Tanulságos történet Gáboré, és alighanem sokan vannak hasonló helyzetben, mint ő: fenntarthatatlan lakáshitel, tengődés, ausztriai munka, ingázás haza a családhoz… nem éppen az az élet, amit az ember elképzel magának. De ő is, mint oly sokan mások, végigcsinálta. Hogy milyen eredménnyel, az kiderül a poszt végére.

Magyarország 2.0 – a Határátkelő második pályázata, melynek célja Magyarország újratervezése. Te min változtatnál, milyen jó külföldi tapasztalatot építenél be? Nem csak határátkelők írhatnak – a pályázatról minden tudnivalót megtalálsz ide kattintva! (Az első írások már be is érkeztek, ne maradj le te sem! A határidő június 19.)

“Történetem 2011 végén kezdődik, ekkor fogalmazódott meg bennem a külföldi munkavállalás gondolata. Otthon svájci frank hiteles ház és két kisgyerek, gondolom sokaknak ismerős a szituáció.

Szakmunkás bérből, egy fő és 2 mellékállásomból, valamint a gyed és gyesből tengődtünk. Beláttam, hogy ez nem mehet sokáig. Kellett valami munka, ami továbbtanulás nélkül, elegendő pénzzel kecsegtet.

Megbeszéltük, hogy ki kell mennem

Megbeszéltük otthon, hogy akkor pár évre ki kellene mennem dolgozni a hitel miatt. Így jött a külföldi, német nyelvterületen történő munkavégzés. Elkezdtem svájci, német, és osztrák állásokra jelentkezni.

A legelső elfogadható ajánlatra le is csaptam, ez a szakmámban (asztalos) történő foglalkoztatást jelentett, Ausztriában, Tirolban. A feladat az volt, hogy be kellett építenem a bútort a vásárlóknál. Kiutaztam, elkezdtem dolgozni, a német nyelv sajnos rosszabbul ment, mint azt először gondoltam.

A honvágy és a családom hiánya sem könnyítette meg a helyzetemet, valamint az sem, hogy igaz a munkáltató osztrák cég volt, mégis olyan keményen hajtottak, hogy az otthoni napi 12 órázásnál is borzasztóbb volt. Mindennap egy küzdelem volt.

A dolgozók 90%-a magyar,7%-a más nemzetiségű, a maradék meg osztrák volt, gyorsan rájöttem miért. Néha jött egy-egy helyi emberke próbamunkára, de már másnap nem láttuk őket...

Elátkoztam Tirolt

Az első két hétben szinte alig tudtam aludni, folyton azon agyaltam, hogy hazakullogjak-e, mert nekem ez nem megy. De aztán teltek a hetek, jött az első fizetés, majd a második és ez motivált.

Lakhatást biztosított a cég azt hiszem 1 hónapig, aztán kellett keresni saját magunknak. Egy akkori kollégámmal összefogva sikerült találnunk egy szép lakást, kivettük. Szerencsénk volt, én azt mondom, hogy ilyen gyorsan találtunk.

Rendes volt a tulajdonos hölgy nagyon, kauciót nem kért, a lakást berendezve, a konyhát felszerelve adta át. A bérleti díj 550 Euro volt mindennel, ezt ugye felesben fizettük.

Viszonylag gyakran tudtam hazajárni a családomhoz, havi kettő hétvége és a szabadságok. Lett két életem, egy, ami csak a munkáról szólt, és egy, ami csak a családról.

Persze a hétvégés hazajárkálás kikészítő volt, hazaérsz szombaton reggel (munka után ugye nem alszol, levezetsz majd 900 kilométert), vasárnap meg vissza ugyanaz. Aki benne van ebben, az tudja, miről beszélek.

Viszont van, aki még ennél is rosszabb helyzetben van, például a vendéglátósok, na, ők, amíg tart a szezon, nem igazán mehetnek haza. Szóval nem nyávogtam, csináltam tovább, csak a munkának éltem, privát életem szinte nem is volt.

Eltelt egy év, majd kettő, és azután valami megszakadt bennem. Talán az akkori munkakörülmények, és a gyerekeim hiánya miatt, valamint a munka miatt kialakult gerinc-, és térdproblémáim okozták, de akkor szó szerint elátkoztam Tirolt.

