Ma folytatódik Péter londoni sorozata, melyben napló (vagy szkeccs) szerűen próbálja megörökíteni személyes tapasztalatait. A műfajból adódóan is több témát érint ma is, legyen az a brit főváros multikulturális (vagy inkább: multietnikus) képe, a nyelvtanulás vagy éppen a Brexit. (Az előző részt itt találjátok.)

Magyarország 2.0 – a Határátkelő második pályázata, melynek célja Magyarország újratervezése. Te min változtatnál, milyen jó külföldi tapasztalatot építenél be? Nem csak határátkelők írhatnak – a pályázatról minden tudnivalót megtalálsz ide kattintva! A cím: hataratkeloKUKAChotmail.com.

„Sokan mondják, hogy London valójában nem is Anglia része, hanem már nemzetközi város. Itteni ismerőseim ennek a bejegyzésnek a fogalmazványát látva azt tanácsolták, hogy hangsúlyozzam: amit írok, az az Egyesült Királyság más nagyvárosaiban nem igazán így van, a kisebb településeken pedig egyáltalán nem. De nem is célom (egyelőre?) másról írni, mint Londonról, azon belül is a magam tapasztalatairól, benyomásairól.

Szóval sokfélék itt a népek. Az utcán néha úgy érzem, mintha jelmezbálba készülők közé keveredtem volna. Persze az ő számukra az én megjelenésem lehet ugyanennyire idegen.

Vidám nagydarab koromfekete fiú jön az utcán, hangosan énekel, csak úgy magának.

A vendéglő ablakán át indiaiakat látok: a lepény-szerű kenyerükből letépett darabkát az ujjuk közé fogva belenyúlnak a tálba, felcsípnek egy falatnyit a csöpögő szaftos ételből; az innivalót a fejük fölé tartva öntik a szájukba.

Az áruházban muszlim nők népes csapata gyűjt a kosarába rengeteg divatos ruhát: egyébként mindannyian fekete lepelben vannak, csak a szemük látszik ki (némelyik szem-kivágás mögött felcsillan az elegáns szemüveg).

Ha „sápadtarcút” látok, messze az a legvalószínűbb, hogy ha megszólal, a lengyel nyelv jellegzetes mássalhangzó-zuhatagát hallom.

Magyarokat is látok-hallok... nem mindig vagyok büszke a honfitársaim viselkedésére. Ahol most élek: külváros. Ide egyik nációból sem a kultúrértelmiség jön. Ha magyar szót hallok, az nagyon gyakran trágár káromkodás, hangosan az utcán, a járműveken.

A lengyelek beszédében sem igen van mondat a „kurva” szó elhangzása nélkül (igen, lengyelül is ugyanazt jelenti, mint nálunk, egyben univerzális jelző, indulatszó, hangulatfestő kifejezés).

A többi nyelv esetében csak a hangsúlyból következtetek arra, hogy nem mindig az embertársaik lelkiüdvéért elrebegett szelíd fohászok hangzanak el a beszélgetésekben.

Öreg vagyok, de már én is csak korábbi nemzedékek történeteiből tudom, hogy régen Budapesten a villamosokon „földre köpni tilos” felirat volt: én már nem láttam Magyarországon ilyesmit: már nincs rá szükség. Londonban viszont... hát, sokféle kulturális háttérrel érkezett ember van.

Bizony: láttam „Ne köpjön a járdára!” feliratot, és ilyesmit nem szokás ott kiírni, ahol ne volna szükség az intelemre… és láttam számos olyan embert, férfiakat és nőket is többféle korosztályból, akik, feltételezem, elmulasztották a feliratot elolvasni… Ismétlem: az én megfigyeléseim (egyelőre) „a város érdes részéről” származnak. [A többi tapasztalatomtól, élményemtől, megfigyelésemtől eltérően ezt csak akkor írtam le, amikor legalább tucatnyi alkalommal láttam már, tehát feltételezhettem, hogy nem egyedi, véletlen jelenség.]

A vegyes család nem gyakoribb, mint Budapesten: ezen kicsit meglepődtem. Nyilvánvaló a kötődés az azonos kultúrából érkezettek között és teljesen érthető, hogy létezik például ázsiaiak társkereső honlapja, muszlimok klubszerű találkozóhelye és a többi; de az angolt anyanyelvi szinten beszélő (tehát feltehetően ott született) fiatalok közt is csak nagyon ritkán látok „eltérő színű” párokat.

