Kati lassan két éve kezdett önkéntes lehetőségeket keresni a nagyvilágban, így került Malajziába, ahol angolt tanít és próbál segíteni a rászorulókon. (Erről bővebben első posztjában írt, itt találjátok.) Most ismét jelentkezett, méghozzá egy, még az országon belül is egészen különleges helyről. Nagyszerű beszámoló következik rengeteg képpel, amikért külön hála neki!
„Malajziában mai napig több bennszülött közösség is él, többnyire a társadalomtól elszigetelten, amennyire lehet, ragaszkodva hagyományaikhoz és ősi életvitelükhöz.
Saját hitrendszerük van, melyet Malajzia nem ismer el vallásként. Saját nyelvük van, érdekes módon minden törzsnek külön nyelve, mely annak köszönhető, hogy egymástól is távol és elszigetelten élnek.
A gyerekeknek kötelező iskolába járni, de legtöbbjüknek ez inkább egy szörnyű élmény, amikor először találkoznak a diszkriminatív külvilággal, mely arra kényszerítené őket, hogy elsajátítsák a társadalom szigorú szabályait.
A maláj nevük orang asli, ami eredeti embert jelent. A civil szervezet, melynél én is dolgozom, egy pár ilyen közösségben nyújt ingyenes oktatást. A bejegyzésem egy ilyen központunkba történt látogatásom kapcsán készült.
Nem szegények, de nincs semmijük, mondja szerb kollégám, aki már lassan egy éve egy orang asli közösségben él, Malajziában. Látogatásom során ezer kérdés fordul meg a fejemben és vasárnap reggel úgy hagyom el a kis dzsungelbeli falut, hogy talán az lenne a legjobb, ha hagynánk élni ezt a közösséget a maguk módján, nem kell rájuk erőltetni a modern élet baromságait.Van-e ennél több, amit az élet nyújtani tud? Kérdezem magamtól és kollégámtól, aki azt mondja, sosem volt olyan boldog, mint itt. Mert itt az élet valóban egyszerű, megtanít az egyszerű dolgoknak örülni.
Látogatásomkor már vége van a rizsaratásnak és most a begyűjtés és hántolás folyik. A falutól nem messze van egy rizsföld, melyen évente kétszer aratnak. Minden kézi eszközökkel történik, gépek ide még nem jutottak el.
Aratás után az asszonyok dolga megtisztítani a rizst. Ez lassú és nehéz fizikai munkának tűnik, amikor bekapcsolódom a folyamatba, tapsikolva nevetnek rajtam.
Kétszer akkora vagyok, mint ők, 160 centinél ritkán magasabbak, de erősek és kezük rááll erre az eszközre, amit én, amint ez azonnal kiderül, még fogni sem tudok rendesen. Velük nevetek saját magamon, hisz én is érzem, mennyire más világból való vagyok, és mennyire idétlenül nézhetek ki az ő szemükkel.
A bételdió
Ahogy nevetnek, kivillannak vörösre festett fogaik, mely a messziről érkező idegennek elsőre szokatlan lehet, de ha velük töltesz egy pár napot, szinte természetessé válik. A dzsungel egy fura gyümölcsének a magja az okozója, magyarul bételpálmának hívják, a magot pedig bételdiónak. Ezt a diót rágcsálják naphosszat.
Kemény, hosszas, kitartó rágás mellett lehet csak megenni, íze kesernyés, de valóban jelentéktelen. A diót a fa kérgével együtt majszolják, melynek íze sokkal fűszeresebb és intenzív. A diót gyakran a pálmafa levelébe csomagolják és így fogyasztják el. A levél, amint a nyállal keveredik, vörössé válik a szájban, konkrétan úgy néz ki, mintha vér lenne.
A bételpálma gyümölcse, melynek megtisztításához erre kialakított eszköz szükséges, kérge ugyanis kemény, mint a dió, a mag pedig nehezen vágható.Meglehetősen toxikus ez a kombó, de függőséget okoz, így érthető, hogy miért rágcsálja ezt szinte az egész falu. Olvasmányaim alapján hatása valahová a kávé és egy enyhe drog közé tehető, kicsit felpörög tőle az ember és jobban érzi magát. Kollégám például kezdetben nem szerette, de bárkihez ment látogatóba a faluba, ezzel kínálgatták, ő meg szégyellte visszautasítani, így aztán szép lassan, észrevétlenül rászokott.
