A határátkelés kétirányú folyamat: noha még mindig jóval többen költöznek el Magyarországról, mint ahányan visszatérnek, utóbbi csoportba is jó néhányan tartoznak. Az indokaik különbözők lehetnek. Ma is egy „visszatérő” posztját olvashatjátok, ráadásul egy régi szerzőről van szó, hiszen Ivett (a Pszichológus Online blog szerzője) már többször írt posztot ide Gibraltárról. Most az derül ki, miért döntött több év után úgy, hogy visszaköltözik Magyarországra.

Te is tervezgeted a visszaköltözést? Esetleg már vissza is költöztél Magyarországra? Írd meg a történeted a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!

„Gibraltáron úgy érzem, hogy a beilleszkedés fázisában járok. Visszaolvasva a korai írásaimat a helyről, minden egyes szavukat igaznak érzem ma is, bár már sokkal inkább mélységeiben ismerem, és árnyaltabban is látom, továbbra is ugyanúgy elvarázsol, mint a kezdetekben.

A hétvégenként, a Costa del Sol-on, pedig a mai napig „Nászúton” érzem magam… ez a szerelem nem kopott meg az elmúlt több mint 20 év alatt, és most már valószínűleg nem is fog.

Egy jó ideje otthon érzem magam mindkét helyen: most „itthon” vagyok Gibraltáron, és hamarosan „hazamegyek” Budapestre.

A racionális érvek Gibraltár mellett szólnak

Írtam már arról, hogy úgy gondolom, a jó döntések „gyomorból” születnek. Én a döntést „gyomorból” hoztam, egyik pillanatról a másikra, ezért is lepett meg mindenkit, még a legközvetlenebb környezetemet is – és persze azért is, mert 3 évig még csak gondolat szinten sem merült fel bennem soha a hazaköltözés.

Hiszen racionális érveket szinte kizárólag Gibraltár mellett tudok felsorakoztatni. A mérleg másik - Magyarországot jelentő - serpenyőjében majdnem hogy csak egyetlen érv szerepel - az pedig a tágabb család. A gyerekeimen és férjemen kívüli, számomra legfontosabb emberi kapcsolatok. De ez az egyelten érv olyan súllyal bír a számomra, hogy felülírja az összes többi, a másik oldalt erősítő érvet.

Évekig titkon – vagy nem is annyira titkon – abban reménykedtem, hogy előbb-utóbb sikerül valamennyi hozzám közel álló embert kiköltöztetnem ide, hiszen annyi példát láttam erre: elsőként költözik valaki, (vagy egy pár, vagy egy kisebb család) és szép lassan a többi családtag, a barátok is követik őket. Egész kis kolóniák jönnek így létre külföldön.

De 3 év után beláttam, hogy ez egy illúzió volt a részemről. Az én már-már misztikus vonzalmam a spanyol Costa del Sol és Gibraltár iránt kizárólag az enyém, mások ebben nem osztoznak. Ráadásul „az öreg fát nem lehet átültetni...” – de sokszor hallottam ezt az utóbbi években! És valahol az emberekre ez ugyanúgy igaz.

A felismerés után úgy éreztem - hogy bár Gibraltár „napfényesebb” a szó szoros értelmében és a szó átvitt értelmében egyaránt – az én életem Magyarországon teljes. Sok szempontból biztosan nehezebb, kihívásokkal telibb – de teljes. Nem mintha itt nem lennének napi szinten kihívások, bár ezek egészen más jellegűek.

Én azt vallom, hogy mindig jobb valami felé menni, mint valamitől el. És eszerint élem az életem, hozom a döntéseimet. Szerettem az életet Magyarországon, (nem is értette senki, hogy miért jövök el, mivel ennek valójában akkor sem racionális indoka volt) de 3 éve Gibraltár jobban vonzott. Most is szeretem az életet itt, de a „teljes élet” megélése miatt, Magyarország jobban vonz.

Megélhettem a dilemmát

Tudom, hogy mások ezt nem így élik meg, egyrészt ez is személyiségfüggő és szituációfüggő. A különböző életkorokban is másként súlyoz az ember, más a fontossági sorrend az életében. És ez rendben is van így.

Minden életszakasznak megvan a maga feladata. Mindenkinek a saját életét kell élni, és egyedül ő tudhatja, ő érezheti biztosan, hogy ebbe az életbe kik, milyen mértékben tartoznak bele. Másrészt – és ezt számtalan külföldön élő kliensemtől és barátomtól tudom – sajnos sokaknak ugyan van hova, de nincs kihez hazamenni. És van, akinek nincs hova és nincs kihez.

Szeretteik már nem élnek vagy hosszú-hosszú ideje megromlott a viszony, lelkileg eltávolodtak egymástól. Nincs már közöttük híd és vagy nem akarják, vagy nem tudják ezt a hidat újjáépíteni.

(Arról a nem elhanyagolható mennyiségű emberről nem is beszélve, akiknek bár lenne kihez hazamenni, de a megélhetésük nem biztosított Magyarországon. Az ő esetükben nem is szabad döntésről van szó, mivel valójában kényszerpályán mozognak.)

Én szerencsésnek mondhatom magam, hogy egyáltalán megélhettem a dilemmát – „menni vagy maradni” – hiszen van hova, van kikhez visszatérni.

