„A megannyi „nyugati" ovis és iskolás poszt után szeretnék nektek egy fejlődő országból, Indiából mesélni a témáról. Az elején szeretném leszögezni, hogy India oktatás- és egészségügyi szempontból legfejlettebb államából, Keralából rovom e sorokat, tehát nem a legszegényebb és legelmaradottabb területek borzasztó és nyomorúságos körülményei között tanulásról áhítozó gyermekekről lesz szó, hanem egy olyan intézményről, amelyet a magunk fajta határátkelő nyugodt szívvel választ gyermekének.

A választás

Amikor 2011 áprilisában eldöntöttük, hogy kiköltözünk Indiába, akkor volt a kislányunk 5 éves és egy budapesti állami óvodai csoport 26 tagjának egyike volt 3 éves kora óta. Már otthonról próbáltuk feltérképezni az óvodai helyzetet, de őszintén szólva nem volt egyszerű dolgunk.

Találtam egy szép hosszú listát, amelyen a közeli város óvodái voltak felsorolva. Csak töredékük található meg a világhálón, ahonnan bővebb információt próbáltunk meríteni. Sokaknál semmiféle képi anyagot nem lehet találni, sőt az a jellemző, hogy fehér gyerekek képeivel pakolják tele a honlapokat. Tudván jövőbeli otthonunk elhelyezkedését a listát gyorsan 3-4 ovira szűkítettük.

Kapcsolatfelvétel

A szimpatikus intézményeknek e-mail formájában elküldtük kérdéseinket. Mi kell a beiratkozáshoz, megfelelő-e a szülők után kapott sima belépővízum a gyereknek, vállalják-e az angolul nem beszélő gyermekemet, szívesen fogadnak-e fehér csemetét stb. Várakozásunkkal ellentétben csupán egy magánoviból jeleztek vissza. Onnan is valami olyat, hogy majd ha ott leszünk, menjünk be hozzájuk és mindent megbeszélünk. Ennél azért felkészültebben szerettünk volna nekivágni az útnak, de nem volt mit tenni.

Indiába érkezésünk után kb. 2 héttel értünk el arra a pontra, hogy képesek voltunk önerőből felkeresni a választott ovit. Köszönhető ez egyrészt a hirtelen nyakunkba szakadt teendőknek, a hektikus közlekedésnek és a nehezen megfejthető címeknek.

Első benyomásunk sajnos az volt, hogy ugyan csak 14 km-re van tőlünk a hely, az itt Indiában a reggeli dugóban túl sok. Pedig nagyon szimpatikus volt, amit ott láttunk, tapasztaltunk. Meglepődtem azon, hogy bár az ovinak nem volt fehér tanulója, mégsem kapkodtak utánunk, hogy felvehessék a lányomat, hogy aztán lehessen mutogatni... plusz pont! Az oda járó 4-5 éves gyerekek tökéletes (indiai) angolsággal mutogatták nekünk az előző évi évzáró ünnepség fotóalbumának képeit. Szóval szomorúan elbúcsúztunk egymástól és új megoldás után néztünk.

Óvodavadászat

Csalódottan folytattuk tehát a kutakodást és felkerestünk a helyiek által ajánlott két intézményt, melyek nagyobb, neves iskolák, saját óvodával az utánpótlás számára. Mit mondjak, kevésbé volt szívderítő a látvány, mint a kis magánoviban. A csoportlétszám 50 feletti és a második héten a kiscsoport éppen a látogatásunk során üres termében a táblán fel volt írva a B betű. Kiscsoport – B betű...

Ezen kívül az ovi részleg az alagsorban helyezkedett el, így a termek sötétek és barátságtalanok voltak számomra. Talán azért vannak az alagsorban a kicsik és azért sötét a terem, mert úgy hűvösebb van. Arról meg szót se ejtsünk, hogy a rengeteg gyereknek szánt játszótér hogy nézett ki és mekkora volt...

A másik iskolában az igazgatónő egy apáca volt, aki miután gyorsan vázoltuk a helyzetet (fehér gyerek, nem beszél angolul) rászólt Johannára, hogy miért nem köszön. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy anyuka jól van-e. A vele való beszélgetés közben kitekintve az ablakon láthattuk az egész kicsi gyerekeket (3 évesek), ahogy egy sorban masíroztak az udvaron keresztül a kézmosókhoz.

Nem vagyok uniformisellenes, sőt, de azt kicsit túlzásnak tartom, hogy 32 fokban blúzban, kantáros szoknyában, térdzokniban és fekete zárt cipőben kell lenniük a gyerekeknek. Persze ők ide születtek, megszokták a meleget, de a saját gyermekemet nem nagyon akartam így látni.

