Meglehetős vihart kavart a héten az az írás, melynek szerzője 7 okot sorolt fel arra, amiért érdemes világgá menni, majd visszatérni. Akkorát, hogy válaszposzt is született rá, ez a heti blogajánló egyik kiválasztott írása. Emellett szó lesz még egy hazaút viszontagságairól, illetve megismerkedhettek egy Németországban élő magyarral.

Kezdjük akkor rögtön a reakióposzttal, amit a romantikus nevű Dr. Fejbőr rendelése blog szerzője írt, és akkor megint lehet vitatkozni. (Az eredeti írás megállapításait dőlttel szedtem a jobb olvashatóság kedvéért.) 

1. A nyugat zöldebb kerttel rendelkezik. (Hogyne, mert ott nem kell nyírni, nem kell ápolni, nem kell rendben tartani. De kell, csak éppen nem okoz különösebb problémát.) 

Dehogynem. Neked is ápolni kell a füvet, nem a közepébe szarni, mint Magyarországon... Sőt, neked kétszer annyira kell, mert külföldi vagy, de ha elfogadnak, akkor meg menni fog... Én csak jót tudok mondani a nyugatiakról, velem rendesek voltak mindig de 1. én beszélek németül, angolul és hollandul, 2. van szakmám. 

2. A nyugat kevesebb esőt rejt. (Ott aztán mindig süt a nap. Ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mit számít, hogy ránk szakad az ég minden előjel nélkül. Hiszen az csak víz. Megszárad.) 

Itt épp szakad az eső.... Bajok mindenhol vannak, csak itt a bürokrácia működik... 

3. A nyugat nem sír. (Ott nincs baleset, sem fájdalom, sem csalódás, mindenki happy. Ugye ez még csak viccnek is rossz?) 

Csalódás mindenhol van, itt is, csak itt van valami, ami Magyarországon nincs, az pedig a remény. 

4. A nyugat laza. (Engedi a szélsőségeket, lásd minimális alkohollal való vezetés. Nem hinném, hogy követendő példa. És nem azért, mert mi magyarok nem lennénk képesek betartani azt a kis engedményt, mert be lehetne, csak éppen nem tudom, hogy többet használna-e, mint ártana?) 

A nyugat kurvára nem laza, aki itt él az tudja. Iszonyú szigorú szabályok vannak, amiket ha nem tartasz be, hatalmas seggberúgás lesz a vége... 

5. A nyugat problémamentes. (Olyannyira, nincs terrortámadás, nincs szegénység, nincs munkanélküliség, nincs hajléktalan. Sajnos, még mindenhol vannak problémák, csak a mesében nincsenek.) 

Problémák mindenhol vannak. 

6. A nyugat könnyű. (Könnyű munkát találni? Ez megér egy külön írást.) 

Khm... no komment. 

7. A nyugat aranyeső. (A pénz hullik az égből, mintha muszáj volna neki. Hol? Oda én is jövök.) 

Nanee... Azért itt ha dolgozol, és hajlandó vagy megerőltetni magad és nem modern magyarországi magyarként dolgozni, akkor azért lesz pénzed autóra, nyaralásra, hamarabb mint azt gondolnád... Itt nem elegáns hétfőn már a szombatot várni. 

8. A nyugat többet ad. (Miben?) 

Megmondom neked. 1. elfogadást 2. közösséget, 3. normális életet ad a családomnak és nekem. 4. jövőt ad a gyermekemnek. 5. létbiztonságot ad. 6. normális fizetést, hogy orvos létemre ne a szüleimnél kelljen otthon lakni. 

A miért gyere haza pontokra a válaszok 

1. Itt születtél. 

Ha Árpád apánk is ezt a nézetet követte volna, akkor most nem lenne Balaton, Budapest, soroljam? Soha annyira szarul nem éreztem magam, mint életem első 25 évében. (…) 

2. Itt várnak a régi barátok. 

Haha... A barátaim 90%-a külföldön dolgozik, a többi kettőt kivéve a lelépést tervezi. (…) 

3. Itt a legjobb a gulyásleves. 

(…) Van ezen kívül mexikói sajtleves, pho, stb... faszom gulyásleves. 

