Vajon mennyire lényeges egy ország értékrendjének elfogadtatása, hogyan alakíthatnánk úgy a sorsunk, hogy megpróbáljuk megelőzni az esetlegesen kialakuló feszültségeket? Ezeket a kérdéseket is feszegeti Péter (akit eddig a Londonban, sej… sorozat szerzőjeként ismerhettetek meg) írása, amit a Magyarország 2.0 pályázatra küldött be. Teljesen más jellegű poszt, mint az előző pályamű, sokkal kevésbé konkrét talán, de szerintem érdekes – remélem, ti is annak tartjátok majd. (A pályázatokat egyébként egészen a hónap végéig várom a hataratkeloKUKAChotmail.com címre, minden más információt itt találtok.)

Szavazni ma is a poszt végén és Facebookon lehet.

(Fotó: kormanyhivatal.hu) 

„Kicsit restellem magam: erre a pályázatra úgy szól a felhívás, hogy „Magyarország újratervezése”, és biztosan tömegével érkeznek remek javaslatok, kezdeményezések, én meg itten arról írok most, amit épp nem értek. Nem értem a helyzetet: mintha dolgok összekeverednének teljesen, és ettől pedig mintha az ország és a népessége széthullana teljesen.

Hadd kezdjem az elején, sőt annál is előrébb.

Az olasz család

Én az olasz kultúra nagy rajongója vagyok. Ebbe az olaszországi életet is beleértem: amikor néha ott járhattam, hatalmas élmény volt számomra, a marcona komolyságot mutató férfiakkal, a harsányan perlekedő asszonyokkal, az éjfélkor is még vidáman rohangászó gyerekekkel. Ha tehetném, minden nyarat ott töltenék; ha tehetném, oda költöznék nyugdíjasként. Élvezem a nyüzsgésüket, a lazaságukat, a harsány életörömüket.

De ha a társasházba, ahol a lakásom van, beköltözne egy, a fentieknek megfelelő olasz család… mit mondjak: a házban, ahol lakom, már sokkal kevésbé örülnék a marcona férfiaknak, perlekedő asszonyoknak és éjfélkor rohangászó gyerekeknek.

Mondtam már, hogy egyébként az olasz kultúra nagy rajongója vagyok? Azt hiszem, igen.

Azt viszont nem mondtam, hogy minden olasz család ilyen, ugye? Csak azt, hogy ha egy, a fentieknek megfelelő olasz család beköltözne… akkor én kétségbeesve próbálnék kiköltözni. Nem azért, mert olaszok; hanem azért, mert úgy élik a maguk életét, hogy ezzel akadályozzák, hogy én is éljem a magamét.

Persze aligha tudnék kiköltözni, ha valaki, aki lakást nézni jön, találkozna velük: elmúlna a vételi szándéka azonnal. Kivéve, ha ő is a fentieknek megfelelő olasz. És egy idő múlva a házban már csak (a fentieknek megfelelő) olaszok laknának.

Imádom az olasz kultúrát, az ételeiket, a zenéjüket. Még a marcona férfiakból, perlekedő asszonyokból és rohangáló gyerekekből álló utcaképet is. Csak másnak a házában, ha lehetne…

Azt akarom kifejezni, hogy ha valakinek az adott viselkedését zavarónak, károsnak, sőt akár el nem tűrhetőnek tartom, az nem az illető személyének a lebecsülése.

Elmondom fordítva is: akárhogyan becsülöm valakinek a személyét, attól még egy-egy megnyilvánulását tarthatom zavarónak, károsnak; és nem vagyok köteles eltűrni.

Mindez akkor is így van, ha egyébként teljes megértéssel fogadom, hogy az illető miért ilyen: milyen rajta kívülálló körülménynek tették őt ilyenné, akár az erőfeszítései ellenére. Ezek fontos dolgok – de valamit megérteni nem ugyanaz, mint egyetérteni.