Más lehetőség híján mégis elhoztuk a jelentkezési lapot és megbeszéltük, hogy másnap befizetjük a tandíjat és kezdhet is járni a lányom az oviba. Még fel is ajánlották, hogy az egyik angoltanárnőhöz ovi után járhat korrepetálásra... kár, hogy azt az angolt, ahogy a hölgy beszélt még én sem értettem könnyen.

Még ki sem értünk az iskola udvaráról, én már könnyeztem. Ezt az egészet annyira nem akartam, hogy egy negyedórával később el is döntöttük, hogy hiába 14 km naponta kétszer oda-vissza, Jojó a városi kis magánoviba fog járni, ha törik, ha szakad.

Bodhi Kindergarten

Visszatértünk hát a Bodhi Kindergartenbe, amit egy indiai házaspár alapított és üzemeltet, akik 10 évet éltek az Egyesült Államokban. Mindjárt érthető is, hogy miért nincsenek (akkora) nyelvi nehézségeim velük. :-). A tananyag kialakításakor figyelembe vették mind az indiai, mind az amerikai módszert és próbáltak valami egyedit gyúrni belőlük. Majdnem másfél velük töltött év távlatából azt gondolom, jól sikerült nekik.

Jojó tehát elkezdett a Buddha megvilágosodásának helyszínéül szolgáló bodhi fáról elnevezett oviba járni. Először azt ajánlották, hogy a legkisebbek csoportjába a foundation class-be, azaz az alapozó csoportba járjon, hiszen a 2,5-3 évesek is ott kezdik az angolt tanulni.

Furcsa is számomra, hogy egy olyan országban, ahol hivatalos nyelv az angol - a hindi és a további 15 helyi indiai nyelv mellett -, a szülők nem kezdik születéstől az angolt tanítani a gyerekeknek. Pedig teljesen egyértelműen látszik, hogy aki beszéli az angolt, az többre viheti.

LKG – Középső csoport

Pár hét múlva azonban egy csoporttal feljebb kellett tenni a kisasszonyt, mert a maga 5 évével sokkal nagyobb volt a csoporttársaknál és állandóan cipelte őket, hiába kérték, hogy ne tegye. :-) Így aztán bekerült az úgy nevezett LKG (Lower Kindergarten) osztályba, ami nálunk a középső csoport lenne. Itt aztán megkezdődött a kemény meló a gyermek számára, hiszen abban az első évben rengeteget tanult.

Már ebben a korban párhuzamosan 3 nyelvet tanulnak: angolt, ami egyben az oktatás nyelve is, hindit és malayalamot, ami a helyi indiai nyelv (két utóbbi teljesen különbözik egymástól, még írásképben is). Angolt minden nap, a két indiai nyelvet pedig heti 2-szer. Azt gondolhatnánk, hogy ez nagyon megterhelő a fiatal gyermek számára. A tapasztalatom szerint épp ellenkezőleg. Minél fiatalabb az agy, annál nagyobb szivacs. Nyelvekkel kapcsolatban még inkább igaznak érzem ezt a teóriát.

Én például hiába is próbálnék meg malayalamot tanulni, a kiejtésem soha nem lenne olyan, mint a lányomé. Továbbá nagyban megkönnyíti a helyzetet, ha a gyermek alapból szeret beszélni, mert a közléskényszer miatt gyorsabban ragad rá a nyelv.

A nyelvórákon kívül heti 4-szer van írásóra. Megtanulták leírni és olvasni az angol ABC nyomtatott kis és nagybetűit, majd az év végére 3 betűs szavak írását, olvasását. A két indiai nyelvből inkább a dalok kaptak nagyobb szerepet, de a malayalam ABC magánhangzóit is megtanulták leírni, illetve néhány hindi betűt csak felismerni. Ezen a ponton szeretném az olvasót emlékeztetni, hogy 4-5 éves gyermekekről beszélünk a középsős óvodai csoportban.

A nyelveken túl matekórán megtanultak 100-ig számolni és le is írni a számokat. Minden tanítási napon van testnevelés vagy jóga. Hetente négyszer meseolvasás, háromszor kézműveskedés. Én személy szerint ezt egy kicsit kevésnek tartom, főleg, hogy azt a rengeteg tényleg bonyolult betűt piciben le kell tudni írniuk és nem vagyok meggyőződve arról, hogy a finommotoros mozgás már ott tart 4-5 évesen. A kézműveskedés pedig ezen sokat segíthet.

Péntekenként fun day van, amikor nincs tanulás. Reggel a The Hindu című napilap ifjúsági rovatából sajtóelemzés folyik, majd sor kerül a show & tellre, ami abból áll, hogy a csoport minden tagja pár mondatos prezentációt tart a többieknek egy-egy általuk választott tárgyról. Nagyon jó ötletnek tartom, hiszen hozzászoktatja őket a „közönség" előtt való beszédhez. Utána zene, tánc, játék egész nap.

