A határátkelés egyik legnehezebb része az, hogy az ember lemarad sok fontos eseményről: születésről, családi ünnepekről, vagy éppen a legszomorúbb pillanatokról. Sokan írták már azt, hogy ezt a legnehezebb feldolgozni – ma is egy ilyen történet következik.

„Nem voltam elég gyors. Ez volt az első olyan telefon, amely után 12 év külföldi életet követően kivándorlónak éreztem magam” - kezdi történetét az ír Robert, aki már úton volt hazafelé édesapja halálos ágyához… de nem ért oda. 

„Az utolsó héten minden egyes alkalommal, amikor megszólalt a telefonom, vagy üzenetem érkezett, meg kellett acéloznom magam, mielőtt felvettem vagy megnéztem volna; talán éppen ez a hívás lesz AZ. 

Édesapám már hosszú ideje betegeskedett, de az elmúlt napokban már nem sikerült úgy összeszednie magát a kórházban, mint azt reméltük. Az édesapám haldoklik, a neki jósolt 6-12 hónap már elrepült és csak órákban mérik a neki hátralévő időt, maximum 48, de inkább csak 24 maradt. 

A WH Smith előtt állok, amikor a testvérem telefonál. Felveszem, de mielőtt bármit mondan, már tudom. Tudom, hogy elkéstem. Az elmúlt órák eszeveszett rohanása, az összes feszültség furcsa módon eltűnik: a hazatérés sürgető érzése elszáll. 

Elment. Én pedig nem értem oda. Az értesítésben nem az szerepel majd, hogy „szerető családja körében”. Nem voltam elég gyors. És még ha oda is értem volna a halála előtti pillanatokban, már az is késő lett volna. Aki ő volt, az már rég elment” - írja Robert. 

„Furcsa, de ez az a pillanat, amikor 12 külföldön töltött évet követően először igazán és mélyen kivándorlónak érzem magam. Még a hat, Írországtól több ezer kilométerre és több időzónára Kanadában töltött év alatt sem éreztem magam annyira távolinak, mint ebben a pillanatban a glasgowi repülőtéren” - teszi hozzá. 

Nyilván nem egyszerű, amikor az ember már sokadszor (Robert esetében negyedszer) repül sürgősen haza, de hát mit tehet ilyenkor az ember? Különösen nehéz lehet minden egyes alkalommal úgy elválni, hogy tudod: talán ez volt az utolsó alkalom. 

Egy ilyen borzalmas hírt mindenhol rossz megkapni, de különösen ez egy repülőtéren, ahol az ember nem lehet egyedül a fájdalmával, ahol nincs hová elbújni, ahol muszáj tartanod magad. Robert a sorstársaira gondolt, akik határátkelőként hasonló helyzetet éltek már át. 

„A hívás, miután közölték a rák hírét. A szívroham, vagy mi esetünkben a stroke. A biztatás, hogy az orvosok mindent megtesznek. A Skype-olás a betegágyhoz, a lassú gyógyulás látványa a hétvégi videóbeszélgetések során, az első hazalátogatás, a hosszabb és erősebb ölelések, a bizakodó szavak… 

Édesapámnál nyolc éve jött az első stroke, majd egy második, amit szintén túlélt, de nagy fájdalmai voltak. Két évvel ezelőtt demenciával diagnosztizálták. Akkor már egy ideje furcsán viselkedett, de betudtuk annak, hogy mindig is egy különleges ember volt” - teszi hozzá. 

Édesapja betegsége, a Lewy-testes demencia jellemzője, hogy a szellemi működés akár óráról órára is változhat, előfordul, hogy a beteg képes a kommunikációra, összefüggő mondatokban beszél, máskor viszont csak ül és nem figyel semmire. A betegség korai szakaszában gyakoriak a részletes vizuális hallucinációk. 

„Megváltozik a Skype-beszélgetések menete, mielőtt rákérdeznél az állapotára, kiküldöd a gyerekeket a szobából, hajlamos vagy múlt időben beszélni róla, mert az igazság szerint a tudata már rég nincsen ott, amikor a teste még működik. És ezzel együtt is rohansz haza, hogy még egyszer találkozz vele a vég előtt. 

Ilyen ez nekünk, külföldön élőknek. Ritkán vagyunk ott a legvégső pillanatban, ugyanakkor már sokszor átmegyünk a végső búcsú pillanatán. Jelmezes főpróbák egy olyan darabhoz, amiben soha nem lépnél színpadra. 

Aztán végül szólnak, hogy felszállhatsz a repülőre.”

HÍRMONDÓ 

Rossz hír az Angliába vágyóknak 

Ha valaki az angliai munkavállaláson gondolkodik, jobban teszi, ha siet, mert újabb fordulat történt: Theresa May kormányfő kissé váratlant nyilatkozott, ami ráadásul némileg szembemegy azzal, amiben megállapodott az Európai Unióval. 

Bajban a dánok, lelépnek a határátkelők 

A dán munkaerőpiac nagyon erősen támaszkodik a közép-kelet-európai országokból érkezett munkásokra, így érthető módon rosszul érinti őket, hogy kimutatásaik szerint elkezdtek hazaköltözni a határátkelők. 

Követendő-e a holland minta? 

Hollandia sok szempontból „bezzeg ország”, így a részmunkaidős foglalkoztatás terén is. A nagy kérdés csak az, hogy érdemes-e követni a mintát? 

(Fotó: pixabay.com/Free-Photos)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.