Ha azt mondom, hogy ide olaszok költöztek, hát biztosan harsányak lesznek: ez általánosító, sértő előítélet. Ha azt mondom, hogy a házba költöző olasz család részéről nagyobb valószínűséggel számítok harsány viselkedésre, mint ha svédek költöznének a házba: ez statisztika, amely senkit nem sérthet; és amely a velük szembeni ellenséges magatartást nem indokolja, de a fokozott óvatosságot mindenképpen.

Az viszont becsületbeli kérdés, hogy ha nem tapasztalom részükről a zavaró viselkedést, akkor semmiféle módon ne viselkedjek velük hátrányos módon. (Sőt, az a humánus, ha még el is ismerem, bátorítom is őket – hiszen ők feltehetően méltatlanul szembesülnek a többiek miatt kialakult általánosító előítéletekkel.)

Viszont ha harsány norvéggel találkozom, akkor vele is összeütközésbe kerülök – mert amivel nem értek egyet, amit zavarónak, károsnak találok, amit nem tűrhetek, az nem a személy, hanem a viselkedés.

Az értékrendek

Most pedig hadd hozzak szóba mást is: ennek a kérdésnek a túlsó oldalát.

Öreg vagyok: éltem már 1956-ban is. Többször morfondíroztam már, hogy hogyan írhatnám bele az önéletrajzomba, hogy mekkora ellenálló voltam: az igazság ezzel szemben az, hogy amikor – a harcok, majd a szénhiány miatt – iskolaszünet volt és otthon maradhattam, ennek egyáltalán nem álltam ellen. Körülbelül ez az, amire az egészből emlékszem; de jó a fogalmazási készségem: majd megírom az emlékirataimat ezer oldalon.

Évekkel később tudtam meg, hogy az én szüleimben is felmerült az ország elhagyásának a gondolata. Végül Magyarországon maradtak és én ott nőttem fel; de ha másképp döntenek, én annyit vettem volna észre a dologból, hogy télen indulunk nyaralni…

Valami okból a francia nyelvterület volt szimpatikus a szüleimnek. Úgyhogy előfordulhatott volna az is, hogy én most egy svájci város külterületén élnék, az akkori magyar menekültek számára felhúzott lakótelepen.

És ha azon a lakótelepen egyszer csak megjelenne egy svájci, és elkezdené nekem magyarázni, hogy hogyan éljek az ő értékrendje szerint… hát nagyon elküldeném azt a svájcit a fenébe.

Akkor is, ha tudnám, hogy igaza van. Mert igaza lenne: nyilván jobban él, mint én; nyilván nagyobb biztonságban él; és ennek az az alapja, hogy nyilván szorgalmasabb, nyilván fegyelmezettebb, szabálytisztelőbb, nyilván csendesebb, viselkedésében is fegyelmezettebb, sőt nyilván még tisztább is nálam: elég az utcáinkat összehasonlítani. Még azt is elhinném, hogy őszinte jó szándékkal akarna engem az ő értékrendjére „megtéríteni”.

De én nem akarnám! És nagyon sértőnek tartanám a megjelenését! Ha pedig bárhogyan nyomást akarna gyakorolni, kényszeríteni akarna: minden erőmmel ellenállnék.

Nem akarnám az ő értékrendjét: megvan nekem az enyém. Megvan a magam kultúrája, a magam erkölcse: nem rosszabb az övénél – menjen innen, hagyjon engem a magam módján élni!

Minden nyomulás, az erőltetés legkisebb mozzanata is elkeseredett ellenállást váltana ki belőlem. Ha tehát én adnék tanácsot a svájcinak, azt mondanám, hogy ne akarjon engem a maga képére formálni; és főképpen ne nyomással, erőszakkal.

Az elhagyott pénztárca esete

Pedig vannak különbségek jócskán. Csak egy példa: ha egy svájci a parkban sétál, és ottfelejtett pénztárcát talál a padon, minden irat, különös ismertetőjel nélkül: leadja az arra illetékes helyen.