4. Itt a legjobb a leinni magad a sárga földig. 

Ez megint csak egy faszság. Nem voltál még bulizni sem Miamiban, sem Chicagoban, sem Bécsben...

5. Itt lehetsz újra gyerek. 

Harminc fölötti orvosember vagyok, nem áll módomban gyereknek lenni. 

6. Itt nem vagy kívülálló. 

Még mit nem??? Annyi meg nem értettséget, kizártságot életemben nem tapasztaltam, mint Magyarországon. Érdekes módon ezzel nyugaton sosem volt bajom. 

7. Ez az egyetlen hely, ahol nem vagy hontalan. 

Ezt a baromságot. A saját nemzetemnek, országomnak nem kellettem. Hülyének néztek, megpróbáltak kihasználni 15 éves koromtól fogva, és kiközösítettek azért, amiért nyugaton befogadtak... Sorry, én ott vagyok kívülálló a hozzád hasonlók országában.” 

A teljes posztot itt találjátok, olvassátok el!

Idekinn mindent újra kell építeni 

A Frankfurti mesék blogon van egy sorozat, melyben Németországban élő magyarokat ismerhetünk meg közelebbről. Én nagyon szeretem, érdekes embereket sikerül megszólaltani – ezúttal Kati, aki ráadásul korábban Olaszországban is élt már.

„24 éves vagyok, múlt október óta Darmstadt-ban élek és a helyi egyetemen, a Technische Universität Darmstadt-on tanulok. Egy mester-program keretében vagyok itt, a neve EIT Digital Master School, egy EU-s szervezet szervezi, és a lényeg, hogy a két évnyi mestert két különböző országban lehet elvégezni, és még havi ösztöndíjat is kapunk. Én Olaszországban tanultam az első évben, az Alpokban fekvő Trentóban, a második évben pedig itt Németországban. (...) 

Már gimnázium alatt gondoltam rá, hogy az angoltudásomnak köszönhetően külföldön szeretnék továbbtanulni. Már akkor C2-es szinten beszéltem a nyelvet, szóval sosem gondoltam, hogy ez problémát okozna. 

Ami inkább akadályt jelentett, az a külföldi élet költségei, a tandíj (Anglia sajnos teljesen kiesett a terveimből elég hamar emiatt), és hogy fogalmam sem volt, hogy a magyar gimnáziumi érettségimet hol, hogyan tudom elfogadtatni. Így először az ELTE-re jelentkeztem, és végeztem el ott a Matematika Bsc-t, és az utolsó évben nekiálltam Msc helyeket keresni külföldön. 

Hogy miért? Főképp kíváncsiság és kalandvágy. Amióta tudok angolul, nyilvánvaló volt számomra, hogy Magyarország egy nagyon pici, nagyon speciális szeglete a világnak, és mindenképpen többet meg akartam ismerni. 

Igazából még mindig úgy gondolom, hogy nagyon keveset láttam, tekintve, hogy Európát még sosem hagytam el, úgyhogy remélem, hogy a kalandjaimat tudom a jövőben is folytatni. 

Az anyagi szempontok nem igazán játszottak közre, tekintve hogy szerintem a szakmámban (informatika) otthon is el tudnék helyezkedni. (...) 

Olaszország egy sokk volt. Az első héten semmi sem sikerült. Sok rosszat hallani a német bürokráciáról, de képzeljétek el mindezt úgy, hogy napközben senki sem dolgozik, mert szieszta van, és délután sok hivatal, bank, ki se nyit, vagy csak egy-másfél órára. 