A kommunikáció teljesen laza és zavartalan, ha arra kerül a sor; de az intimebb vegyes kapcsolat itt sem tűnik gyakorinak.

Egyre inkább azt látom egyébként, hogy a nem-angolok látványosan barátságtalan, sokszor bántóan faragatlan viselkedésének talán a fő oka hiányos nyelvtudás. Munkahelyi vezetőről vettem észre hetek után, hogy azért kommunikál vezényszó-stílusú utasítások és felcsattanó rövid ledorongolások útján – mert az angol nyelvtudása eddig terjed és nem tovább.

Ha valaki akcentussal beszéli a nyelvedet – az a valaki legalább két nyelven tud!

Bevallom: egyáltalán nem emlékszem, hogy hol olvastam ennek a bejegyzés-címnek az alapgondolatát. Mindenesetre: itt az Egyesült Királyságban rengeteg az akcentussal beszélő (eszerint tehát legalább két nyelven tudó) ember.

A fenti mondatot pedig szívesen írnám ki olyan helyre, ahol az akcentussal beszélő külföldit a büszke „bennszülöttek” némi lenézéssel fogadják… bár meg kell jegyeznem azt is, hogy szándékosan bántó lenézést eddig csak más bevándorlóktól kaptam… az esetek többségében olyanoktól, akiknek az angol nyelvtudása az enyémnél is látványosan szerényebb volt. Aki tanult pszichológiát vagy csak jó érzéke van hozzá, az ezt nyilván megérti.

Nem igaz egyébként, hogy angol nyelvtudás nélkül ne lehetne Londonban boldogulni. Kisebb településeken nyilván nehezebb, és ha mégis sikerül valami megélhetést találni, az jobbára a takarítás, edénymosogatás kategóriából kerül ki. Itt Londonban azonban többeket is ismerek, akik szinte minden nyelvtudás nélkül még közvetlen termelésirányító menedzseri vagy adminisztrációs munkakörben is el tudtak helyezkedni – igaz, csakis magyarok között, ami azért nagyon korlátozza a lehetőségeiket és nem jelent jó alku-pozíciót.

Sokféle nyelvtanfolyam van Londonban. Vannak kedvezményesek is, sőt ingyenesek is. Van olyan is, amelyik kifejezetten bevándorlóknak van kitalálva: ezek az ESL (English as a second language: angol, második nyelvként) tanfolyamok.

Ezzel együtt senkinek nem javaslom, hogy nyelvtudás nélkül jöjjön. Mi lesz, ha eltéved, és nem tud útbaigazítást kérni? Mi lesz, ha baleset éri és nem tudja elmondani az orvosnak, hogy hol fáj? Minden bevásárlásnál, vagy ha orvoshoz kell mennie, vagy ha javíttatnia kell valamit, mások segítségének lesz kiszolgáltatva? Hogyan fog bejelentkezni NI-interjúra, hogyan fog bankszámlát nyitni (ezekről későbbi bejegyzésekben részletesen szó lesz)? Mit csinál a munkában, ha nem érti a feladatot és az esetleges instrukciókat vagy kifogásokat?

Tanár vagyok, de nem nyelvtanár; viszont ebben a bejegyzés-sorozatban nem ígértem mást, mint a megfigyeléseim, tapasztalataim, benyomásaim leírását. A megfigyelésem, tapasztalatom, benyomásom a következő:

A személyes névmások (én, te,...), a létige (vagyok, vagy...) és néhány tucat mindennapi szó, valamint az egyszerű jelen idejű, kijelentő módú mondatok összerakásának készsége nélkül útnak indulni nagy ostobaság, mert ezt az alap-tudást kint összeszedni sokkal drágább és körülményesebb, mint otthon. Még ha a nyelvtanfolyam ingyenes is: lakni, közlekedni, megélni nem ugyanannyiba kerül.

De az ingyenes tanfolyamra be is kell jutni; a nem ingyenes pedig drága. Én 45-perces óránként 15 fontért tanítok hozzám házhoz jövő kezdőket. (A magam tantárgyaiban, amelyeknek végzett tanára vagyok, az óradíjam ennek a kétszerese, és nem tartozom a drágább kategóriába. Forintra átszámolni tilos! Ha valaki mindenképpen el akarja képzelni ennek a nagyságrendjét, akkor így célszerű: egy 45 perces angolórám ára körülbelül kétórai segédmunkás-minimálbér.)