Felmondtam a munkahelyemen, lesz, ami lesz alapon, hiszen ekkor már volt bőven félretett pénzem. Nem aggódtam, úgy nézett ki, a maradék hitelem is vissza tudom fizetni bármi is lesz, a bank már nem teheti rá a mancsát az otthonunkra. Pár hónapot eltöltöttem otthon a családommal, néha elmentem ismerősömnek dolgozni, de nagyon nem vittem túlzásba, ki akartam pihenni magam.

Minden mindegy alapon

Közben csak nem nyugodtam, elkezdtem jelentkezgetni ismét osztrák állásokra. Lett is egy, nem olyan messze a kinti lakóhelyemtől. Hát ez is hasonló volt, mint az előző munkahelyem, úgy döntöttem, nem maradok, egy hét után elköszöntem.

Nézegettem állásokat, bementem az AMS-hez, reménykedtem, hátha lesz nekem megfelelő állás. Egy újságban találtam a jelenlegi, élelmiszeripari munkáltatóm hirdetését. Minden mindegy alapon elküldtem a jelentkezésem.

Közben hazamentem karácsonyra a családomhoz. Otthon ért a hívás, hogy nagyon tetszett nekik az önéletrajzom, és be tudnék-e menni valamikor elbeszélgetésre. Lebeszéltük, elmentem, megnézték nem vagyok-e analfabéta, kicsit beállítottak dolgozni is.

Kérdezték, menne-e ez a munka nekem? Hát mondom ebben semmi különleges nincs, természetesen fog menni. Pár nap múlva hívtak, hogy kezdhetek náluk, ha én is úgy gondolom.

Kevesebb bért ígértek, mint az első munkahelyemen, de úgy gondoltam nem baj, csak ne szakadjak meg, és a napi 8 óra munka az ne 14-15 legyen. Roppant egyszerű feladatom volt, egyedül kellett dolgoznom, magamnak kellett beosztanom a napi munkát. Gépkezelés és az ehhez kapcsolódó nyersanyag mozgatása volt a dolgom.

Hamar belejöttem, még csodálkoztak is rajta, azt mondták másnak ez nem ment így. Mosolyogva szegeztem nekik a kérdést, miért mi ebben a nehéz?

Az új munkahelyhez új lakás is kellett, mert autóval volt csak megközelíthető, 35 km-re volt a lakhelyemtől a cég. Egy ideig leautóztam, aztán találtam lakást a szomszéd faluban.

A bérleti díj nagyjából annyi volt, mint a másik helyen, igaz, a lakás nem olyan szép, és közműveket, fűtést, saját magamnak kellett intézni. De már belejöttem annyira a nyelvbe, hogy nem okozott gondot.

A lelkiismeretes munka gyümölcse

Amint megszoktam az új helyem, hirtelen rám tört az érzés, nagyon sok szabadidőm van! Napi 7-8 órákat dolgoztam, bár én ezt nem neveztem munkának, mert még életemben nem végeztem ilyen könnyű fizikai munkát.

Lassan kezdtem kipihenni az előző munkahelyem fáradalmait, mondhatjuk, hogy a gerincem, és a térdem is helyrejött részben. Volt, hogy másféle munkakörbe is beraktak, ott is megpróbáltam helytállni. Sokszor segítettem másoknak is, nem akartam 6-7 óra munka után hazamenni, mert a főnököm mindig mondta, ha végeztél mehetsz haza.

Eltelt fél év, vagy még annyi sem, hívatott a főnökség. Leültettek az irodában, három főnök velem szemben, ajtót bezárják. Hú, mondom magamban, itt valami nem jó készül.

De végül is arról volt szó hogy látják, megbízható vagyok, megüresedett egy gépsorvezetői pozíció, rám gondoltak, három napom van, hogy eldöntsem, akarom-e, vagy sem. Persze elfogadtam, jobb fizetést ígértek, és mint kihívás is érdekelt a dolog.

Ez a pozíció még annyira sem volt megterhelő, mint az előző munkaköröm. Stressz az volt, és van mind a mai napig, de kibírható. Értékelem, hogy felkértek erre a pozícióra, és büszke is vagyok rá valamilyen szinten, mert végre megvan az eddigi lelkiismeretes munkám gyümölcse.

Most, így 33 évesen, azt mondom, megérte keményen dolgozni. Magyarországon ez elképzelhetetlen lett volna, ott inkább olyan fordult elő velem, hogy engem cseréltek le egy „csókos” emberre, és nem azért mert rosszul végeztem a munkámat.