Tehát az első hetekben a kezdeti nehézségeket legyűrni hatalmas feladat volt, és én még a szerencsésebbek közé tartoztam, mert otthon tanultam olaszul, és emiatt el tudtam olvasni a nyitvatartási időket, szabályokat, és tudtam alapszinten kommunikálni a helyiekkel (mert Olaszországban tényleg senki sem beszél angolul). 

Ami szimpatikus volt az olaszokban, hogy hihetetlenül segítőkészek. Konkrétan addig nem hagynak békén, amíg nem sikerült segíteniük, mindezt úgy, hogy egy szót sem értenek a problémádból. (…) 

Németországban szinte az lepett meg, hogy mennyire nem lepett meg semmi. Majdnem minden bolt, bürokráciai rendszer, szokás ugyanaz vagy nagyon hasonló, mint otthon, csak a nyelv más. És még a nyelv is sok mindenben hasonlít, ezt most kezdtem felfedezni, ahogy egyre jobban tudok németül. 

Az egyetlen nagy különbségnek azt tartom, hogy Németországban nagyon erős a lokális kultúra, és nagyon „megosztott” az ország, de jó értelemben. Mind a nagy cégek, mind az állami intézetek szét vannak szórva az országbon belül. 

Például Berlin, a politikai státuszától eltekintve egy baromi jelentéktelen város, legalábbis a többi régióban élő németek így gondolják. Nálunk Budapest az ország alfája és omegája, minden ott található, és mindenki oda próbál költözni, amennyire tapasztaltam. (...) 

Itt Németországban [érzem a legjobban magam], de lehet, hogy csak mert épp ezt szoktam meg. Például simán el tudom képzelni hogy itt egyszer megcsináljak még egy mestert, vagy hogy jelentkezzek PhD-re. 

Pedig amikor benne voltam, az ELTE-t is szerettem, vagyis inkább magát a matek szakot, csak utólag érzem úgy, hogy ebben volt egy adag Stockholm-szindróma is, és mintha sok negatívumról direkt nem vettem volna tudomást. (...) 

Olaszországgal főleg annyi volt a bajom, hogy ott egyrészt nem ingyenes az oktatás alapból, másrészt az egyetem, mint kábé minden Olaszországban, baromi kaotikus. 

Teljesen normális például, hogy bemegyünk az óránkra, és várunk fél órát, majd hazakullogunk, és nyugtázzuk magunkban, hogy megint nem volt kedve a professzornak befáradni, és persze értesíteni minket is túl megerőltető lett volna számára. (…) 

Hogy arról ne is beszéljek, amikor a megérkezésünkkor, az egyetemi tájékoztatón elmondták, hogy majd egy email-ben értesítenek, hogy hogyan lehet a koliban aktiválni az internetet. :D Tehát egy email-ben. Hogy hogyan aktiváljuk az internetet. Elég sok ilyen sztorim van Olaszországból. (…) 

Nekem, ami elsőnek feltűnt, hogy elveszik egy szociális védőháló, amihez otthon annyira hozzá voltam szokva, hogy fel sem tűnt. 

Otthon ott volt édesanyám, a barátaim, és még ha idegenekkel vagy hivatalos ügyekben is kellett eljárnom, ismertem a helyi szokásokat, ritkábban kerültem nehéz helyzetbe. 

Idekinn mindezt újra kell tanulni, újra kell építeni. Ezért is nagyon fontos a nyelvismeret, anélkül mindig lesz közted és a külvilág között egy fal. Régen, tini koromban azt hittem, hogy ha nagyon jól tudok angolul, akkor bármit meg tudok oldani, a világon bárhol meg fogom állni a helyem. Az angol tényleg fontos, de nem minden. A helyi kultúrát csak a helyi nyelven lehet megismerni. 

Szóval itt még mindig idegennek érzem magam, meg hát ennyi idő után az is vagyok, persze. Sokszor érzem magam kiszolgáltatottnak is, hogy a tanárok, az egyetem, a hivatalok jóindulatától függ, hogy sikerülni fog-e megszereznem a diplomámat, szállást találni, satöbbi… ez talán a legnagyobb negatívum. Hogy itt érezhetem magam jól, de egyelőre még nem sikerült otthon éreznem magam. 