Ha viszont valaki megelégszik a minimálbéres kisegítő munkával (nem fér a fejembe, hogy hogyan lehet ezzel megelégedni, amikor a londoniak átlagbére ennek pontosan a háromszorosa – de nem kell nekem az egész világegyetemet értenem), annak elég a jelen idejű kijelentő mód.

Ha úgy kérdez, hogy kijelentő módon beszél, de kérdő hangsúllyal, és közben érdeklődő képet vág: meg fogják érteni. Ha úgy fejezi ki a jövő- és múltidőt, hogy jelen idejű mondatot mond, de hozzáteszi, hogy tegnap vagy holnap: meg fogják érteni. Ha úgy fejezi ki a tagadást, hogy a kijelentő mondat alanyát kifejező szó után beszúrja, hogy „not”: meg fogják érteni.

Sőt: talán az okozna gondot, ha ennél szofisztikáltabban fejezné ki magát… Remélem, hogy sem panasznak, sem dicsekvésnek nem hangzik, ha elmondom, hogy kerültem már kellemetlen helyzetbe amiatt, hogy olyan módon beszéltem, hogy az meghaladta a fizikai munkakörben fölém rendelt Lokális Mindenható nyelvi kompetenciáját… amit persze ő nem ismerhetett be előttem, hogyan is tehette volna…

Nekem ez nagyon kínos: tanár vagyok, akinek számára a nyelv nagy érték, amellyel óvatosan és szeretettel kell bánni, amelyre ügyelni kell: amelyben ha hibát vétek, a világ egyensúlya sérül… De ez csak az én eltúlzott igényességem: ahogyan egy profi autóvezető szörnyülködne azon, ahogyan vezetek, egy profi szakács kétségbeesne látván, hogy hogyan készítem el az ebédemet és hiába takarítanám a szobámat egy teljes napon át, egy profi takarító csak ránézne és már látná, hogy mit hagytam ki és mit ügyetlenkedtem el: ugyanúgy vagyok én a nyelvhasználattal.

Kérem az Olvasót, hogy ezt ne vegye komolyan: használja a nyelvet, ahogyan tudja, és nyugodjon meg: Londonban olyan környezetbe kerül, ahol megszokták, tudomásul veszik és – bármit is gondolnak közben – a gyakorlatban maximális tolerálják a nem teljesen korrekt nyelvhasználatot.

Ha pedig megkérdezik valakitől, hogy milyen szinten tud angolul: én azt szoktam válaszolni, hogy George Bernard Shaw szerint angolul senki nem beszél tökéletesen – én tehát olyan szinten tudom a nyelvet, mint George Bernard Shaw: nem tökéletesen. Aki nem akar ilyen szemtelen választ adni, mondja azt, hogy „more or less” (többé-kevésbé): ez mindenkire nézve igaz, kellőképpen szerény és ugyanakkor sokat sejtető…

Június 6. Úgy jön, mintha menne

Ma fordult elő első ízben, hogy az Európai Unióra vonatkozó, két és fél hét múlva esedékes népszavazással kapcsolatos látvánnyal találkoztam.

„VOTE LEAVE” (szavazz a kilépésre, távozásra) feliratú táblákat láttam az utcák szélén. Teljesen egyformák voltak, tehát nyilvánvalóan nem személyes akció, hanem szervezés, szervezet áll mögöttük.

Nem voltak sűrűn – de „vote remain” (szavazz a maradásra) táblát egyet se láttam. Ugyanígy nem láttam sehol EU-zászlót, de az angol zászló (tehát nem a Union Jack, hanem a fehér alapon piros kereszt, amely tehát még Nagy-Britannia többi részétől is „elzárkózik”) ott volt néhány ablakban, kapun, erkélyen – úgy sejtem, hogy ez is a „leave” szándékra utal.

Hadd írjam le erről a véleményemet – hangsúlyozva, hogy ez a magam véleménye, amelyet senkire ráerőltetni nem akarok.

A kérdés az, hogy mi változik június 24-től, a népszavazás eredményétől függően. Már úgy értem: nem a szövegekben, szimbólumokban és jelszavakban, hanem az életünkben.

Szerintem nem sok.

