A mai posztban egy érdekes időugrást hajtunk végre (amúgy Tarantino módjára, ha már a napokban volt az Oscar-gála), hiszen a múlt héten már olvashattátok Tamás írását arról, miként élte meg az első tíz napot Los Angelesben. A mai poszt arról szól, hogyan jutott el egyáltalán odáig, hogy felmerüljön az Amerikába költözés lehetősége. Lesz benne váratlan fordulat bőven! (A képekért és a videóért köszönet a szerzőnek!)

„Mint a tündérmesékben úgy kezdődött. Elhatároztam, hogy bár jó és fontos állásban dolgozom - videós újságíróként az ország legnagyobb bulvárlapjának weboldalánál -, azért mégiscsak meg kéne próbálni ezt a fránya Amerikát.

Évek óta pörögtem azon, hogy valamilyen külföldi lehetőséget találjak. Újságíróként sokat jártam külföldön, sőt abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy hónapokig taníthattam vagy dolgozhattam más országokban. De ez még a válság előtt volt, amikor az alapítványok, újságok, televíziók nem sajnálták a pénzt arra, hogy lehetőségeket adjanak.

2008-ban bezárult ez a nagyon is széles kapu és aztán semmi. Közben persze a gondolat azért ott maradt: milyen volna külföldön dolgozni? Mi volna, ha nem lenne ez az egész valami ideiglenes?

Ehhez hozzá kell tennem, hogy biztonsági játékosként egy percig sem állt fönn a veszélye annak, hogy egyszer csak felmondok, eladok mindet és veszek egy repjegyet és elhúzok. Szóval be voltam záródva a saját kis világomba és sokáig csak látogatóban voltam néha a Ferihegyi reptéren, ha éppen valami téma volt. Sóvárogva néztem az indulást jelző táblákat.

Beigazolódik egy elmélet

2014-ben úgy döntöttem lépek valamit, körülnézek Amerikában valahogy. Vannak barátaim, rokonom is egy, miért ne. 2015 áprilisában sikerült is 3 hetet kint töltenem. New York és Miami volt a cél.

Egyik este New Yorkban egy kellemes kis vacsora után a vendéglátónk megkérdezte: mit is akarsz te valójában itt kint csinálni? Azt mondtam: videózni. Kis cégek, magánemberek nagyobb cégek, stb. Erre futottunk egy kört egy ismerősénél és már másnap forgattunk egy tesztet. És működött. Elámultam. 24 óra alatt beigazolódott egy elmélet. És ez csak a kezdet. Ekkor döntöttem.

Miután hazajöttem, érlelgettem magamban a gondolatot, mit hogyan kéne csinálni. Aztán szépen lassan júliusban elkezdtem szervezkedni. Október tűnt jónak indulásra, hiszen a nagy karácsonyi hajtás előtt majd mindenkinek kell videó - gondoltam.

Szóval elkezdtem keresgélni egy olyan céget, amelyik segíthet nekem. Találtam is egy magyar tulajdonú, amerikait, ahol hajlandóak voltak alkalmazni engem, persze szigorúan minimálbérért. De legalább ki tudtam volna jutni.

Elindítottam a folyamatot. Beszéltem a főnökeimmel és megpedzettem, hogy lelépnék, de ígértem időben szólok, ha indulnék. Akkor már láttuk együtt a lehetőséget, hiszen így tudósítóvá válhatok és ez nekik is nekem is jó.

Géz, fék, hat hónap

Augusztus 18-a meleg, nyári nap volt. Éppen arról forgattam, hogy az előző napi eső milyen károkat okozott a városban. Egy kellemes kis robogózás közben elgurultam a Szentkirályi utcába, a Fővám térhez, ahol beszakadt az aszfalt, megnéztem még a Batthyány teret és aztán hazagurultam.

Volt még 2 órám a következő munkáig. A magyarországi Greese-bemutató próbái zajlottak. Vastag Csaba és társai egy komoly táncpróbán nyomultak. Jó kis színes, szagos celeb anyagnak ígérkezett.