UKG - Nagycsoport

A lányom ebben a tanévben a UKG (Upper Kindergarten), azaz a nagycsoport tanulója. Még jobban belehúztak a tanulásba. Az év elején 9 tankönyvet kaptak (1 db matematika, 2 db angol feladatgyűjtemény, 2 db angol folyóírás, 2 db malayalam, 1 db hindi, 1 db rajz/technika) melyeket szépen egyforma csomagolópapírba kellett bekötnünk... csak semmi flancolás.

Matekból az első terminus végére egyjegyű számokat adnak össze, vonnak ki, relációs feladatokat végeznek, sorba állítanak számokat, illetve leírják betűvel azokat 40-ig. Angolból többes számot tanultak, prepozíciókat, nagybetűk használatát, illetve rengeteg szóval bővítették szókincsüket.

Általános műveltség és környezetórán a közlekedésről, az állatok élőhelyeiről, a rovarokról szereztek ismereteket. Megtanulták a hét napjait, a hónapokat és a dél-indiai államokat és fővárosaikat, a kontinenseket és az óceánokat. Malayalamból már mássalhangzókat írnak és rövid szavakat is azok felhasználásával, hindiből pedig magánhangzókat írnak.

A tudást ellenőrizendő a biziosztás előtti héten vizsgahetet tartottak, amikor is a tanultakból írásban kellett beszámolniuk a gyerekeknek egy-egy teszt során. Gyermekem 105 pontból összesen kettőt vesztett, nagyon büszkék vagyunk rá :-)

A nagycsoportosok vizsgáztatását azért vezették be az ovinkban, hogy hozzászoktassák a gyerekeket a felmérésekhez, hiszen a jobb általános iskolákba komoly felvételin keresztül lehet bejutni. A felvételi írásban zajlik a fent említett tárgyakból 3 órán át.

Napirend

Az óvoda minden nap 9:30-kor kezdődik. A gyerekek többsége sárga iskolabusszal érkezik, mint itt a legtöbb intézménybe. Mivel mi messze lakunk és felénk nem jár az ovi busza, illetve rossz nézni, ahogy a sárga buszt, vagy egyáltalán bármit vezet egy indiai sofőr, ezért a férjem motorral viszi és hozza Johannát, mert azt itt lehet. Hozzáteszem, hogy kis időt eltöltve Indiában rájövünk, hogy a borzasztóan kaotikusnak tűnő közlekedésnek bizony van rendszere, lassabban közlekednek és alig látunk balesetet.

Az iskolákban, óvodákban kötelező uniformisviselet a jellemző, heti egy „szabadnappal". Nálunk a szerda a colour dress day, azaz a színes ruha nap, amikor bármit viselhetnek a gyerekek. Ezt az indiai rendkívül szabadosan értelmezi – a gyerekeket a mindennapokban olyan ruhába öltöztetik, amit mi bálba menet vennénk fel. Az egyenruha egy rövid ujjú piké pólóból és egy térd fölé érő szoknyanadrágból áll. Az épületen belül mezítláb van mindenki (ahogyan ez az otthonokban is szokás). Mindenkinek van egy nyakba akasztós plasztik igazolványa, amit kötelezően hordani kell.

Reggel az összes tanuló egy helyen gyűlik össze és szépen felsorakozva eléneklik a reggeli imát, majd az indiai himnuszt. Ez az ima nem amolyan vallási könyörgés, inkább egy mantra szerű vers, ami arról szól, hogy legyünk jók, tanuljunk szépen stb. Vallásilag egyébként nem erőltetnek ránk semmit. A hindu ünnepek mellett természetesen tartanak Karácsonyt, illetve készítettek az éppen véget érő Ramadan alkalmából papírlámpást.

Az ima után együtt maradnak a tanulók és általános, mindenkit érintő dolgokról beszélgetnek. Például, hogy hogyan küzdjék le a gyerekek a feltörekvő agresszív érzelmeiket. Ez nagyon tetszik nekem, mert van hova rakni a tanácsokat :-) Továbbá jónak találom azt is, hogy szóba kerül az is, hogy miért legyünk jól, nincs elintézve annyival, hogy csak mert azt mondtam.

Az észtágítás után érdekes kísérleteket végeznek, például az villanykörte működtetése elemről, vagy a víz halmazállapot-változásait mutatják be.