A magyarországi kultúrában, ahol én felnőttem, nem szép dolog, de a közvéleményben nem is minősül igazán lopásnak, ha a parkban talált kisebb értékű dologgal, amelynek a tulajdonosa nem állapítható meg, az ember nem szalad a jegyzőhöz (ahogyan azt a jogszabály, tudomásom szerint, előírja).

Kicsit úgy gondolkodunk: miért nem vigyáztak rá jobban? Egy svájci szemében ez az együttélés szabályainak tűrhetetlen, becstelen megsértése. Éppen úgy, mint a mi szemünkben a zsebtolvajlás – miközben van kultúra, amely a zsebből kilógó, már-már kieső tárgynak a zsebből való „kisegítését” éppen úgy bocsánatos bűnnek tartja, mint mi a parkban talált, a tulajdonosára nem utaló tárgy zsebre vágását: miért nem vigyáztak rá jobban?

Ez a példa nincs távolabb tőlünk, mint a megelőző bekezdésben írt másik példa a svájcitól!

Tegyük fel, hogy azt látjuk, amint valaki „véletlenül” úgy lök meg valaki mást, hogy annak a zsebéből, táskájából kilógó tárcája kiessen; majd utána az immár „gazdátlanul maradt” tárcát zsebre vágja és elmegy vele. Ezt mi lopásnak, elítélendőnek, büntetendőnek tartjuk.

És ha ez a valaki olyan környezetben nőtt fel, ahol ez nem lopásnak, hanem az adódó helyzet ügyes kihasználásának minősült (mint a mi esetünkben nagyon sokaknál: a parkbéli padon talált, a tulajdonos kilétére nem utaló tárgy eltevése)?

Vajon megértéssel fogadjuk-e, hogy ő ezt nem rossz szándékkal, nem törvényszegési „hajlammal”, hanem a környezete által példaként mutatott és megbecsült szemfülességből tette? Megértéssel fogadjuk-e, hogy ez az ő számára nem több mint nekünk a gazdátlan apróság zsebre tétele? Igen! Kötelező megértenünk!

Ez azt is jelenti, hogy eltűrjük? Dehogy! Miért tűrnénk? Mert a „logikáját” megértjük? Ez nem indok az eltűrésre; bár indok arra, hogy másképp vélekedjünk róla, mint ha nem ismernénk az okát, előzményeit.

Hát akkor mit tegyünk? Eltűrni nem lehet; de nyomulni, erőszakoskodni sem, mert az az ellenkező hatást érné el.

Most kétfelé kanyarodhatna ez a poszt.

Az egyik irányt nem vállalom: a magyarországi eltérő kultúrák kérdésének megoldásához politikai akarat kellene a feszültség csökkentésére, az igazán jövőbemutató megoldásra.

Még azt se lehet mondani, hogy nincs követhető példa a világban; de a „központi akarat” is és a közhangulat is ennek az ellenkezője most Magyarországon. Szívesen leveleznék erről, de nem szívesen írnék nyilvánosan, mert annak – hatalom, tőke, befolyás híján – nem lehetne egyéb következménye, mint hogy „közellenséggé” válok.

A másik irány semmivel se kisebb gond: a bevándorlás, bevándorlók kérdése.

Erre utal a poszt címe, akár gondoltad volna, akár nem.

Tegyük fel, hogy valaki most érkezik egy új országba. Ennek kapcsán két országgal fogok példálózni: ez a két ország természetesen Magyarország és az Egyesült Királyság, mivelhogy ezekről tudok példát mondani; de látatlanban is fogadni merek akár egy tábla piros mogyorós csokiba (ez tőlem igazán nagy dolog!), hogy másutt is lényegében ugyanez a helyzet.

Kedves hozzászólók, nagyon kérem, hogy példákkal igazoljatok vagy cáfoljatok: szeretnék minél teljesebb képet látni!