A pozitívumok, hát, az elején rögtön nyakon csapott az életszínvonalbeli különbség. Olaszország egyik leggazdagabb régiójába költöztem, ami azt jelenti, hogy osztrák életszínvonal, olasz kultúrával keverve. 

Az utcák tiszták voltak, a fű le van vágva mindenhol, az útfelújítások egy hétig tartanak, nem egy hónapig, mindenkinek van munkája ÉS szabadideje, és még sorolhatnám. Az egészséges, életvidám nyugdíjasok, akik hatvanévesen mennek hegyet mászni. A diákok, akiknek belefér eljárni étterembe. 

Németországban még ettől különbözik, hogy itt mindenki mennyire, de mennyire aktív. Darmstadt nem túl nagy város, kb 150 ezer fő, de mégsem unalmas (Trento hasonló méretű volt, mégis sokkal, sokkal csendesebb és eseménytelenebb). 

Született budapestiként sosem hittem volna, hogy egy ilyen kicsi városban így pezseghet az élet. Valószínűleg ehhez az is hozzájárul, hogy ebből majdnem 40 ezer fő, azaz a város egynegyede diák, és Darmstadt amúgy is tele van kutatóközpontokkal, például itt található az ESA, az „európai NASA” egyik irányítóközpontja, innen irányították a Rosetta programot. 

Ugyanakkor az utcákon, a sportklubokban, a szórakozóhelyeken mégsem csak a diákokkal lehet találkozni, sőt. Barátom állandóan panaszkodik rá, hogy délelőtt a konditerem tele van „nyuggerekkel”. 

Számomra lenyűgöző, hogy tényleg, hatvan-hetven éves emberek edzenek mellettünk, futnak a kondigépeken, járnak jógázni. Meg focimeccsekre járnak, színházba, koncertekre, klubokba, mindenkinek van valami hobbija amire úgy tűnik, van pénzük és idejük is." 

Olvassátok el a teljes beszélgetést, mert egy csomó érdekesség kiderül még belőle!

Egy hazaút viszontagságai 

A hazautazás még Európán belül is tud érdekes lenni, de mit szóljon akkor az, aki a világ másik feléről indul neki? Mint például a Legfrissebb Hawaii Hömbölgések blog szerzője... A történet megértéséhez tudni kell, hogy az amerikai United és a német Lufthansa ugyanahhoz a Star Alliance szövetséghez tartoznak, tehát nem lehet gond az együttműködéssel a levegőben. Elvileg.

(Fotó: flickr.com/Simon_sees)

„Nem igazán annyira döccenőmentes az ügy, mint gondoltuk, sőt, már-már a „vicces színjáték” jelzőt is rá ragaszthatnám az ügyre, de ezt döntsétek el Ti. 

Honoluluban megérkeztünk a reptérre, és rákérdeztem erre, amire a neten olvastam, hogy valóban be lehet e jelentkezni a Lufthansa (LH) járatára. A hölgy először furán nézett, aztán mondta, hogy hát persze, hogy lehet. 

Elkérte az LH-s visszajelzési számot, aztán elkezdett pötyögni a gépén. Eltelt 10 perc, még mindig pötyög a hölgy, egyre furább arckifejezéssel. Kérdezem minden okés-e, mondta, hogy újra kellett kezdenie valamit. 

Kb. 30 perc aztán a hölgy kinyomtatta az LH-s beszállókártyámat, és csomag cetlimet, aztán mondta, hogy a kedvesemnek és a legkisebbnek majd Los Angelesben kell a járatra bejelentkeznie. 

Okés mondom ezt tök jó, és a csomagomat is majd átteszik az LH járatára, nem kell ezzel bajlódnom. 

