Szeretem azokat a posztokat, melyekből szinte süt, hogy a szerző nagyon jól érzi magát ott, ahol éppen van, legyen az valamelyik európai ország, vagy akár olyan egzotikus hely, mint a mai poszt helyszíne, Indonézia. Mint jó hosszú posztjának végén Indani írja is, ez élete legnagyobb kalandja, és ilyenkor az olvasó megbocsát minden (néha talán túlzó) lelkesedést, mert nagyszerű lehet ezt az időszakot megélni. Lássuk tehát, milyen valamivel több mint két hónap után Lombok – a képekért pedig természetesen köszönet a szerzőnek!

„Először is szeretném bemutatni Indonézia azon részét, ahol próbálok éppen új életet kezdeni, mivel Indonézia tizenezer szigetből áll. Ennek pontos számát az itt élők sem tudják. :)

A lényeg, hogy egy hatalmas országról beszélünk, nem szeretnék általánosítani és azt sem, hogy bárki azt gondolja, egész Indonéziában egyforma az élet. Nyilván nem és tulajdonképpen magam sem tudom milyen az élet, teszem azt Jáván, Szumátrán, vagy Borneón. De az igazat megvallva, azt is csak ízlelgetem, hogy Lombokon milyen az élet. Biztos vannak alapvető gondolkodásbeli, kulturális és egyéb hasonlóságok.

Például a vallás az ország minden részén sokszínű, jól megférnek egymás mellett a muszlimok, hinduk, buddhisták és az összes többi, legalábbis az eddigi tapasztalataim szerint.

Nyelvügyek

A nyelv szinte minden nagyobb szigeten más és más. És nem tájszólásról van szó, hanem más szavakat használnak. Van egy központi, amolyan hivatalos nyelv, ezt többnyire minden részén beszélik az országnak, sőt még Malajziában is megértik.

De van még jogi és hivatali nyelv, továbbá olyan, amit a köztiszteletben állókkal szemben kell használni. Szóval talán egy élet is kevés, hogy ezt mind beszéljem, egyelőre a központit tanulom, de kapom a „Sasak” (Lombok szigetének nyelve) nyelvtanítást is az ismerősöktől.

Egy viszonylag egyszerű nyelvről, illetve annak változatairól van szó. Például nincs múlt és jövő idő, egyszerűen az idő meghatározásával tudatják, hogy mi történt, történik, vagy fog történni. Ez eléggé leegyszerűsíti a dolgot és sok minden kifejezésére használnak mindössze egy-egy szót.

Senggigi

Amellett, hogy tetszik a nyelv, roppant hasznos, de ezt a nem angol és német nyelvterületen élők bizonyára tudják. Ha az ember veszi a fáradságot, hogy egy nem világnyelvet megtanuljon, a helyiek tisztelete nem marad el. Legalábbis itt mindenképpen.

Már egy két alapvető szó használatát, például: köszönöm! (terima kasih! a kiejtés szigetenként változik) is mosoly és elismerő tekintet kíséri. Tényleg nagyon boldogok tőle és nem utolsó sorban az árak elindulnak lefelé, bár ehhez ennél egy kicsivel többre van szükség, de nem sokkal.

A piacon hétről-hétre olcsóbban vásárolok, ahogy a nyelvtudásom gyarapodik, kíváncsian várom, meddig tudnak még csökkenni, a végén még ingyen adják a portékát. :)

De komolyra fordítva a szót, Lombok szigetét és annak szomszédos szigeteit szeretném körbejárni. Pár hét múlva Jakartába, Indonézia fővárosába megyek és szentelek neki egy bejegyzést. Illetve tervem, hogy az összes nagyobb szigetet is célba veszem és bemutatom a későbbiekben.