Állampolgársági kérdéssorok

Szóval itt az újonnan érkező, aki azt mondja: szeretnék nálatok élni, szeretnék a ti országotok állampolgára lenni.

Milyen helyi ismeretekkel kell ehhez rendelkeznie? [Az alábbi példákat olyan honlapokról vettem, amelyeknek a közlése mögött hiteles forrást feltételeztem. A magyart innen.]

Magyarországon megkérdezhetik tőle, hogy

• Melyik mai állam fővárosa ma az a hely, ahol Hunyadi János 70 évre megállította a törökök további európai terjeszkedését?

• Az első világháború sebesültjeinek hány százaléka volt magyar?

• Egészítse ki a Radnóti-sorokat: Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; / annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, / de nékem …, …, tornyot, szelíd tanyát;

Az Egyesült Királyságban is egy kérdéssor („Life in the UK”: élet az Egyesült Királyságban) sikeres kitöltése az állampolgárság megszerzésének egyik feltétele. Néhány kérdés, amelyeket az interneten találtam:

• Which TWO are British Overseas territories (Melyik KETTŐ brit tengerentúli terület)?

◦ The Falkland Islands

◦ St Helena

◦ Ireland

◦ Hawaii

• What Palace was a cast-iron and plate-glass building originally erected in Hyde Park, London, England, to house the Great Exhibition of 1851 (Melyik palota volt egy öntöttvas- és síküveg épület, amelyet eredetileg a Hyde parkban, Londonban, Angliában emeltek az 1851-es Nagy Kiállítás befogadására)?

◦ The Great Palace

◦ Crystal Palace

◦ Dream Palace

◦ Gold Palace

• The UK Government hasn't used the power to suspend the Northern Ireland Assembly (Az Egyesült Királyság kormánya nem használt erőt (erőszakot) az Északír Gyűlés felfüggesztésére)

◦ True (igaz)

◦ False (hamis)

• Which Two British film actors have recently won Oscars (Melyik két brit filmszínész nyert nemrégiben Oscar-díjat)?

◦ Jacky Stewart

◦ Colin Firth

◦ Leonardo DiCaprio

◦ Tilda Swinton

[Forrás: Life in the UK tests – ez az oldal egyébként minden elrontott válaszra úgy reagál, hogy kis ismertetést jelenít meg a jó válasszal és annak magyarázatával]

Sejthető, hogy hová akarok kilyukadni?

Oda, hogy melyek azok a kérdések, amelyek nem szerepelnek ezekben a felsorolásokban.

Van, amit az egyes országok igazán elvárnak az új állampolgároktól, aminek a nem-ismeretét a napi gyakorlatban számon kérik és büntetik, aminek alapján az új állampolgár beilleszkedését megítélik.

Vajon ezeket az ismereteket tanítják-e a leendő állampolgárnak, vajon ezt kérdezik-e a vizsgán?

Hát nem.

Nem láttam olyan kérdést, hogy

• Szabad-e a mi országunkban az arcot eltakaró fátyollal bemenni a bankfiókba?

◦ Igen.

◦ Igen, de a biztonsági őr felszólítására a fátylat félre kell húzni a biztonsági kamera felé fordulva.

◦ Nem.

• Ha a család pénzzavarba kerül, eladhatom-e a leánygyermekemet?

◦ Persze.

◦ Nem, de kikölcsönözhetem.

◦ Egyáltalán nem.

• Ha egy kerten belül ízletesnek látszó gyümölcsöket látok a fán, szabad-e bemászni és elvenni belőle?

◦ Miért ne?

◦ Ha a kerítésre ki van írva, hogy bemászni tilos, akkor nem szabad, egyébként igen.

◦ Igen, de csakis a tulajdonos előzetes kifejezett engedélyével.

• Szabad-e megölnöm azt, aki megszegi a szent iratokban szereplő parancsolatokat?