Honolulu – Los Angeles kb. 6 órás út, megérkeztünk, leszálltunk és mivel a nagy csomag tudtom szerint az LH-hoz automatikusan jut. Mivel 10 órás átszállásunk volt, ezért jobbnak láttuk, hogy bérlünk a reptéren egy szobát pihenünk egy kicsit és utána ugrunk neki az útnak. 

Letudtuk a hoteles részt, és mintha éreztem volna, kértem a családomat, hogy menjünk ki 3 órával korábban, a reptérre. Megérkezünk, sorba állunk, a kiszolgáló hölgynek mutatom a jegyemet, hogy erre a járatra szeretném a Kedvesem és a Kicsit becsekkolni, itt a foglalási számunk azért, és engem a U már előre becsekkolt, hogy a csomaggal ne legyen gond. 

Ahha... 

Pötyögés, pötyögés, homlok ráncolás... Aztán a hölgy közli, hogy az ő gépe azt mutatja, hogy a helyeinket törölték. Arc kérdőjelbe fordul, mondom MI? De hát itt a jegyem, miért töröltem volna... Hát, hogy az utazási iroda törölte.

Mondom az tutira nem, mert nincs. 

Nézegetik, nézegetik és kiderült, hogy a Unitedes hölgy törölte a foglalásunkat amikor kilépett a rendszerből, miután nekem kiállította a jegyemet. Még az én jegyemet is törölte... 

Szép. 

Néztünk a hölgyre, hogy hát tudnak e segíteni mert mi azért mennénk tovább Magyarországra... (...) 

Ekkor jött a következő meglepi, hogy a csomagokat, amiket felviszel a gépre, azokat lemérik. Ez nem is lenne újdonság, de az LH-nál ott még a kabin csomagokat is lemérik. 8kg a limit. 

Lehet egy személyes csomagod (hátizsák) és egy carry-on, szóval egy fő, 2 motyó. Voltunk hárman, négy csomaggal. Csak, hogy kettő közülük 9 kiló körül volt. A hölgy megkért minket, hogy pakoljunk úgy, hogy mindegyik csomag 8 kiló vagy könnyebb legyen. 

Végül megkérdeztük, hogy ha csak 4 csomagunk van, akkor még kettő jár e, és ha igen akkor lehet e egy műanyagszatyor az extra csomag. Lehet. Gyorsan szétpakoltuk a motyót (ekkor már ez számított a legkevésbé) és már úton is voltunk. Csuhajja. 

Azt meg kell adnom az LH-nak, hogy nagyon jó a kaja a repülőn. Turista osztályon is, szóval egy szavunk nem lehetett. Azt nem részletezem, hogy milyen egy pici gyerekkel 11 órát repülni, de különösebb probléma nélkül megúsztuk. (...) 

Ha érdekel, mi történt még a hazafelé úton („Nem voltak elég gyorsak, szóval a kissrác szépen kifosott a tarkóján, de azt hiszem egy kicsit meg is érdemelték.”), akkor olvasd el az eredeti bejegyzést!

HÍRMONDÓ

A hét legérdekesebb külföldi állásajánlatai

Vasárnap lévén szokás szerint összegyűjtöttük nektek a legérdekesebbnek tűnő ajánlatokat a hétről. Lássuk hát, miről maradt le az, aki a héten nem keresgélt az állásajánlatok között.

Egy balatoni hazalátogatás története 

Talán csak a Túró Rudi merül fel annyiszor a határátkelő magyarok körében, mint a Balaton, amikor Magyarországról van szó. A Németországban élő Balázs egy hazalátogatást írt meg.

Az Európai Unió nem külföld 

Az immár 30 éves Erasmus program rengeteg fiatalnak biztosított lehetőséget arra, hogy megtapasztalja az életet egy másik országban. A fiatalok azóta persze az élet rengeteg területén helyezkedtek el, akad köztük politikus is.

Az utolsó esély 

Sokak szerint Franciaország nélkül nincs értelme Európai Unióról beszélni. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor Emmanuel Macron győzelme történelmi szempontból is nagyon fontos volt.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.