„Én nagyon szeretem ezt az életet, szeretem a tényt, hogy én ismét csak anya és feleség és önmagam lehetek, hogy szabad vagyok, hogy van időm a gyermekeimre – akiknek pedig talán soha ennyire nem volt szükségük rám.

Ugyanakkor ott a kérdés: ha egyszer hazamegyünk mennyi esélyem lesz dolgozni, ki áll majd velem szóba. Mert szerettem a munkámat, a hivatásomat, és bizony erről le kellett mondanom. (Kérdéseket megelőzve: nem, én itt nem dolgozhatok, ez az ország nagyon védi a munkaerőpiacát.)

Most már vannak barátaim, de időnként rám tör a fene nagy egyedüllét érzése. Olyankor még mindig felmerül bennem a kérdés: mit keresek én itt??? Most tudatosul bennem, hogy visszazökkenni ebbe a valóságba egy kiadós nyári otthonlét után sem feltétlen könnyű feladat, pedig már itt is 'otthon' vagyok.

Ami jó...

Szeretem, hogy a gyerekek nemzetközi iskolában tanulhatnak, olyan szemléletet kapnak, amit sem otthon, sem akár Angliában nem adnak meg egy állami iskolában, mert ez a nemzetközi iskolák sajátja. Hálás vagyok ezért, és hálás vagyok, hogy angol nyelvi közegben mozoghatnak, és egy év után brit akcentussal karattyolnak angolul.

Azért is hálás vagyok, hogy ők gyerekkorukban megérzik azt, milyen a fehér bőrükkel kisebbségben lenni. És mert magukba szívják Ázsia kultúráját, és sokszínűségét. Azt gondolom, hogy ha ez a kaland nem lesz hosszabb az eredetileg szerződött 3 évnél, akkor is alapvetően meghatározza majd a gyermekeim életét, személyiségfejlődését.

...és ami kevésbé

Vannak hátrányok is: az iskolarendszer más, korábban kezdik a sulit, és már az óvodából úgy jönnek, hogy írni-olvasni tudnak. Ez hatalmas hátrány volt a kisebbik gyermekemnek, aki otthon még ovis lett volna. Senki nem tanította írni, valahogy magára csipegette, hogy hogy kell a betűket rajzolni. Persze helytelen technikával.

Az idősebbik gyermeknek nehezen ment a kapcsolatteremtés, mert ideérkezett nyelvtudás nélkül egy jól megszokott csapatba. Fél év rettenetes keserves volt, én időnként sajnáltam őket. Egy év után a kisebb teljesen egyenesben van, a nagyobbiknak teljesen hektikusan változó a lelkiállapota.

Miközben igyekszünk az iskolában helytállni, lemaradásokat behozni, a magyart is kellene valahogy tanulni, ami sok plusz energiát vesz el, és egyáltalán nem könnyű feladat (nyaranta otthon különbözetit teszünk, megkönnyítve ezzel az esetleges hazamenetelt).

Két hónapnál többet nem lehet a munkahelyről hiányozni betegség esetén sem, mert akkor kirúgnak, ez vonatkozik a várandósság-gyermekszülés idejére is. Nincsen egy biztonságos járda, mert a csatornafedő itt-ott hiányzik, és itt elég mélyek a csatornák. Gyakori vendég nálunk a 4-5 cm-es csótány, időnként betéved a kertből egy-egy patkány is, de mivel kertes házban élünk, így kígyótól is kell tartani.

Színház és koncertek helyett mozi és karaoké

Szó volt már erről más posztok kapcsán, hogy mennyire lehet magyarnak nevelni a gyermeket külföldön. Én a magam részéről azt mondom: semennyire. Mert persze magyarul beszélünk itthon, de nem ünnepeljük meg a nemzeti ünnepeket. Ha még lenne egy konzulátus, ahol összejöhetünk honfitársakkal egy-egy nemzeti ünnep kapcsán, na de az sincs... Én azt érzem, hogy nagyon nehéz minden egyes otthoni szokásunkat megélni. Még a karácsony is eléggé suta volt 30 fokban a szeretteink nélkül.

Rá kellett döbbennünk elég gyorsan arra, hogy Magyarország milyen nagyszerű hely, mert tényleg végül is minden csak viszonyítás kérdése. És mennyi dolog van, amit mi ott, Európában természetesnek vélünk, holott nem is feltétlen az. Mikre gondolok itt?
Színház, koncertek és kiállítások helyett ez itt a plázák, mozik és karaoke klubok világa. A gyerekek óvodában nem játszanak, nem szocializálódnak, hanem tanulnak.