◦ Igen, sőt ez kötelességem is.

◦ Csak ha a családom becsülete forog kockán.

◦ Nem, mi több: ennek a tervezése, előkészülete, sőt az ezzel való puszta szóbeli fenyegetés is bűncselekmény.

• Elvárhatom-e, megkövetelhetem-e, hogy a munkahelyemen a vallási szabályaimnak megfelelő ételt árusítsanak a büfében és megfelelő hely és időkedvezmény legyen a napi imához? Továbbá: ha például a vallásom tiltja, hogy disznóhúst érintsek, és egy élelmiszer-áruházban dolgozom, kiköthetem-e, hogy kizárólag a disznóhúst nem tartalmazó termékek csomagolását, árusítását, rakodását vállalom?

◦ Persze, feltétlenül.

◦ Egyáltalán nem: szóba hozni is tilos.

◦ Elvárni, megkövetelni nem lehet. Az adott vallási közösséghez tartozó munkahely esetében nyilván ezek teljesülnek; más esetekben a munkahellyel való megállapodás kérdése – de jobb nem számítani rá.

Megismétlem: tudjuk, hogy vannak kultúrák, ahol a fenti kérdésekre más lenne a válasz, mint minálunk. A kérdés nem az, hogy ezt megértjük-e: persze, hogy megértjük. A kérdés az, hogy aki most érkezik hozzánk, tudja-e és vállalja-e a mi szabályainkat, amelyeknek a betartását megköveteljük, a megszegését nem tűrjük. Szabad nem tudni, szabad nem vállalni – csak akkor ne jöjjön.

No, még egyszer, fordítva: amikor eldönti, hogy jön (tehát nem amikor már itt van, hanem amikor eldönti, hogy jöjjön-e), akkor tudnia kell, hogy melyek az ittlét feltételei és abban az esetben döntsön úgy, hogy jönni akar, ha vállalja kell ezek betartását.

[Mindezek természetesen nem vonatkoznak a tényleges menekültre, azaz a veszély elől menekülőre. Aki éppen egy gyilkos elől menekül, attól nem várható el a dress code betartása. Ebben az esetben a fentiekben a „jön” szó kicserélendő „itt marad”-ra.]

A játékszabályok és a befogadás feltételei

Sportból vett példával élve: aki nem ismeri a játékszabályokat vagy nem akarja betartani őket, ne jelentkezzen a csapatba. Jelentkezzen másikba, amelynek a feltételeit ismeri és a betartásukat vállalja. Aki viszont a mi csapatunkba való jelentkezésre készül, jelentkezéskor tudassuk vele ennek a csapatnak a játékszabályait és azt, hogy ezek vállalása a belépésének a feltétele.

De ha ezeket nem tanítjuk, akkor miből kellene az érkezőnek rájönnie? Ha nem kérdezzük, akkor milyen alapon feltételezzük, hogy tudja? Milyen alapon várjuk el az ilyen szabályok betartását, milyen alapon büntetjük az ilyen szabályok megszegését attól, aki nem is ígérte (és akinek ilyen ígéret nélkül nyitottunk ajtót)?

Az állampolgársági eskü/fogadalom szövegében szerepel-e, hogy az illető felelősséget vállal azért, hogy az új hazájában születendő gyermekeit-unokáit is az adott ország szabályainak betartására, szokásainak tiszteletére neveli? Ha nem (márpedig nem): miért csodálkozunk, ha nem teszi, és a második-harmadik generáció már messze nem érzi önmagára nézve ezt kötelezőnek?

A befogadást számtalan feltételhez köthetnénk. Akár ezt is mondhatnánk: jöhetsz, de tíz évig kizárólag olyan munkahelyen dolgozhatsz, olyan utcában/városnegyedben lakhatsz, ahol 51%-ban ebben az országban született vagy tíz évnél régebben állampolgárságot kapott dolgozók/lakók vannak: azaz nem alakíthattok zárt közösségeket. Akár ezt is mondhatnánk: jöhetsz, de beolvadásra kell törekedned (és ezt kell a gyermekeidnek is a neveléssel átadnod).