Leosztott szerepek
Az élet itt különben lassan hömpölyög, a reggel hangos kakaskukorékolással indul, olyan érzésem van, mintha a vállamon ülne a kakas és egyenesen a fülembe ordítaná, hogy reggel van, tessék már felébredni. A falu asszonyai már korán elkezdik a rizs hántolását, az ablakból rájuk látok. A férfiak ebben a folyamatban egyáltalán nem vesznek részt, ez az asszonyok dolga, mondják.
Itt nagyon le van osztva, hogy mi a férfi feladata és mi a nőé. A férfiak vadásznak házilag készült íjakkal, éles késekkel és halásznak bambuszból készült kúp alakú csapdákkal, de a rizzsel való naphosszat tartó pöcsölés nem a férfi feladata. Azért ott ücsörögnek asszonyaikkal, kávéznak, és a diót rágcsálják, aztán lassan eltelik a nap.
Ebédre megkóstoljuk a rizst, az idei termést. Kétféle rizs terem a dzsungel rizsföldjein, egy fehér kerek szemű és egy lilás hosszúszemű. Íze pompás, picit fűszeresnek hat. Só nélkül, egymagában eszem: táplálék. Az egyszerűsége lenyűgöz, finom. Természetes és érzem tápláló erejét. Hamar jól lehet lakni tőle.
A rizsföldek itt nem olyanok, mint Ázsia vízben úszó rizsföldjei, amit a filmekből ismerünk. Itt víz csak akkor van, ha esik az eső, az itteni rizs nem igényli a vízben úszást, a szárazságot is jól bírja.
Miből élnek az itteni emberek?
Meglepően kevés kell a túléléshez. A férfiak begyűjtik a kaucsukfa tejét és eladják a közeli faluban. Ebből lesz annyi pénzük, hogy azt a nagyon keveset, amit meg kell venni pénzzel, azt meg tudják fizetni.
Élelemre nem nagyon kell költeni, ruhát vesznek, telefont, habár a faluban nemigen van térerő, egy kis benzint a motorjaikba és nagyjából ennyi. Minden mást a természet ad. Mindenkinek ugyanannyi van: semmi. De mindenkinek van elég. A vagyon, mint olyan ismeretlen. Sosem éheznek, mindenkinek jut.
Pár órára bemegyünk a közeli maláj faluba ebédelni. Amikor jövünk vissza, minden házból hangosan üdvözölnek. Visszajött az orang puteh, a fehér ember. Figyelem őt, kívülálló és mégsem. Amennyire lehet, befogadták, ő is része a falu életének.
Este átjönnek filmet nézni, kollégám laptopján ugyanis több száz film is van. Esténként kivetít egy filmet az osztályterem egyik üres falára, mozi van. Hangosan reagálnak a vicces jelenetekre, és visítanak a horror film félelmetes jelenetein, de imádják.
A szellemeket nem szabad provokálni
Kollégám sosincs egyedül. Tudják, hogy nem szeret egyedül aludni, éjszakára valaki a faluból átjön hozzá és őrzi álmát, nehogy bántsák a szellemek. Az erdő szellemei errefelé ugyanis annyira részei a hétköznapoknak, mint az eső maga.
Amint sétálunk az erdőben, egyszer csak megállok. Van itt valami, érzem valaminek a jelenlétét, nem vagyunk egyedül. Kollégám mindent sejtető mosollyal tudatja velem, hogy épp egy temető mellett sétálunk el. A sírok szinte láthatatlanok, beleolvadnak a környezetbe. Csak egy farakás árulkodik arról, hogy itt egy sír van.
A falubeliek nem mászkálnak erre estefelé, a szellemeket nem szabad provokálni. De, ha valaki beteg, a szellemekhez fordulnak segítségért. A helyi sámán abban segít, hogy a szellemeket a beteghez hívja, és arra kéri őket, hogy vegyék el a betegséget a szerencsétlen szenvedőtől és vigyék magukkal. A faluban több sámán is lakik, orvos viszont sehol.
A gyerekek csak megszületnek, az élet és a halál olyan természetesen része a mindennapoknak, mint ahogyan lennie kell. A gyerekek nem egy családba, hanem egy közösségbe születnek. Ezért olyan nehéz bárkinek, aki ide született, kilépni, és máshol megállni a saját lábán. Mert bárhová mennek, szenvednek, ez az egyetlen hely számukra, ami biztonságot nyújt.