Társadalmi feszültségek, problémák itt is akadnak bőven, csoda sehol nincs. Viszont én jelen állapotomban független szemlélő vagyok az itteni és az otthoni történéseket illetően is. Ez még egy hatalmas nagy előnye számomra ennek a létnek.

Egyben biztos vagyok: nagyon sok múlik nemcsak azon, hogy ki milyen indíttatásból megy külföldre, hanem azon is, hogy mindezt családdal, gyerekekkel teszi-e meg. Sokkal könnyebb egyedül nekivágni a világnak, mint pár gyerekkel a puttonyban, amikor már az is szempont, hogy milyen az óvoda, iskola, fizetni kell-e ezekért, és ha igen mennyit. Ne is beszéljünk az egészségbiztosításról...

Nem örökre jöttünk

Az sem mindegy, hogy hová megy az ember. Európában maradni talán könnyebb (mi is így terveztük) kisebbek a kulturális különbségek, pár óra alatt hazaérhet az ember, illetve megfizethető a család hazautazása. Egy kontinensváltás esetén már sok szempontból nehezebb a helyzet – na meg persze érdekesebb és izgalmasabb is.

Nem örökre jöttünk, egy hosszabbítást vagy egy újabb szerződést el tudok képzelni, de én haza szeretnék utána menni. Vannak dolgok, amiket otthon kaphatunk meg, és erről nem tudok, és nem akarok lemondani. Az a háló, amit a család és a barátok adnak, a kulturális élet. Kalandnak szántuk ezt a három évet, olyan kalandnak, ami természetesen formálja mindannyiunk életét.

Nem voltak nagy várakozásaim, nem akartunk anyagilag jobban járni sem, mert úgy gondoltam, amit mi nyerünk, az nem pénz lesz. A gyerekek angoltudása, a táguló látóköre, a nemzetközi iskola életre felkészítő módszere, a férjem szakmai és kulturális tapasztalatai, ezek nem számszerűsíthető dolgok, mint ahogy az én táguló nemzetközi kapcsolatrendszerem sem.

Keresem az utamat én is. Mit csinálok, ha hazamegyünk? Azt egy év után érzem, hogy már nem akarok alkalmazottként dolgozni, és azt is, hogy amit itt felcsipegettem angoltudás, magabiztosság, és egyebek kapcsán, azt nem szeretném elveszíteni, sőt, látom a perspektívát, hogy otthon hogyan lehetne kamatoztatni.

Sokan irigyelnek az ismerőseim közül, mert ők csak azt látják: ha külföldön dolgozik a férjem, akkor biztosan gennyesre keressük magunkat. Azt nem nagyon kérdezik, vannak-e barátaim, van-e akire számíthatok, ha szükségem lenne rá...

A helyi magyarokról

Vannak itt is magyarok (csak mert szó volt már erről is oly sok poszt kapcsán). Nekem furcsa meglátásaim vannak ezzel kapcsolatban. Én úgy érzem, vízválasztó, hogy otthon ki hogy kereste a pénzt: alkalmazottként vagy vállalkozóként. Mert egészen másként látjuk a világot az egyik vagy másik pozícióból, és az itteni magyarokat én eszerint csoportosítanám.

A legrosszabb élményem a magyarokkal kapcsolatban a gyerekek kapcsán ért, és ezt leírom, mert elgondolkoztató. Az egyik gyermekem ugyanis kifogott itt Ázsiában egy magyar osztálytársat. Mert a világ kicsi, de ezt már nyilván mindenki megtapasztalta. A lényeg, hogy a két gyerek elkezdett egymással versengeni. Ilyen mondatok is elhangzottak pár hét után: „ne tanulj anyukádtól apukádtól angolt, mert ők nem tudnak jól" (zéró angol nyelvtudással hoztuk ki a gyerekeket, így nagyon fontos volt, hogy angolul mielőbb kommunikáció képesek legyenek, ezt próbáltuk itthoni segítséggel gyorsítani).

Egy évig küzdött a helyzettel a gyerekem, és a furkálás működött, szegény gyerek tökéletesen elvesztette az önbizalmát. Nekem az egészben az volt a döbbenetes, hogy hogy a fenében van már a 6 éves gyerekeinkben ennyire kódolva a „tapossuk a másikat"-szemlélet? Hogy miért kell mindig máshoz mérni magunkat, miért nem az a cél, hogy az egyéni képességekhez képest a maximumot teljesítsük? És ha ez így kódolva van, vajon mit várhatunk a jövő generációtól?"

(A poszt eredetijét ide kattintva olvashatod el.)