Akár ezt is mondhatnánk; és bármit is mondhatnánk – mielőtt az illetőt beengedtük. Vitatható, hogy ezek okos, humánus, célravezető (milyen célra vezető?) feltételek volnának-e.

Az azonban biztos, hogy ha nem mondjuk ki őket jó előre, akkor utólag számon kérni, utólag szankcionálni, az illetőket utólag ennek alapján megítélni nem okos, nem humánus és nem célravezető – kivéve, ha a feszültség szítása, a probléma kezelhetetlenné mélyítése a cél.

Szóval mit kellene tanítani, kérdezni?

Nem tudom; de meggyőződésem, hogy ha a zökkenőmentes beilleszkedés a szándék, akkor néhány, különféle közegekben végzett korrekt értékrend- és viselkedés-kutatás nagyon gyorsan vezethetne olyan eredményekre, amelyek ha nem is tökéletesek, de lényegesen megfelelőbbek az eddigieknél.

Most kellene felajánlanom, hogy akár meg is tudnék szervezni ilyen felmérés-sorozatot (vagy feltárni, hogy a már lezajlott hasonló kutatások eredményeiből mi rakható össze, hiszen nyilván számos ilyesfajta kutatás volt már), de Edison jut eszembe.

Első találmányainak egyike egy parlamenti szavazat-összesítő automata volt, amely azon bukott meg, hogy a honatyáknak nem volt érdekük a gyors és pontos számolás, hiszen ez megakadályozta volna a trükközéseket… Ekkor határozta el Edison, hogy a továbbiakban csak olyan találmányokkal foglalkozik, ahol nincs politikai ellenérdekeltség.

Ahogyan Karinthy Frigyes írta: „Akiknek füleik vagynak, hallják. … Akiknek szemeik vagynak, lássák. … Akiknek ujjaik vagynak, tapintsák.”

HÍRMONDÓ

Akár nagyon fájhat is a Brexit a magyaroknak

Noha nem valószínű, hogy a már Nagy-Britanniában élő uniós állampolgároknak bármilyen változásra kellene számítaniuk, azért bőven érheti fájó kellemetlenség az országban élő, vagy ott munkát vállalni kívánókat. A vízumrendszer esetleges kiterjesztése például pont azokat a szektorokat érintené a legsúlyosabban, ahol a legtöbben dolgoznak. A vendéglátásban az uniós munkavállalók 94 százaléka nem kapna vízumot, de az építkezéseken és az iparban dolgozóknál is 75 százalék fölötti, az egyéb szolgáltatok terén pedig 85 százalék az arány. Még a bankszektorban dolgozó uniós polgárok háromnegyede sem teljesíti a követelményeket. A teljes cikket itt találjátok.

Aggódhatnak a nyugdíjasok

Méghozzá a Spanyolországban élő britek, hiszen közülük sokan azért választják nyugdíjas éveikre a dél-európai országot, mert kellemes a klíma, a nyugdíjuk többet ér mint otthon, és mindemellé jó színvonalú, ingyenes orvosi ellátást is kapnak. A háromból azonban kettőt most veszélyben látnak; attól tartanak, hogy a nyugdíjuk leértékelődik és elveszítik az ingyenes egészségügyi ellátáshoz való jogot. „Sok brit él Spanyolországban viszonylag kis nyugdíjból, de ha fizetnünk kellene a gyógyszerekért, az orvosi ellátásért, sokaknak vissza kellene térnie az Egyesült Királyságba” - mondta a spanyol közszolgálati televíziónak a 80 éves Patricia Dennison, aki 11 éve költözött Lutonból a Costa del Solra. Ha további részletekre is kíváncsi vagy, ide kattints!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!