Amit még az elején megemlítenék, az a pénz, ami az egész országban egyforma. Indonéz rúpia, ha magyar forintra szeretnénk váltani, ötvennel kell osztani. Ebből már sejthető, hogy sok nullával kell dolgoznunk. Kell egy kis idő, amíg megszokja az ember, de bele lehet jönni, hogy 50.000 rúpia, nagyjából 1.000 forintnak felel meg, az adott napi árfolyamtól függően.

A hangulatos káosz

Tehát Lombok szigete és az őt körülvevők, a sok kis sziget (Gili) közül Trawanganon voltam többször, az ottani élmények szintén a blogon érhetőek el. A nagyobbak közül keletre Sumbawa sziget van 1,5 óra hajóútra, északra több mint egy napi hajózással Borneo, délre Ausztrália repülővel 3 óra mindössze, nyugatra Bali helyezkedik el, komppal 4-4,5 óra alatt, gyors hajóval 1,5 óra alatt elérhető.

Itt voltam a felsoroltak közül, így némi információt megosztok. A legközelebbi pont 40 kilométerre van, de a hajó útvonal nagyjából 100 kilométer. Előbbin 1.200, utóbbin 6.000 forintnak megfelelő indonéz rúpiáért utazhatunk fejenként.

Kompon motor és autó, de akár kamion is át tud kelni Lombokról Balira és fordítva. Bali keleti oldalán, középtájt, Padangbai nevű kikötőjébe érkezik a hajók nagy része. Nem töltöttem túl sok időt ott, így nem mennék mélyebben bele az ottani tapasztalatokba, mert olyan sok nincs.

A fővárosa Denpasar, tipikus ázsiai zsúfolt város, hangulatos káosszal fűszerezve. Nem rossz hely, de nem hagyott mély nyomokat. De ami megmaradt és ajánlom nyugodt szívvel a Balira látogatóknak, az Ubud.

A sziget közepén van, így tengerpart értelemszerűen nincs, de kárpótolt a rengeteg látnivaló és az a hangulat, ami körbevette a kis várost. Kulturális központ, múzeumokkal, galériákkal és sok képzőművészeti alkotással, persze minden eladó. Monkey forest, rengeteg majommal, belépő 600 forint fejenként, rizsteraszok és jobbnál jobb boltok. Pár napot mindenképp megér.

Az alkudozás alap

Több vulkánnal is büszkélkedhet Bali, a legmagasabb 3142 méter, mindre szerveznek túrákat, ezeket az utcai szervezőknél, vagy szállodák recepcióján is megvehetjük. Az árak változatosak, sok mindentől függ, éppen mennyiért kapjuk meg a túrát. Érdemes körbenézni és ez igaz minden másra is, a fuvartól kezdve a ruhákig. Az alkudozás alap, persze szállodába, étterembe vagy egy márkaboltba nem, ez egyébként egész Ázsiára igaz.

Kuta beach-en voltam még, ami maradandó volt, de nem a jó értelemben. Ennyi részeg turistát egy helyen nem láttam még és nem a kedves részeg fajtából. Emellett zsúfolt, hangos és tele van, ugyanazt áruló erőszakos boltosokkal. Az óceánpart gyönyörű és szörfözésre tökéletes hullámok vannak, de nem vágyom vissza.

Bali hatalmas és sok gyönyörű hely van, ahol nem jártam, de a benyomásom az volt, hogy a régóta dübörgő turizmus miatt túlfejlődött. Nem volt meg az a varázs és vadság, ami Lombokon van. Nem voltam itt húsz éve (sajnos) és nem én mondom, hanem a Baliról áttelepültek és azok, akik gyakran járnak át, hogy Lombok olyan, mint Bali volt 15-20 éve.

Különleges helyzet

És inkább át is térnék az én szeretett szigetemre, illetve az itteni élményekre és tapasztalatokra. Mielőtt megkapnám, hogy mit akarok én itteni életről és tapasztalatokról írni kicsit több mint két hónap után, leírnám, miért gondolom, hogy ennyi idő után mégis venném a bátorságot ehhez.