A gyűlés után mindenki a maga tantermében megkezdi a tanulást. 30 perces óráik vannak, melyek között nincs szünet, kivéve ha táplálkoznak. Az első óra után testmozgás következik, majd a tízórai, amit újabb két óra követ. Ezután fogyasztják el az ebédet a gyerekek, amelyet (a tízóraival és az uzsonnával együtt) otthonról visznek az oviba. Az ebédet még 3 tanóra követi, majd az uzsi után délután 3-kor vége a tanításnak, indul a busz – vagy éppen a motor – hazafelé.

Az iskolatáskában csupán az étel foglal helyet, hiszen a tankönyvek és füzetek az oviban maradnak. Csupán hétvégére és ünnepekre kapnak házi feladatot a gyerekek, ilyenkor a szükséges tanszereket hazaküldik.

Havonta más és más témakör köré épül a tananyag és minden alkalommal osztálykirándulást szerveznek az adott témában. Például a közlekedéssel kapcsolatosan az Indiai Légierő kiképzőbázisára látogattak el. A kirándulásokon készült fényképeket feltöltik a Picasa oldalukra, ahol hozzáférhető a szülők számára.

Tanév

A tanév Indiában júniusban kezdődik és márciusig tart az éghajlati sajátosságok miatt (júniusban kezdődik a monszun, illetve április-májusban van a legmelegebb). Itt Keralában három nagyobb tanítási szünet van. Az egyik most szeptember elején (Onam ünnepekor), a másik decemberben (Karácsony és Szilveszter) és persze a már említett „nyári" szünet.

A tanév 3 terminusra oszlik, melyek végén minden alkalommal szülői értekezletet tartanak, amely során megkapjuk az aktuális időszakra vonatkozó bizonyítványt. A csoportos tájékoztatás után, amit az igazgatónő tart, a gyerekek műsort adnak elő a szülőknek, majd lehetőségünk van az osztályfőnökkel négyszemközt konzultálni.

Az év végén hatalmas évzáró ünnepélyt rendeznek az iskolák. A mi 50 gyermeket számláló ovink tavaly 4 órás műsorral kedveskedett a szülők számára, melyet a csoportok énekei, táncai, tanulságos színdarabjai töltöttek ki, meg-megszakítva az évközi tanulmányi versenyek dobogósainak díjazásával.

A díjakat illusztris vendégek adták át: egy vadászpilóta, egy írónő és mit ad Isten az éppen nálunk vendégeskedő magyar biciklis világutazó pár, Zita és Árpi :-) Jojó is begyűjtött három trófeát.

Tandíj

India alkotmányába foglalta, hogy 1960-ig ingyenessé teszik az általános- és a középiskolai oktatást. Na most, ez azóta sem sikerült, ezért rengeteg a magániskola, vagy az olyan állami kézben lévő intézmény, melynek privát vezetése van, tehát azok is fizetősek. A magániskola nem feltétlenül szép és a tandíj ellenében nem rugdossák át a rossztanulókat, de várhatóan magasabb az oktatás színvonala.

Főleg egyetemeken jellemző a diákok akár öngyilkosságig fajuló stresszessége. Bizonyítaniuk kell a szüleik felé, akik sokszor hatalmas összegeket fizetnek tandíjként, melyet hosszú évek alatt spóroltak össze, hogy gyermekeiknek jobb jövőt biztosíthassanak. A legjobb egyetemeken a diplomások állásbörzéjén több az ajánlat, mint a diák, úgyhogy biztos nem kerülnek utcára a papírral a zsebükben.

Visszatérve a mi kis ovinkra, idén a tandíj 1400 rúpia havonta (~5700 Ft), ami kicsit kevesebb, mint otthon az ebédbefizetés volt. Ehhez jön még az egyszeri beiratkozási díj, az uniformis, a könyvek, füzetek, írószerek ára, valamint az évzáróhoz kapcsolódó díjak, ami további 6200 rúpia volt (~25000 Ft). Európai embernek ez szinte semmi, de az indiai 7000 rúpiás átlagfizetéshez mérve azért nem kevés.

Hogyan tovább?

Jövő júniusban Johanna iskolába megy, így már nekiálltunk újra körülnézni. Jövőre jelentek majd, hogy hogyan sikerült az iskolaválasztás.

És egy utolsó gondolat: soha nem éreztették velünk, vagy Johannával, hogy más a bőrszíne. Nem kivételeznek vele, sőt kb. fél év után jött haza azzal az oviból, hogy „Apa, nekem van egyedül kék szemem az oviban".

Viki blogját folyamatosan ajánlom a címlapon is, de azért ide is belinkelem, hátha valaki még nem ismerné az IndiaPass-t. Ha pedig ismeritek, vagy éppen tetszett ez a poszt és megtámogatnátok kicsit a Goldenblog versenyen, akkor ide kattintsatok!