A népszavazás eredménye a brit kormányt semmire nem kötelezi. Megtörténhet az is, hogy szép lassan, nyugisan, kellő körülményeskedésekkel elkezdenek valamiféle készülődést az Európai Unióból való kilépésre… aztán a dolog pár év alatt lecsendesedik, és – akár egy újabb népszavazással – véget ér.

De tegyük fel, hogy a brit kormány, szembe menve a miniszterelnökkel, komolyan veszi az esetleges kilépési szándékot (vagy lesz egy új miniszterelnök, aki komolyan veszi). Akkor sem másnap fogják „beadni a felmondást”, hanem, irreálisan gyors előkészületekkel számolva is, legkorábban 2017 elején. A kilépési eljárás legalább két év: ez akkor 2019 eleje.

De mivel a brit kormányban is és persze az EU-testületekben is, továbbá ami ebből a szempontból a napi gyakorlatban még inkább meghatározó: a hivatali apparátusokban is vannak, akiknek a kilépés ötlete nem tetszik, hát nem biztos, hogy a folyamat zökkenőmentesen, a lehető leggyorsabban menne.

A brit politikai stílusra egyébként sem a kapkodás, az EU-ügyintézésre pedig nem a villám-sebesség a jellemző.

Szóval aki az olvasók közül most határozza el, hogy az Egyesült Királyságot választja új lakóhelyéül, szerintem most érkezve is itt töltheti a tartós tartózkodási engedélyhez szükséges éveket, mielőtt a kilépési folyamat befejeződik… (Mondom: szerintem. Ha másnak más a véleménye, akkor más a véleménye. Volt már, hogy bejöttek jóslataim és volt, hogy nem. Most ilyennek látom a folyamatot, amilyennek leírom.)

Mi történik ezalatt, ha valóban zajlani kezd a kilépési folyamat? Nyilvánvalóan az Egyesült Királyság is, az EU minden illetékes intézménye is arra törekszik, hogy ami az ország uniós tagságából előnyös, az megmaradjon – ha nem EU-tagság, akkor egyedi szerződések sokasága révén.

Márpedig nem kevés az, ami ebből a tagságból előnyös. Akit az olvasók közül ez érdekel, nyilván megtalálta már a hiteles forrásokat, ahol tájékozódhat. Én csak arra hívom fel a figyelmét annak, aki még nem találkozott vele, hogy készült erről egy „paródia a négyzeten”: egy paródia-film egy részletének paródiája.

A Brian élete című film „mit adtak nekünk a rómaiak?” jelenetét írták át „mit adott nekünk az EU?”-ra.

Az Egyesült Királyság sem az euró-övezetnek, sem a schengeni övezetnek nem tagja és akkor se válna tagjává (legalábbis még jó ideig), ha az ország uniós tag maradna.

Aligha vezetnék be a vízum-kötelezettséget (amely attól kezdve nyilván az EU-ba érkező briteket is érintené), de a határon változatlanul „immigration officer” fogadná az érkezőket.

Továbbra is fonttal fizetnének (és mérföldben, pintben és Fahrenheit-fokban mérnének, de azért legtöbbször fel lenne tüntetve a kilométer, a liter és a Celsius-fok is).

És az EU-állampolgárokra vonatkozó szabályok feltehetően ugyanolyanok volnának továbbra is, mint most: kicsit szigorúbbak, mint amelyek a brit állampolgárokra és a Brit Nemzetközösség államainak állampolgáraira vonatkoznak, de lényegesen megengedőbbek és pozitívabbak a többiekre vonatkozó szabályoknál.

Azt hiszem, hogy a mi számunkra nem változna szinte semmi. Az Egyesült Királyság elérne néhány mentességet a rá nézve előnytelenebb szabályok alól: ha EU-tag marad, akkor belső tárgyalásokon, ha nem, akkor új szerződésekben. A címke más, az eredmény ugyanaz.

Egyes személyek, cégek, intézmények szerepe, súlya, befolyása megváltozik: ez, kellő távlatból nézve, csak a felszín fodrozódása.

És a brit anyagi hozzájárulás, amelyből egyébként Magyarország is profitál? Amit nem fizetne be tagként az unióból való kilépése esetén, azt befizetné az előnyökért úgy, ahogyan most Svájc vagy Norvégia.

Befejezésül, nagyon sokadszor: amit ebben a bejegyzésben írok, az a magam véleménye. Szabad egyetérteni vele és szabad vitatni: várom is a hozzászólásokat. A maga részéről, ahogyan eddig is, tartom magam a néhai mentoromtól tanult bölcs szabályhoz: a jó vitát arról lehet felismerni, hogy a hozzászólások a vita tárgyáról szólnak, nem pedig a többi hozzászólóról.