Úgy érzem, illetve gondolom a helyzetem némiképp speciális, mert annak ellenére, hogy a világ másik végére jöttem, a tavaszi első látogatás alkalmával jó ismeretségekre tettem szert.

Ezek a kapcsolatok, az akkor éppen itt lévő pár magyar srácnak köszönhetők, akiket itt ismertem meg. Továbbá egy barátomnak, aki hosszú ideje itt él és felhívta a figyelmemet erre a szigetre, illetve az itt lévő lehetőségekre. Rajta keresztül, sok hasznos információval és még több kapcsolattal felvértezve érkeztem. Örök hálám!!

Az a lomboki srác, akivel a legjobb kapcsolat alakult ki tavasszal, a pár napos ismeretségünk után szó nélkül lett a szponzorom (a 6 hónapos szociokulturális vízumhoz, kell egy meghívó, aki levelet küld illetékbélyeggel ellátva és a személyi igazolványa másolatát).

Kiderült, hogy ő a sziget egy elég központi figurája. Bejártunk sok helyet együtt és mindenhol ismer valakit, aki ismer valakit, aki megoldja azt, amire éppen szükség van. És ő általa, illetve a barátom itt élő pár magyar ismerőse által, olyan tempóban bővül a kapcsolati hálóm, hogy magam sem hiszem el.

Akkora dózisban kapom az élményeket és tapasztalatokat, hogy olyan érzésem van, mintha legalább fél vagy egy éve itt lennék. Az már csak hab a tortán, hogy ennél befogadóbb emberekkel még nem találkoztam sehol, ami szintén nagyban segíti a kapcsolatok építését.

Amit kitűztem célnak, hogy fél év alatt szeretnék elérni, kész, sikerült minden információhoz hozzájutnom, amire kíváncsi voltam, sőt még többhöz is. Két hónap és két hét az eddig eltelt idő napra pontosan, amikor ezeket a sorokat írom.

Nyilván nem lettem indonéz, a nyelvet is csak tanulom, a szokásokkal is csak ismerkedem még és az infókból sosem elég. Többek között tudom nagyon sok mindennek az árát és nem a tojásra gondolok, hanem cégalapítás, telkek, házak. Továbbá, ami még fontosabb, hogy mit, kivel, hol és hogyan kell és érdemes megcsinálni.

Minden nap egy új élmény

Az egyik legfontosabb dolog, amit vártam, hogy kiderüljön, vajon tudok-e itt élni. Ennyi idő távlatában úgy érzem, tudok. Sosem voltam egyhuzamban ennyi időt távol Magyarországtól, de nem hiányzik, egyelőre. A honvágy nem jelentkezik.

A szüleim, barátaim hiányoznak természetesen, de a technika segít és tudjuk tartani a kapcsolatot. A születésekről sajnos lemaradok, csak képen, videón látom és a közös programok is hiányoznak. De félreértés ne essék, nem panaszkodom, sőt minden nap hálát adok a sorsnak, hogy itt lehetek.

Szóval az élmények. A legjobb, legmaradandóbb mind megtalálható a blogon. A teljesség igénye nélkül, nagy élmény volt hatalmas vízeséseket látni és beállni alájuk, a dzsungel közepén.

A sziget belsejében, egy kis faluban részt venni egy születésnapi bulin, amit két esküvő követett, szintén olyan, amit sosem felejtek majd. Abban a megtiszteltetésben részesülni, hogy Sasak népviseletbe öltöztettek, kevés európai embernek adatik meg.

Hatalmas teknősökkel úszni együtt, ez is a felejthetetlen kategória. A monszunesőben motorozás, furcsán hangzik, mint élmény, de az volt, mindemellett olyan tapasztalat, amire itt szükség van. Rengeteg embert, szokást, egy más kultúrát és világot megismerni azt gondolom, csak előnyömre válhat.