Megtanulni kiállni magukért
Azon gondolkozom, hogy vajon mennyit tudnak a külvilágról, vajon mennyit kell tudniuk a külvilágról egyáltalán. Kollégáimmal, akik orang asli közösségekben tanítanak, gyakran beszélünk arról, hogy kell-e ezeknek az embereknek angolt tanítani.
Ez a közösség a társadalmi ranglétra aljára söpört közösség, és mindenki kihasználja őket, kitúrják őket a saját életterükből, és ezt azért tehetik meg, mert nincs tulajdonuk. Soha nem is volt. A dzsungel volt az ő tulajdonuk. Ott építettek házat, ott települtek le, ahol megfelelő feltételeket találtak.
Csak most, ebben a században szembesültek azzal, hogy egyszer csak megérkezik valaki a faluba és azt mondja: el kell innen mennetek, mert ez a föld az enyém. És ők ilyenkor fogják cókmókjaikat és tovább mennek.
Kollégám azt mondja, nem is angolt tanítunk nekik, hanem arra tanítjuk őket, hogy tudatosuljon bennük, hogy érnek valamit, hogy vannak jogaik és meg kell tanulniuk kiállni saját magukért. Mi csak ismereteket osztunk meg abból a külvilágból, ami el akarja őket tiporni.
Ez Malajzia csúnya oldala, ahogyan bánik a bennszülöttjeivel, ahogy engedi őket lassan eltűnni, ahogy megpróbálja őket beépíteni egy társadalomba, ami nem akarja őket.
Saját kérdéseimre még nem találtam választ, de úgy gondolom, hogy nem kell mást tennünk, csak hagyni őket élni, úgy ahogy ők szeretnének, hiszen ők sem akarnak semmi mást, csak hogy hagyják őket békén, hagyják őket élni abban a közegben, ami nekik természetes, és amitől ők boldogok.”
Ha szívesen olvasnátok még többet Katitól, keressétek fel Hétköznapok Malajziában című blogját, amit itt találtok.
HÍRMONDÓ
Vízforralókat és kenyérpirítókat tiltana be az EU
Akár már időn ősszel betilthatja az Európai Bizottság a nagy teljesítményű háztartási eszközöket, például vízforralókat, kenyérpirítókat vagy hajszárítókat. A bejelentéssel állítólag a brit uniós népszavazás miatt vár még Brüsszel.
A brit Daily Telegraph értesülése szerint a terv már hónapok óta készen áll, egyelőre azért nem álltak elő vele, mert Brüsszelben attól tartanak, hogy a bejelentés rossz hatással lenne a júniusban esedékes brit népszavazásra, melynek tétje, hogy Nagy-Britannia az Európai Unió tagja marad-e. (Még több infóért a témában ide kattints!)
Mi baja a magyaroknak az Európai Unióval?
Egy felmérés szerint noha Magyarország rengeteget nyer uniós tagságából, a magyarok mégsem értékelik sokra az Európai Uniót. A lista ellenkező végén az írek állnak, akik a nehézségek ellenére mégis erősen unió pártiak. Magyarországon az EU-val szembeni bírálat a politikai gondolkodás főárama. Nagyon erős a politikával kapcsolatos frusztráció, és ezzel egyidejűleg magas az Európával szembeni kritikus pártok elfogadottsága. (A teljes cikket itt találod.)
A lengyelek vissza se néznek
Noha Magyarországon is sokan gondolkodnak a külföldi munkavállaláson és a határátkelésen, valószínűleg sehol sem vagyunk a lengyelekhez képest, ahol egy friss felmérés szerint minden nyolcadik ember komolyan fontolgatja, hogy idén külföldre költözik.
A Millward Brown közvélemény-kutató cég felméréséből kiviláglik, hogy a felnőtt lengyelek 13 százaléka, vagyis csaknem 4 millió ember fontolgatja, hogy munkavállalás céljából átmenetileg távozik hazájából. A felnőtt populáció 7,1 százaléka, vagyis mintegy 1,5 millió lengyel már el is döntötte, hogy kivándorol, mégpedig egy éven belül. (A teljes cikket ide kattintva érheted el.)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!
Utolsó kommentek