A kapcsolattartás kérdése

Azt gondolom, hogy minden emberi kapcsolatban van egy optimális távolság, mely mindkét fél számára a legmegfelelőbb, amely mellett a kapcsolat leginkább működőképes.

Vannak kapcsolatok, ahol ez a távolság nagyobb: napi vagy heti szinten nem működne olyan jól a viszony, mint a ritkább találkozások alkalmával. Ezek azok a viszonyok, melyeken kifejezetten javítani képes az egyik fél külföldre költözése, és a földrajzi távolság. És vannak olyan kapcsolatok, ahol az intenzívebb együttlét megfelelőbb.

Ezért biztosan vannak, akik számára a külföldön maradás a megfelelőbb döntés – annak ellenére is, hogy lemondanak az otthon maradottakkal való napi kapcsolatról, arról, hogy intenzíven egymás életének részei legyenek.

Igen, tudom, hogy a mai technika mellett a kapcsolattartás nem probléma, láthatjuk és hallhatjuk egymást, amikor csak szükségünk van rá. És ez azoknál az emberi kapcsolatoknál tökéletesen működik is, amelyek kommunikáció alapúak: a legjobb példa erre az én Skype-on keresztül végzett tanácsadó, terápiás munkám, a pszichológus – kliens viszony.

A 3 év arról győzött meg, hogy ez valójában ugyanúgy működik, és ugyanannyira eredményes tud lenni, mint személyesen. Sőt speciális esetekben még egy megfelelőbb megoldás is.

(Azért bevallom, hogy a tanfolyamok, tréningek – melyeket még Budapesten élve tartottam, éveken keresztül – hiányoznak, főleg azoknak a csoportoknak a légköre, hangulata. Ha vannak olyan régi tanítványaim, akik most olvassák azt a cikket, tudják, hogy miről beszélek. És bár Gibraltáron élve elfogadtam, hogy ezekről le kell mondanom, ez egy szükséges vesztesége az ittlétnek, mert Skype-on nem reprodukálhatóak a gyakorlati tréningek, most azért nagyon örülök, hogy ezekre újra lehetőségem nyílik.)

Otthon változtatni

Azonban vannak nem kommunikáció alapú kapcsolatok is. Ahol nem csak megosztani akarjuk az élményeinket, hanem együtt megélni azokat, ahol ténylegesen részt akarunk venni egymás életében. Ahol egy ölelés többet mond ezer szónál.

Az én életem a hozzám közel állókkal való intenzívebb kapcsolatokban teljes és ezt csak Magyarországon élhetem meg. Ahogy Virginia Satir, a kiemelkedő családterapeuta fogalmaz: „Napi 4 ölelés kell a túléléshez, 8 a szinten tartáshoz, 12 a fejlődéshez”.

Én ott akarok élni, ahol ezeket az öleléseket meg tudjuk kapni és meg tudjuk adni az egész, tágabb családnak.

És valójában van azért itt egy másik szál is: sok minden nem tetszik, ami a mai Magyarországon történik, de ahelyett, hogy a hazamenetelt a dolgok megváltozásához kötném – mint sokan mások – inkább megyek most, hátha egy kicsit hozzájárulhatok, hogy a dolgok megváltozzanak. Talán több szempontból is igaza van annak a régi jó barátomnak, aki nemrég így fogalmazott: „Ivett, rád itt, Magyarországon van szükség.”

A külföldön töltött éveknek - Gibraltárnak, Máltának, Ausztriának - nagyon sokat köszönhetek, például azt is, hogy végre elkezdtem a hosszú évek, sőt évtizedek óta halogatott írást. :-) Ez mára belső szükségletemmé vált, Budapesten is folytatni fogom, tehát biztosan olvashattok még tőlem.”

Ivett blogját, a Pszichológus Online-t ide kattintva érhetitek el. Tartozom egy szolgálati közleménnyel is: úgy beszéltük meg, hogy egyszerre jelenik meg a poszt nála és itt, ám azt kérte, hogy végül hétfőn tegyem közzé, mert akkor tud válaszolni a kommentek között felmerülő kérdésekre.

HÍRMONDÓ

Külföldi főnökkel dolgozni

Magyarok százezrei érzékelik napi szinten (Magyarországon és külföldön is), milyen más nemzetbéli főnökkel, munkatársakkal együtt dolgozni. Esett már szó arról, hogy milyen némely európai országból származó vezetőtípus, most kilépünk Európából a világ más tájaink szétnézve. Jönnek tehát a lényegre törő amerikaiak, a laza ausztrálok, a magánéletet nem ismerő kínaiak és még a brazilokról is kiderül néhány érdekesség ide kattintva.

Hogyan lesz kétnyelvű a gyermekünk?

A határátkelés kapcsán az egyik leggyakrabban felmerülő kérdés (elsősorban a fiatalon, esetleg már kisgyermekkel nekivágók körében) a nyelv és a kultúra megőrzése. Hogyan biztosítsuk, hogy gyermekünk megőrizze (vagy megtanulja) szülei, nagyszülei nyelvét, elsajátítsa kultúráját? Az alábbi linkre kattintva egy szakember véleményét olvashatjátok, aki ráadásul saját tapasztalatait is megosztja.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!