Minden túlzás nélkül igazán változatos posztokba futottam bele a héten, úgyhogy van mit ajánlani. Kicsit elmorfondírozhatunk azon, hogy mit is jelent magyarnak lenni, aztán elmélkedhetünk a bizalomról, és még egy leprás faluba is ellátogatunk, hogy a végére maradjon egy plusz meglepetés is. Nem is húzom az időt, vágjunk bele!

A magyarságról gondolkodott el a Luxemb(o)urgból szeretettel blog szerzője, és feltett egy csomó jó kérdést, amire mindenki megadhatja majd a saját válaszát a kommentek között.

„Amikor megkérdezik (pl. egy hotelben), honnan jöttünk, B. általában rávágja, hogy Luxemburgból, én meg elgondolkozom, hogy erre most mit kell mondani? Magyarok vagyunk, de Luxemburgban élünk? Magyarországról jöttünk (közvetve ez igaz, csak ez egy baromi hosszú utazás akkor)? 

Amikor a brüsszeli magyar nagykövetségen a választáskor megkérdezték, honnan jöttünk, egymásra néztünk zavarodottan: na itt mit kell mondani? Van annak relevanciája, hogy Luxemburgból? A kérdező látta a zavarunkat, és rögtön hozzátette: melyik választókerület? Á, na, így már világos. (…) 

Magyarnak lenni nekem legeslegelsősorban azt jelenti, hogy értem, amikor valaki azt írja kommentben, hogy „félig székely, vagy tán egészen az”, és elmosolyodom, meg kicsit összeszorul a torkom, hogy egy vadidegen emberrel így közös hullámhosszon lehet lenni. 

Azt is jelenti, hogy sokszor mesélek a kollégáimnak Magyarországról, nem csak a jelenről, hanem a múltról is, kicsit tanítom őket a közép-európai perspektívára (az orosz főnimet nem kell, vele elég csak összenéznem - magyarnak lenni ezt is jelenti). 

A tény, hogy magyar vagyok, egészen addig nem volt fontos számomra, amíg Magyarországon éltem. Most se tudom, hogy mennyire az. Véletlennek tartom, ahogy azt is, hogy kislány lettem és nem kisfiú. 

Most inkább csak hangsúlyosabb szerepet kapott a magyarságom, mert olyan helyen élek, ahol ez kuriózum (és mivel a munkahelyemen én vagyok az egyetlen magyar, ez sokszor szóba is kerül). Örülök a (sport)sikereknek, amikor vannak, de büszke nem vagyok, mert nem az én érdemem egyik se. 

A saját személyes sikereim közül semmit nem kötök a magyarságomhoz. De vannak olyan tulajdonságaim, amiket igen, például a nyíltság, (néha, de egyre ritkábban kéretlen) őszinteség, egyenes nemet mondás fölösleges udvariaskodási körök helyett, humorérzék/irónia (nem a léte, a jellege). De ezeket például csak azért fedeztem föl, mert a kollégáim másmilyenek, ezért kötöttem össze a magyarságommal. Lehet, hogy tévesen. :) (...) 

A magyar konyha érdekes kérdés, most pl. eléggé hiányoznak a magyar ízek, a paprikás-fűszeres zsíros dolgok, de most elég régen voltam otthon, és nemsokára megyek, ez is erősíti a hiányérzetet (nem csak a kajával kapcsolatban). (...) 

A Himnusztól libabőrös leszek, és titkos vágyam, hogy Kodályt énekeljünk az itteni kórussal. Asszem, az elválasztás még várat magára...” 

A teljes posztot itt találjátok, olvassátok el, érdemes!

Az idegenek és a bizalom 

Bizalom nélkül nagyon nehezen működik bármilyen közösség, legyen az család, baráti társaság, vagy akár egy ország. Nem csoda, hogy a skandináv társadalmaknak nagyon fontos építőeleme, ami magyar szemmel néha érdekes helyzetekhez vezet – írta a Jegvettike blog.

„Ennek a társadalmi bizalomnak a megnyilvánulásával először pár évvel ezelőtt találkoztam, amikor Koppenhágában töltöttem néhány hónapot egy szakmai ösztöndíj keretében az ottani szociális rendszer működését tanulmányozva. 

Ellátogattam rengeteg - főleg hajléktalan emberekkel foglalkozó - intézménybe, beszélgettem jó néhány otthontalan emberrel és velük foglalkozó szakemberrel. (...) 

Ahogy jártam az intézményeket és megismerkedtem a működésükkel, azonnal felfedeztem, hogy mely pontokon játszhatók ki, hogyan lehet több támogatáshoz jutni. 

Csodálkozva kérdeztem, hogy miért hagyják így a rendszert, hiszen így könnyen megkerülhetők a szabályok. Aztán pár hét elteltével rájöttem, hogy a kérdéseimmel saját magamat minősítem - és mi tagadás - a dánok néhányszor furcsán is néztek rám a kérdéseim hallatán. 

Az ő rendszerükben ugyanis nem értelmezhető, hogy valaki ki akarja játszani a rendszert, hiszen az értük van. Azért hozták létre, hogy segítse őket. Miért akarná bárki is kijátszani?! 

Ehhez képest a mi állandó kiskapukat kereső gondolkozásunk valóban sokkoló lehet egy skandinávnak. Persze én - és ahogy gondolom sok más kelet-európai is - igyekszem levetni magamról ezt a működési rendszert, és a szabályok megkerülése helyett inkább több társadalmi felelősséget vállalni, de a saját dániai tapasztalatom megvilágította számomra, hogy ez nem könnyű, mert az alapszintű gondolkodási sémák reformját igényli. 