Mostanában kevesebb extra programot csinálok, de tulajdonképpen minden nap egy új élmény itt. És a nem extra is több, mint amit elképzeltem. Az, hogy az utca végén van a tenger nem is tudom elképzelni, hogy valaha megszokott dolog lesz és nem fülig érő szájjal konstatálom, hogy ez így van.

Mint ahogy a szintén itt látható naplemente is olyan, amit minden nap megállok, és tátott szájjal nézek, de ami vicces, hogy a helyiek is, akik hosszú évek óta láthatják.

Persze az is mindig lázba hoz, ha arra gondolok, hány szigetre készülök még és milyen kalandok várhatnak még rám. Gondolom az újdonság varázsa is szerepet játszik ebben, és természetesen az, hogy nagyon különböző világból jövök.

De remélem, ha egy kicsit majd megszokottabbá válik minden és az igazi hétköznapi életet élem itt évek múlva, akkor is ilyen véleménnyel leszek Lombokról.

Abszolút élhető helynek tűnik

A megérkezést nagyon hosszú út előzte meg, úgy 28 óra. De emlékszem, amikor először érkeztem tavaly, kicsit megijedtem a taxiban ülve. Sötétben utaztam a sziget déli részén lévő repülőtérről a nyugati részre, kb. egy órát. Ijesztő volt, jobb szó nem jut eszembe.

Az út szélén a sötétben üldögélő emberek, kis romos házak mindenütt. De másnap világosban kitisztult a kép, nem kell félni, jó hely ez. Azóta persze még inkább megszerettem, sok helyet és embert megismertem. Sajnos rossz emberek itt is vannak, hallani sztorikat lopásokról, átverésekről. Óvatosságra int mindenki és igyekszem megfogadni a tanácsot, de egyelőre egy abszolút élhető helynek tűnik.

Az időjárás is egy új élménynek fogható fel. Azt tudtam, hogy meleg van, de ezt a fogalmat hamar átértékeltem. Az első rövid, pár hetes látogatás alkalmával, nagyon örültem minden napsütéses és meleg napnak, mivel nyaralásnak fogtam fel. Most is örülök, ha nem esik, mert ha itt esik, az nem viccel, főleg ha motorozás közben kap el.

De ügyeket intézni a 30-35 fokban, ami érzésre 40-45 nem egyszerű. Este se megy 20-25 alá, de ami érdekes, hogy ilyenkor tudok kicsit fázni. Mintha a hőérzetem megváltozott volna. Az elején értetlenül néztem a pulóveres, hosszúnadrágos embereket, de már volt, hogy én is felvettem. :)

Ami még arcon csapott az elején, az a páratartalom, de ezt is megszoktam. Mint ahogy azt is, hogy izzadok, nappal szinte folyamatosan. A lényeg, hogy ez mind megszokható.

A közlekedés

Ami még nagy élmény, az a közlekedés, mindamellett, hogy van, amikor az életemért küzdök. Az egy dolog, hogy fordítva megy, mint otthon, nem ez a lényeg. A morál az valami elképesztő, külső szemlélőként is, de részt venni benne az nem semmi.

Pedig sokan mondják, hogy Budapest közlekedési morálja milyen rossz. Itt a szabályok azok tényleg csak mintha tájékoztatási jelleggel lennének, mint a táblák, a lámpák, a járműven maximálisan szállítható emberek és tárgyak.

Mindennap szembe jön vagy leelőz valami meghökkentő. A kedvencem a motorral talicskát szállítók, akik engem előznek, pedig megyek vagy 60km/h-val. A hátul ülő fogja a talicska nyelét és az a saját kerekén gurul a motor után!

De a minimum 12 fokos létra, komplett fa a vállon sem viccel. Az, hogy hárman ülnek egy robogón, fel sem tűnik, maximum ha öten. De láttam már motoron, menet közben szoptató nőt is! A bukósisak használata kötelező, de úgy tűnik ezt kevesen tudják, pedig tanácsos mindig és mindenhol, de főleg itt!