Előszó, így utólag

Kéne előszó is, ha már sorozattá válóban vannak a posztjaim, azt mondják. De az előszótól nem mindenki várja ugyanazt. Legyen akkor többféle, igény szerint.

Előszó a szangvinikus olvasónak

Kedves Olvasóm, itt hagyd abba! Unalmas. Sőt még rosszabb, ha az unalomnál egyáltalán rosszabb lehet valami: az ilyen dumák, mint ez is, csak lelövik a poénokat és csökkentik a felfedezés örömét. Ahelyett, hogy ezt olvasnád, inkább rendeld meg a repülőjegyedet.

Gyere, ugorj bele ebben a forgatagba, tapasztald meg – ki fogod ismerni magad hamarosan, és számtalan remek, mulatságos meglepetésben, izgalmas eltévedésben, elmesélhető félreértésben, egész társaságodat felvidító kalandban, örök élményben lesz részed.

Előszó a kolerikus olvasónak

[Ilyen előszó nincs, mert aki kolerikus, nem olvas effajta bejegyzéseket: úgyse lehet senki, aki őnála jobban tudna bármit is, amit tudni érdemes.]

Előszó a flegmatikus olvasónak

Ki se kell mondanod, igazad van: teljesen felesleges elolvasnod. Blogbejegyzések Londonról? Minek? Aki ott van: tudja. Aki nincs ott: úgyse veszi hasznát. Mire használhatná, megváltozhat. És különben is: ilyen blogbejegyzéseket írni-olvasni, miközben Chewbacca… á, mindegy.

Előszó a melankolikus olvasónak

Kedves Olvasóm, ezt elsősorban neked írtam. Neked, aki kellemetlenül érzi magát, ha a tipikus angol lakóházba belépve nem tudja előre, hogy hány lépcső vezet a fenti szobákhoz. (Általában 14±1.) Mégsem merem neked jó szívvel ajánlani ezeket a bejegyzéseket. Tele vannak számodra felesleges ismeretekkel, amelyek nem is biztosak és nem is feltétlenül aktuálisak.

Szívem szerint azt tanácsolnám, hogy szerezz egy Londonban élő megbízható ismerőst és attól érdeklődj. (Ha engem ezeknek a soroknak az elolvasása után ismerősödnek tartasz – ami persze egy melankolikus esetében valószínűtlen, de nem lehetetlen –, akkor természetesen én is lehetek az, akihez kérdéssel fordulsz.)

Előszó, csak úgy, annak, aki véletlenül beleolvas

No, akkor most komolyan, magunk között. Amit ezekben a bejegyzésekben leírok, mind a saját tapasztalataim (kivéve azokat, ahol ezt külön jelzem). Ennek megfelelően véletlenszerűek.

Nem teljesek: azt tartalmazzák, amire valami okból felfigyeltem és úgy gondoltam, hogy jobb lett volna már a kiutazás előtt tudnom – de persze nem biztos, hogy valóban jobb lett volna. Nem teljesek, azért sem, mert mire megjelennek, valami megváltozhat, amit korábban megfigyeltem.

Eleve nem naprakész módon aktuálisak, hiszen addig is eltelik néhány nap vagy hét, mire beküldöm, átesik a szükséges kontrollon, aztán megjelenik… Sok a visszautalás: később veszek észre valamit, vagy csak később jövök rá, hogy elfelejtettem megírni, pedig fontos lehet: ezért minden témára vissza-visszatérek.

Ha ebből valaki egyszer kézikönyvet fog szerkeszteni (előre sajnálom érte), akkor sok helyről kell összevadásznia az egy-egy témára (lakásra, közlekedésre, akármire) vonatkozó mondatokat.

Értékítéletet soha nem mondok: nem mondom semmiről, hogy jó vagy rossz, hanem csak azt, hogy ilyen vagy amolyan; legfeljebb hogy bennem milyen érzéseket kelt.

Véleményt gyakran mondok, de soha nem személyekről, intézményekről, hanem helyzetekről. Nem mondom, hogy X intézmény megbízható vagy nem az, hanem hogy ebben és ebben az esetben megbízhatóan jártak el vagy sem.