Persze nem mondom, hogy nincsenek olyan dánok, svédek vagy norvégok, akik az államot megdézsmálva élnének. Vannak olyan norvégok, akik hosszú éveket töltenek betegállományban, pedig nem is betegek. 

A hangsúly az arányokon van. Ha az embereknek csak egy kis része használja ki a kiskapukat, az társadalmi és gazdasági szinten elfogadható veszteség, de ha mindenki elkezdi kijátszani a rendszert, akkor máris a kelet-európai káoszban vagyunk. (...) 

Egyéves itt tartózkodásom alatt jártam néhány minisztériumi épületben és a bíróságon, de sehol nem kértek igazolványt, nem kérdezték meg, hogy hova megyek, kit keresek, nem volt fémdetektoros átvizsgálás, sőt igazából recepció vagy biztonsági szolgálat is csak egy helyen volt (de ott se kérdeztek semmit). 

Simán besétáltam és a tájékoztató táblák segítségével eligazodtam. A közbeszerzések, pályázati anyagok, szerződések stb. pedig mind fent vannak az adott szervezet vagy intézmény honlapján. 

Persze nem mondom, hogy minden tökéletes Norvégiában, pl. korrupció itt is van. Csak - a hivatalos becslések szerint - nem 20%, mint otthon, hanem 2%.” 

A teljes posztért ide kell kattintani!

A leprások faluja 

Van egy falu, ami 1901-ben úgy döntött, elszakad Kolumbiától. Ilyenkor a válasz általában marcona fegyveresek és némi lövöldözés formájában érkezik, ám az állam ezúttal hat évtizedig elnézte a lázadást. Nem véletlenül: Agua de Diost leprások lakták. Most a Mirador szerzői látogattak el oda.

„A falu a létezését a 17. században megjelenő leprának köszönheti, ide száműzték ugyanis Tocaima fertőzött lakóit. A leprásokat gondosan elszeparálták, nem engedték, hogy elhagyják a falujukat. Hogy a kereskedők se érintkezzenek velük, ezért földet adományoztak a közösségnek, ahol maguk termelhették meg az élelmüket. 

A 19. században a járvány kezdett alábbhagyni, az állam pedig gondolt egy merészet, és 1867-ben einstandolta Agua de Dios lakóinak a földjeit. A kisemmizett családok szerették volna elhagyni a falut, de a törvény még mindig tiltotta a kijárást. 

A lakók (leprások és nem leprások) az egyházhoz fordultak, de az állammal ők sem akartak szembemenni, így magukra maradtak. Egy ifjú atya, Luis Variara egy meglepő ötlettel állt elő, mégpedig azzal, hogy a falut válasszák le Kolumbiáról és kérjenek nemzetközi segítséget. 

1901-ben Agua de Dios kikiáltotta függetlenségét, saját pénzt hozott létre, amit coscojának, vagyis makknak neveztek, és egy új, Variara által alapított egyház révén európai és észak-amerikai segélyszervezeteknél támogatást igényeltek. 

Kaptak is, így kórházat és iskolát építettek, az egyházba pedig sok, az állammal egyet nem értő hívő is belépett. Kolumbia természetesen nem ismerte el Agua de Diost önálló országként, de a lényeg nem is ez volt, hanem hogy pénzhez, támogatáshoz jussanak. 

Az 1950-es évek végére végleg visszaszorult a betegség, így az állam 1961-ben feloldotta a 300 éves kijárási tilalmat. 2002-ben II. János Pál boldoggá avatta Luis Variarát. 

Szemben a Rio Bogotá többi településével, Agua de Dios hihetetlenül csendes és nyugodt. Mintha még mindig élne az emberekben a lepra emléke, mintha ide senki nem szeretné betenni a lábát. 

Az a néhány lakó, aki az utcán sétálgat, furcsa szemmel néz ránk. Nem hiszem, hogy sűrűn járna erre bárki is Európából, pedig a falu történelme miatt igazi zarándokhely lehetne belőle. 

Az egyik épület falán egy tábla lóg, Luis Antonio Calvo Múzeum. Az épület a kolumbiai zenész háza volt, amibe 1916-ban költözött, mikor kiderült, hogy leprás. A betegsége nem zavarta az alkotásban, számtalan valcert és tánczenét írt, de komponált hárfára és zongorára is. 

Betegségével közel 30 évig élt együtt, s bár nem fertőzött, ő sem hagyhatta el soha Agua de Diost. 1942-ben megnősült, felesége egy ún. lazareto, leprásokat kezelő nővér lett. Végül 1945-ben, 63 éves korában vesebetegségben hunyt el. 

A múzeum igazgatója nagyon megörül nekünk. Elmondása szerint még soha nem járt náluk európai látogató, ezért külön tárlatvezetést tart nekünk teljesen ingyen. Persze nincs sok mindenről beszélni, mivel a múzeum egy mezei lakóépület, ami múltszázadi berendezési tárgyakkal van tele. 

Sétálunk egyet a csendes kis utcákon, és meg kell állapítsuk, Agua de Dios messze a legkellemesebb hely a völgyben. Nem tudjuk, hogy ennek az írásnak a hatására lesz-e magyar, aki majd ellátogat ide, de ha valakinek van rá módja, tegye meg. Talán 350 év után újra élet költözik ebbe a remek kis faluba.” 

Ha szívesen olvasnál még többet a környékről és nézegetnél képeket is, akkor kattints ide!

Kutyatartás Hollandiában 

Végül egy kis plusz a kutyabarátoknak, hiszen a Meghollandulok bloggere készített egy komoly videót arról, mi mindent kell tudni a hollandiai kutyatartásról, legyen az adó, biztosítás, örökbefogadás vagy kiköltöztetés.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.