a dolog, hogy minden „majd kialakul", de gyakorlatilag ennyit se mondott, hanem egyszerűen semmit, vagy pont az ellenkezőjét, ami aztán később elvárás lett.

„Nem nagyon kell takarítani", és "Amikor itthon vagyok, foglalkozom én a gyerekekkel", hát utólag jó nagy blőd hazugság volt.

Teljesen el voltam szigetelve, egy falu szélén laktak, messze mindentől. A legközelebbi város fél óra buszozás, átszámítva 3300.- forint az út, de ott se volt semmi. Én kétszer vettem a fáradtságot, és elzarándokoltam egy két óra hosszú úton a barátnőmhöz, aki szintén Svájcban lakott, de az utat csak félig fizették, másodjára meg egyáltalán nem. Ez így harmincezer forintomba került.

Fizetést csak akadozva adtak (ebben a két hónapban...), pedig én sose kértem semmi mást, nem vetettem magamnak dolgokat, nem is nagyon mentem vásárolni velük. Hat hétig elmalmozgattam (iszonyú szar volt, a végén már totál depressziós voltam), aztán miután még mindig nem kaptam szerződést, és világos lett, hogy az egész tarthatatlan, már a szerződést sem akartam, csak annyit mondtam, hogy én két hónap után haza akarok menni. Ezt eléggé jól vették, bár a repjegyre várnom kellett több mint egy hetet.

Nem akart kifizetni

Aztán a hazamenetel előtt három nappal apuka megírta mailben (személyesen nem kommunikált velem, napközben írogatott a munkahelyéről), hogy nem akar kifizetni, tulajdonképpen még én tartozom neki, és felszámolta a repülőjegytől elkezdve a hajfestékig (amit egyszer vett nekem, amúgy a beleegyezésem nélkül a távollétemben, ráadásul valami iszonyú szar diszkontboltos fajtát), mindent.

Hát ezen ellevezgettünk egy darabig, végül sikerült kiharcolnom, hogy fizet valamennyit, de 100 frankkal még mindig kevesebbet. Megpróbáltam meggyőzni, hogy azért ennyi munka - háromszor elment kétnapos üzleti útra, a gyerekek számtalanszor betegek voltak, nem mentek iskolába és a daycare-be - mellett ez nem szép, és én sose számítottam fel neki a túlórát.

Erre azt a választ kaptam, hogy az au pairség egy rugalmas hozzáállást kívánó munka, és az ember azért csinálja, mert szereti a gyerekeket, és szeret velük lenni. Hát ez tipikus, hogy nagyvonalúnak állítja be magát, és utána filléreken garasoskodik, és úgy gondolja, hogy más ember munkája semmit sem ér.

Többen mondták, hogy próbáljak más családhoz elmenni, de nekem már annyira elegem volt, és annyira hiányzott az otthon meg a családom-barátaim, hogy semmi mást nem akartam, csak hazamenni. Inkább választottam a létbizonytalanságot azok között, akiket szeretek, mint ezt a viszonylagos biztonságot...- illetve nem is volt az, hiszen mindig úgy kellett kikönyörögni a fizetést.

A helyszínen szembesülsz a valósággal

Ja, és az órabéremet kiszámolva döbbentem le: 3 frank volt. Utólag röhögve közölte velem valaki, hogy Svájcban 20-25 a minimum. Tudom, hogy ragaszkodnom kellett volna a szerződéshez, de könnyű ezt mondani az otthoni fotelből ülve olyannak, aki nem volt rákényszerülve soha, hogy feketemunkát elvállaljon, és lenyelje a békát.

Tulajdonképpen Magyarországon is szörnyűek a munkahelyi viszonyok, és az ellen se tesznek az ott dolgozók. Olyan ez, mint a Legyen ön is milliomos - a tévé előtt ülve gyerekjátéknak tűnik, de ha ott vagy, szembesülsz vele, hogy szétszívatnak.

Ja, és még annyit, hogy otthon évente egyszer voltam beteg, ez alatt a két hónap alatt négyszer, mindenféle változatos dolgot elkaptam a gyerekektől. Fürdés hetente-kéthetente egyszer volt nekik, kézmosás soha, se kaja előtt, se vécézés után. Egyszerűen nem voltak ránevelve, én feleslegesem keménykedtem velük napközben, ha apuka hazajött hatkor, és folytatta ott, ahol abbahagyta ezt a káoszt.

Röviden ennyi. Mindenkinek sok szerencsét, aki ilyen tré melót elvállal."