Nem mondom, hogy Y ügyintéző barátságos vagy nem az, hanem hogy ebben és ebben az esetben barátságosan viselkedett vagy sem. Az adott személyt, intézményt nem ismerem teljes mélységében: arról semmit nem tudok mondani.

Igyekszem betartani még egy íratlan szabályt, amelyet egyébként brit munkatársaktól tanultam: nincs olyan minősítés, hogy „jó vagy rossz”, hanem: jó – és olyan, amelyen javítani kellene. Z ügyintéző nem „pontatlan”, hanem „jobban kell ügyelnie a pontosságra”. W intézmény nem olyan intézmény, ahol gorombák az ügyintézők, hanem ebben és ebben az esetben jobban kellett volna figyelni az ügyintéző stílusára.

Ezzel egyébként azt is kimutatom, hogy bízom a változtatás, javítás képességében, lehetőségében: ez gyakran működik önmagát beteljesítő jóslatként.

És befejezésül: nem adok tanácsot, még annak sem, aki privát üzenetben fordul hozzám. Néhai nevelőapám példájához tartom magam, aki a kiskamasz-korabeli tanácskéréseimre ezt mondta: „Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz. Én a helyedben – amennyire ebbe bele tudom képzelni magam – ezt és ezt venném figyelembe, azt és amazt fontolnám meg, ilyen vagy olyan módon döntenék.”

Szóval ezzel a bejegyzés-sorozattal sem lehet mindenre felkészülni. De csökkentheti a bizonytalanságot, kicsit gyorsíthatja az otthonosság-érzés kialakulását, segíthet elkerülni néhány kellemetlenséget.

Az azonban, hogy (az ismert, számomra nagyon ellenszenves szó-párral kifejezve) megszoksz vagy megszöksz, nem ezen múlik. Akkor min?

Kitalálhatod: azon, hogy ne add fel – ami pedig azon múlik, hogy van-e a mindennapok túlélésén és az életed adott pillanatain túlmutató célod, amelyre gondolni tudsz a szükségképpen bekövetkező megakadások, elbizonytalanodások idején.

Remélem, hogy ezek a bejegyzések is ilyen támpontokat adhatnak az olvasónak, hogy meghozhassa a saját döntéseit, a saját értékrendje és céljai szerint, biztonságosan és magabiztosan.”

HÍRMONDÓ

Mi lesz az olcsó londoni repülőjegyekkel?

Akár gond is lehet abból, ha a britek kilépnek az unióból, mert így egyes fapados társaságok elveszíthetik repülési jogosultságukat az Európai Unió légterében. Megoldás nyilván lesz, szóval nem riogatni szeretnénk, de az EasyJet például már közölte is, hogy ebben az esetben önálló európai leányvállalatot hozhat létre. Van már neki egy svájci, ami rendelkezik a megfelelő uniós engedélyekkel, ám a helyzet azért elég bonyolult is lehet. Hogy mennyire, azt itt olvashatod el.

Figyel a kormány a külföldön élő magyarokra?

Véget ért az Országgyűlés tavaszi ülésszaka, az utolsó napon a jobbikos Szávay István arról beszélt, hogy miközben évente ötvárosnyi magyar költözik külföldre, a magyar nemzetpolitika nem tud mit kezdeni ezzel a kihívással. Az ellenzéki politikus szerint templomra, iskolára és közösségi terekre lenne szükség. A nemzetpolitikáért felelős államtitkár szerint 2010 óta azon munkálkodnak, hogy a külföldön élők megkapják a szükséges figyelmet, Németországban például hétvégi iskolákat is működtetnek. A teljes cikket itt találod.

Offenzívába kezd Bécs

Az osztrák fővárosnak elege lett abból, hogy egyre nagyobb a lakáshiány, ezért a városvezetés úgy döntött, 30 millió eurót (9,4 milliárd forintot) szán arra, hogy könnyűszerkezetes mobilházakkal enyhítsen a gondon. Az ipari területeken, metró közelében, vagy építési tilalom alá eső területeken öt-tíz évig állnak majd a főként fából és könnyűbetonból készült épületek, amelyek a hagyományoshoz képest feleannyi idő alatt készülnek el. A terület hasznosítása esetén az épületeket lebontják, és állapotuk szerint vagy felépítik máshol, vagy újrahasznosítják az anyagukat. Hogy pontosan hol is lesznek ezek az épületek, kiderül ide kattintva.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!  

(Fotó: Diliff)