Olyan tempót diktálnak mindeközben, hogy az egész egy hatalmas motor, autó, kamion és lovaskocsi versenynek tűnik, amit egy pályára eresztettek. Arra még nem sikerült rájönnöm, hogy hova a fenébe siet ez a sok békés, lelassult ember. Egyszer biztos kapok rá választ.

Az idő fogalma

Mert a következő érdekesség, amit tapasztalok minden nap és lehet, hogy ezt lesz a legnehezebb megszoknom, az idő. Ez itt egy elég tág fogalom. Pár órás késés, az nem is késés. Mosolyogva érkezik, bárki helyiről is legyen szó és csak ennyit mond „indonéz idő”. Hát kösz. :)

De a napokat késés, sms-re és email-re nem válaszolás, telefon nem felvevés is alap. Nem sértésnek szánják, egyszerűen nem aggódnak semmin, ezen sem. Ezt már írtam a blogon is, de akkora alapigazság itt, hogy muszáj vagyok megint leírni: „csak az a biztos, ami már megtörtént". Bár ha jobban belegondolok, ez úgy általában igaz lehet mindenhol, mindenre. Ilyen az élet. :)

Próbáltam az elején megbeszélni pár napra előre programot, de kiderült, hogy lehetetlen, mivel nem tudták a delikvensek aznap milyen nap van. Hiába mondtam, hogy szombaton majd menjünk ide meg oda, bólogattak és mosolyogva kérdezték: hogy most épp milyen nap is van? Ekkor rájöttem, hogy teljesen értelmetlen tervezni, főleg napokkal előre, de még nem adtam fel teljesen.

Azóta ők nevelnek arra, hogy ne aggódjak ezen, én meg nevelem őket, hogy aggódjanak legalább egy kicsit jobban. Azt már megtanultam, hogy ha a talán, a megpróbálom, és a nem ígérem feltűnik egy mondatban, az esti vagy másnapi programmal kapcsolatban, már el is engedem, mert nem lesz belőle semmi. Kár ezen izgulni, csak megszokom.

Az ételek

Kaja téren nagyon nyitottnak kell lenni, hogy jól tudjuk magunkat itt érezni hosszú távon. Illetve hozzá lehet jutni szinte minden európai számára megszokott ételhez (még pörkölt is van, Kuta beach, Gulas Garden nevű helyén!), de az egyrészt nem olcsó, másrészt véteknek érezném nem kipróbálni a helyi kajákat.

Természetesen a hosszú távú tervem, miszerint itt szeretnék élni, is azt diktálja, hogy azt eszem, amit a helyiek, nem mellesleg van egy költségkeretem, amit tartanom kell.

De szerencsémre nekem abszolút kedvemre valók ezek a néha furcsa kaják, így boldogan fogyasztom az ebédemet vagy vacsorámat, ami 2-300 forint volt. :) Ezzel a részével úgy érzem nem lesz gondom. Kalandvágy és erős gyomor szükséges!

Kalandvágy, mert nem tudjuk igazán mi micsoda az elején. Erős gyomor, mert baromi csípős még az is, amire azt mondják, nem az. Mostanra kitapasztaltam nagyjából, mit és hol. De még a felét nem kóstoltam az ételeiknek.

Van pár alapkaja, ami majdnem mindenhol kapható. A mindenholt úgy értem, hogy 10 méterenként kis étterem szerű „warung”-ok vannak. A tenger gyümölcsei értelemszerű, csak itt olcsó és friss, emellett csirke, kacsa, bárány, marha és még disznó (a muszlimok nem eszik) is van.

A rizs nemzeti termény és megszámlálhatatlan verzió készül belőle. A legelterjedtebb a „nasi goreng”, ami zöldséges pirított rizs, ha szeretnénk valamilyen hússal és egy tükörtojással a tetején.