12:15. Lementem a hátizsákommal a motorhoz. Láttam megint esni fog, így gondoltam, jobban beöltözöm. Felvettem a protektoros kabátomat, a szokásos protektoros kesztyűt és a térdvédőt. Felszíjaztam a hátam mögé a szettáskámat. Kiszámoltam fejben, hogy tőlem a Pataky művház csak 15 perc, addig talán nem kezd el ömleni az eső és óvatos tempóban odaérek.

12:25 Kikanyarodtam a Thurzó utca - Kárpát utca sarkon. Elindultam kis gázfröccsel. Láttam, hogy a buszmegálló után egy hatalmas lila esernyő elindul a kocsik közül, legalább 15-18 méterre a gyalogosátkelőtől. Azt is láttam, hogy a gyalogosok miatt, akik a zebránál álltak a távolban, lassítanom kell. A kezem a féken volt. Kettő másodperccel később az esernyő kilépett az útra. És elindult át az úttesten. Testet öltött. Egy idősebb elegáns nő képében. Aki pont oda lépett, ahová érkeztem – volna. Hátsó fék, nem elég... első is... basszus, borulok. Vállal pont oda érkeztem a felbukó motorral, ahova a nő lépett volna. Motor összetörve, az eszközeim épségben, de a vállam mintha nem ott volna, ahol kéne. Ohhhoo.

Egy szerencsém volt: nem mondtam még fel. Hangsúlyozom, augusztus közepét írtuk, tehát kb. 2 hétre voltam attól, hogy felmondjak és kitöltsem a 30 napos felmondást.

Villámsebességgel - amennyire tudtam a telefonon pötyögni - írtam a főnökeimnek, hogy mi van, és hogy Amerika prolongálva van kicsit. Huhh.

Nem volt egyszerű félév. Lebegett előttem Amerika. NYC és az is, hogy ha most nem próbálom meg, akkor beragadok. 41 évesen – ugye 2015-ben két szülinapot is ünnepeltem – éppen a határon vagyok. Ha most nem akkor soha.

Szóval teltek a hónapok. Iszonyat tempóban tornáztattam a karom. A vállam, a lapockám. Megtanultam egy fantasztikus gyógytornásznőtől, hogyan építhetem vissza a csontozatomat, az izmaimat a helyükre.

OK buddy. Let's do it!

Novemberben egy kis csapat érkezett Budapestre. Voltak közöttük régebbi ismerősök és új arcok is. Amerikaiak voltak, TV-vel foglalkoztak. És a figyelmükbe ajánlottak.

Semmire nem gondoltam akkor még, hiszen nem is ismertük egymást igazán. Lazultunk együtt, kicsit forgattunk esténként. Az ötödik nap végén felugrottam hozzájuk egy utolsó kis dumálásra.

Leültettek és nekem szegezték a kérdést: nem akarsz nekünk dolgozni Los Angelesben? Van egy kis stúdiónk, azt kéne üzemeltetni és közben forgatni. (Helló, harmadik születésnap!)

Innentől felpörögtek az események. Intenzíven elkezdtünk tárgyalni: árak, juttatások, eszközök, stb. Jó érzés volt, hogy végre partnerek vagyunk. Ők is nyílt lapokkal játszottak, én is. Elvégre együtt akartunk dolgozni.

Aztán december 22-én este 10-kor felhívtak. Éppen egy barátom háza előtt álltam. Bemondtak egy összeget és egy szolgáltatáscsomagot. És megkérdezték, mikor tudnék a leghamarabb jönni. Nagy levegő és bemondtam: február eleje. OK buddy. Let's do it! – hangzott a másik oldalról.

Rápörögtem a dolgokra, faltam az infókat Los Angelesről és közben intéztem a vízumot. Január 8-án mindez valósággá vált. Amikor az amerikai nagykövetségen a konzulasszony azt mondta egy rövid beszélgetés után, hogy „we will send your passport back in 2-4 business days” hirtelen megfordult a világ körülöttem. Peckesen léptem ki a Szabadság térre és beültem egy kávéra remegő gyomorral. Megvan!

A következő részben egy húzós egy hónapot mesélek majd el. Hogyan tudtam elindulni úgy, hogy még a reptérre indulás előtt egy órával is pakoltam a saját pincémben…”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!