Jelenleg már 2 éve vagyok ennél a cégnél, és eszem ágában sincs elmenni innen. Végre van szabadidőm, tudok itteni ismerősökkel közös programokat szervezni. Sportolni, túrázni, kirándulni, egyszóval élvezni kicsit az életet, amire eddig sosem volt lehetőségem.

Egyik szemem sír, a másik nevet, időközben a feleségemmel megromlott a kapcsolatunk, elváltunk. Gyerekek miatt sajnálom, mert őket nagyon szeretem, és hiányoznak mind a mai napig.

Próbálok ezek után is hozzájuk hazajárni, amilyen gyakran csak tudok, akár csak egy hétvégére is. Szeretném, ha velük jó maradna a kapcsolatom. Azt hiszem sokat tanultam ebből is, az életről, az emberekről. Ha összességében nézem a külföldi munkavállalással rengeteget tud az ember fejlődni, tanulni belőle.

Az új kihívás

Távolabbi terveim közt szerepel, hogy még pár év osztrák munkavégzés után hazaköltözöm. Egyrészről szeretnék a gyermekeim közelében lenni, másrészről meg otthon saját vállalkozásba akarok fogni, szeretnék valami működőképeset létrehozni. Ez az új kihívás, ami a szemem előtt lebeg.

Tervek vannak, többfélék is, de azok mindig is voltak, és lesznek, aztán majd meglátjuk, hogy alakul. Folyton változnak a körülmények, és ehhez mi magunknak is változnunk kell.

Négy itt töltött év után elmondhatom, olyan dolgokat vittem véghez, amikről régebben azt mondtam: én ugyan soha! Olyan dolgokat éltem át, amiket álmomban sem gondoltam, jó, és rossz dolgokat egyaránt.

Most már én is azt vallom, hogy soha ne mondd, hogy soha! Sok fiatalnak jót tenne a külföldi munka, ha világot látna, tapasztalna kicsit. Ezzel a tapasztalattal pedig hazatérne, és építené az országot. Nem mondom, hogy minden működne otthon, ami máshol igen, de ötleteket igenis lehetne meríteni. Ezzel talán ki lehetne lépni a búskomor otthoni valóságból, amit mindig látok, amikor otthon vagyok.

Végül egy pár személyes tanács annak, aki most tervezi a külföldi munkavállalást:

Legfontosabb hogy beszéld az adott ország nyelvét minimum alapszinten.

Legyen kezdő tőkéd, informálódj a megcélzott országról körültekintően.

Légy szorgalmas, kitartó.

Legyél nyitott az új dolgokra, ne azt hajtogasd, hogy ez otthon másként működik (nem otthon vagy).

Ami még kell az egy jó adag SZERENCSE, de az már nem rajtunk múlik.

Sok sikert mindenkinek!”

HÍRMONDÓ

Most már lassan vége lehetne ennek az egésznek

Igazán itt lenne már az ideje, hogy túl legyünk június 23-án, hiszen a Brexitről szóló brit népszavazás kezd körömrágós szakaszába érni. Egyre-másra jelennek meg a felmérések – a legfrissebb szerint például most a távozást pártolók vannak többségben. Az Observer/Opinium közvélemény-kutatása alapján három százalékkal többen támogatják, hogy az Egyesült Királyság lépjen ki az Európai Unióból, mint ahányan a maradnának. (A részleteket itt találod.)

Majdnem félmillió bevándorló Magyarországon

Méghozzá az ENSZ a tavalyi állapotot rögzítő adatai szerint. A rendszerváltás idején ez a szám még csak 300 ezer volt. Egy szuper interaktív térképen azt is megnézhetitek, melyik országban mennyi magyar él – például ezek szerint Németországban 170 ezer, az USA-ban 80 ezer, az Egyesült Királyságban 60 ezer, és így tovább. (Ha érdekel a tovább, akkor ide kattints!)

Visszajöttem Magyarországra, kicsináltak

Végül egy történet arról, milyen is az, amikor valaki a külföldön eltöltött évek után visszatér Magyarországra dolgozni, de nem igazán akarják befogadni. Csak egy rövid idézet: „itt sokszor az a cél, hogy rettegésben legyen tartva a munkaerő, hogy ne legyen ideje ereje méltatlankodni, hanem végezze a dolgát, és ha annak kénye kedve tartja, akkor hatályon kívül helyezzék”. (A teljes történetet itt találjátok, szerintem érdemes elolvasni.)

(Fotó: pixabay.com/bumradio)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!