Ugyanez tésztából a „mie goreng”. Ezeket alapból nem csípősre készítik, valami csoda folytán. Ebben a témában még kutakodnom kell, de amint úgy érzem kész, posztolom az összegzésemet.

Szállás

A szálláskeresés nem túl bonyolult errefelé, legalábbis a fővárosban és Senggigi környékén, mivel sok a kiadó lakás és ház, arról nem beszélve, hogy az otthoni viszonyokhoz képest olcsó.

Ráadásul nem kérnek kauciót, abban a pillanatban be lehet költözni, ahogy kimondjuk, hogy rendben, kibérlem és amilyen gyorsan be, ugyanilyen gyorsan ki is tudunk költözni.

Egy lakás havi 10-20 ezer forintért bérelhető, de egy ház is kivehető havi 40 ezer forinttól. A luxus is elérhető, de mint mindenhol a világon, ennek megkérik az árát.

Ahol sikerült egy kis házat bérelnem, az jó környéknek számít és van jó pár hatalmas ház, ami bárhol a világon megállná a helyét és már kívülről is látszik, hogy az ott lakóknak van mit a tejbe aprítani.

A keresés közben belefutottam egy-két ajánlatba, amire először azt hittem, hogy elírták az árat, vagy nem is kiadó, hanem eladó. De kiderült, hogy nem, valóban annyiba kerül egy hónapra, mint a féléves teljes költségvetésem.

Rezsiköltség szinte nincs, egyedül a villamos áram, ami észrevehető költség. Ez az én esetemben, vízzel és szemétszállítással havi 2.000 forint. Nekem mondjuk nincs légkondicionálóm, ez biztos megdobná a fogyasztást. Szükség van még gallonos vízre és gázpalackra. De ezek sem túl tetemes költségek, egy személyre havi 1.000 forint.

A szállodák és hostelek, homestay-ek is arányaiban messze elmaradnak az európai áraktól, de a luxus elérhető a szállodák szintjén is, csak győzzük megfizetni.

Nekem inkább a homestay kategóriában van tapasztalatom. Éjszakánként 1.000 forinttól, reggelivel akad jó néhány, sokfelé a szigeten, de némelyikbe nem vágyom vissza. És nem gondolom, hogy az én igényeim voltak feltétlenül túl magasak. Volt, amelyikben a közeli mecset, (amiben reggel 4:20-kor indul az imára hívás) okozott kellemetlenséget, de a tisztaság is hagyott egy-kettőben némi kívánni valót maga után.

Ügyintézés

Ami még érdekes kérdés, az az itt tartózkodáshoz szükséges vízum, illetve a későbbiekben tartózkodási-munkavállalási engedély megszerzése. Ázsiában nagyon védik a belső piacot és úgy tűnik, megfontolják, kit engednek be, pláne hosszú távra. De ez inkább csak a látszat, szerintem.

Sokkal inkább a pénzről szól, illetve egyszerűen bután túl van bonyolítva. Nekem sokban, kísértetiesen hasonlít ahhoz a rendszerhez, ami az otthoni ügyintézésre jellemző sok területen.

Ami örvendetes, hogy a magyar állampolgároknak pár hónapja a 30 napos vízum ingyenes lett. De a furcsa rendszer itt is érezhető, mivel ez az ingyenesség csak öt belépési ponton igaz.

Bali köztük van, de Lombok nincs, pedig ide is lehet jönni Indonézián kívülről, repülővel, például Kuala Lumpurból. Ennek ellenére a lomboki repülőtéren ki kell fizetni 35 amerikai dollárt.

Turistáknak maximum 60 nap az az időtartam, amit itt tartózkodhatnak, ez, ha jól emlékszem, 50 dollár. Én egy úgynevezett szociokulturális vízummal érkeztem, ami fél évre szól és a budapesti indonéz követségen kellett elkezdenem intézni.

Először is kellett egy meghívó Lombokról, az úgynevezett szponzor. Mint írtam már, erre volt kapcsolatom. Miután megkaptam a meghívólevelet, illetékbélyeggel ellátva (120 forint) és a meghívó személyi igazolványának másolatát, kellett egy repülőjegy, amit szintén be kellett mutatni.

Továbbá ki kellett tölteni pár oldalnyi papírt, hogy ki vagyok, mi vagyok, miért, mikor és úgy egyáltalán. Kellett még egy kivonat a bankszámlámról és útlevelestől (aminek tovább kellett érvényesnek lennie 6 hónappal a beutazás dátumától) leadtam mindent a követségen. Majd elballagtam a követség számlavezető bankjába és befizettem a 60 napos vízum díját.

Egy hét múlva vissza is kaptam az útlevelem, benne a vízummal. De ez a fél év csak úgy fél év, ha a 60 nap lejárta előtt befáradunk az itteni bevándorlási hivatalba, ujjlenyomatot adunk és fényképet készítenek rólunk, illetve még négyszer, minden hónapban bevisszük az útlevelünket, hogy belepecsételjenek.

Ez leírva nem is hangzik olyan bonyolultnak, de itt élő magyarok tanácsára segítséget vettem igénybe, és nem bántam meg, bár nem volt ingyen. Ami maradandó élmény volt, azon felül, hogy izgalmas volt első alkalommal egy helyi hivatalban lenni, az a fényképezés, ujjlenyomat adás momentuma.

Két perc volt az egész és több mint két óra várakozás előzte meg, úgy hogy fix időpontra hívtak be. Állítólag azért, mert scannelték az útlevelet, még jó hogy egy héttel előtte bekérték, ezek szerint sok minden nem történt azon a héten. :)

Szóval behívtak, egy néni ült velem szemben, kis indonéz nyelvtudásomnak hála a morcos tekintetet mosolygásra váltotta. Egész komoly technikai arzenálja volt, digitális ujjlenyomat scanner, komoly fényképező, stb.

Igen ám, de a fényképező ferdén állt és ahelyett, hogy valaki megigazította volna, nekem kellett ferdén tartanom a fejemet, igazodva a gép ferdeségéhez. Ezt nem lehetett röhögés nélkül kibírni, de szerencsére ő is érezte, így közösen nevettünk. Arra is gondoltam, hogy lehet direkt hagyta ferdén a gépet, mert jól szórakozik ezen.

A lényeg, hogy megvan a vízum és a többi havi látogatásra csak a segítőm megy az útlevelemmel. Ha minden jól megy, még megyek egyéb ügyekben, más hivatalokba is a jövőben és úgy érzem, lesznek még érdekes szituációk.

Azt például már tudom, hogy ha úgy döntök itt maradok, nyilván dolgozni fogok, ehhez kelleni fog a már említett tartózkodási-munkavállalási engedély. Ha megítélik, hogy megkapom, küldenek egy faxot, amit személyesen kell átvennem, és az útlevelembe bejegyzik mindezt.

Az érdekesség, hogy azt a faxolás után mondják meg, hogy hova is sikerült küldeni és már indulhatok is, Kuala Lumpurba, Szingapúrba, vagy esetleg Budapestre, mintegy utolsó meglepetésként. Azt hiszem, aki ezt kitalálta egy igazán kreatív és vicces ember lehetett.

Szóval így mennek a dolgok errefelé. Életem legnagyobb kalandja, pedig nem volt unalmas otthon sem. Mint már írtam, minden nap hálát adok a sorsnak, hogy itt lehetek! Nem egyszerű az élet itt sem, mint sehol a világon, de egyelőre boldogan élem a mindennapjaimat, és amíg ez így van, maradok…”

Eddig tartott Indani posztja, aki szívesen olvasna többet is tőle, az a blogján megteheti.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!