Nyolc év alatt négy kontinensen élni és eközben teljesen különböző kultúrákat megtapasztalni nem akármilyen dolog. Bennem rengeteg kérdés felmerül egy ilyen életmód kapcsán, ezért is gondoltam arra, hogy a mai poszt kissé formabontó módon interjú legyen. Aki válaszol: Trembácz Éva, akinek kínai kalandjairól már olvashattatok itt a blogon, most kiderül az is, hogy élte meg emellett az Egyesült Államokat, Szenegált és (az utóbbi hónapokban) Boszniát.

Mi kell ahhoz, hogy valaki képes legyen ilyen sok, egymástól ennyire eltérő kultúrához alkalmazkodni?

Alapvetően nyitottság más kultúrák felé, rugalmasság, hogy az új és ismeretlen helyzeteket kezelni tudja az ember. Számomra nagyon fontos a biztos párkapcsolat, ami azért valljuk be, egy-egy költözéssel, az azzal járó stresszel és az ismeretlenbe való ugrással azért igencsak próbára van téve.

Az elmúlt nyolc évben azt is megtanultam, hogy mennyire sokat segít nekem, ha a szakmai identitásomban van folytonosság, amely mindenhol minden kultúrában ugyanaz marad, hiszen a férjemmel és most már a lányommal való kapcsolatomon kívül minden és mindenki változott körülöttem.

Én például írok – jelenleg online magazinoknak, a Rádió Bézs boszniai tudósítójaként dolgozom és a harmadik könyvemet fejezem be. Amíg ezt nem találtam meg – 5-6 évig –, nem volt olyan egyszerű váltani, elszakadni a megszokott, biztonságot jelentő közegtől, munkát keresni és újrakezdeni egy ismeretlen terepen vagy hosszabb időszakokat átvészelni munka nélkül.

De azt hiszem, ami a legfontosabb az az, hogy az ember szeresse ezt az életmódot: azt, hogy 2-3 évente egy teljesen ismeretlen országban kezdheti újra az életét, hogy nagyon sokféle helyen és helyzetben próbálhatja ki magát, hogy a saját bőrén tapasztalja meg milyen egy-egy kultúra – a jó és rossz értelemben egyaránt, de összességében azt gondolom, hogy a nehézségek ellenére ez egy nagyon érdekes és színes életmód.

Hol (vagy mikor) ért a legnagyobb kultúrsokk, és mi volt az?

Érdekes módon Amerikában. Talán az én elvárásaim voltak túl magasak saját magammal szemben azt illetően, hogy milyen gyorsan és könnyen tudok beilleszkedni egy idegen kultúrába, talán túl sokat építettem arra, hogy felsőfokon beszéltem angolul, amerikaiak között dolgoztam amerikai cégnél, és amikor kikerültem, az ottani szokások, az értékrend, a másképp működő kommunikáció és az, hogy sokkal lassabban alakulnak ki mély emberi kapcsolatok, engem igencsak próbára tett.

A másik sokk akkor ért, amikor Pekingből, egy húszmilliós metropoliszból a nyugat-afrikai Dakarba kerültünk, ahol a belvárosi lakásból kilépve kecskék masíroztak el mellettünk, ahol nem volt hulladékgazdálkodás, így a legszebb tengerparti részeket is szemét borította és a szegénység európai szemmel nézve elképesztő. Ez a hatalmas különbség és az, hogy én imádtam Kínát, eleinte nagyon rányomta a bélyegét a Szenegálhoz való viszonyomra.

Egyébként az a tapasztalatom, hogy a kulturális sokkra nem lehet felkészülni. Persze, lehet és kell is olvasni a kultúráról, a szokásokról, filmeket, YouTube-videókat nézni, de az, hogy valóban hogyan fog az adott hely hatni az emberre, arra nem lehet felkészülni.

Melyik helyen érezted leginkább otthon magad, melyikhez sikerült a legközelebb kerülni?

Egyértelműen Kínában, és ugyan az elmúlt jó fél évben Bosznia igencsak megközelíti ezt, de Peking örök szerelem marad. Érdekesnek találtam a kultúrát, a történelmet, nagyon szerettem kínaiul tanulni, de ami számomra fontos volt, hogy ott nagyon könnyű volt a helyiekkel kapcsolatot kialakítani.

Kínaiakkal dolgoztam kormányzati szektorban, illetve egy alapítványnál önkentésként használtam fel a korábbi tapasztalataimat, így a kínai társadalom más-más szegmensével találkoztam.

Voltak köztük ausztrál, angol egyetemeket végzett, magasan kvalifikált fiatalok, ugyanúgy, mint Dél-Kína szegényebb részeiről, nagy családokból érkezettek, vagy saját erejükből sikeressé vált menedzserek ugyanúgy, mint huszonéves kommunista párttagok.

Elkezdtem egy Toastmasters csoportba járni, ahol nyilvános beszédet lehet gyakorolni, így volt alkalmam némi betekintést nyerni a gondolkodásmódjukba, az értékrendjükbe. És lássuk be, az is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen közelről láthattam a kínai társadalmat, hogy a nyugati (fehér) ember a mai napig érdekes a kínaiak számára.

Szenegálban ezt sokkal nehezebb volt elérni. Négy helyi kollegával dolgoztam együtt, és gyakoriak voltak a közös ebédek, de ott munka után nehéz volt a szenegáliakkal kapcsolatot kialakítani.

A férjed egy konzervatív közegben nevelkedett nebraskai férfi, hogyan találkoztatok?

Budapesten dolgozott három évet, és mi az utolsó évben találkoztunk. Nyolc hónappal a megismerkedésünk után őt visszarendelték Washingtonba, és én jó fél évvel később költöztem ki Amerikába. Egyébként az ő munkája miatt költözünk ilyen gyakran.

Minden párkapcsolat feltételezi a kompromisszumokat, mennyiben nehezebb ez egy vegyesházasság esetében? Melyek azok a pontok, ahol tapasztalatod szerint a különbségek erősebben jelentkeznek?

Azt gondolom, hogy – mint sok kapcsolat elején – a különbségek eleinte érdekesnek tűnnek. A férjem számára fontos az egyenes, direkt kommunikáció, az, hogy nincs utalgatás, célozgatás, de ez jellemző az amerikaiakra. Ehhez mindenképpen én idomultam.

Ha valami nem tetszik neki, vagy nem érzi jól magát benne, akkor mindent megtesz azért, hogy változtasson, ugyanígy akkor is, amikor egy új ötlete támad, akkor a megvalósításra és nem az akadályokra, hanem azok legyőzésére koncentrál. Ebből egyébként én csak tanultam és szerencsére rám is ragadt valami.

Persze, vannak szokásbeli különbségek, amit én soha nem fogok tudni megszokni, például hogy az amerikaiak miért szeretik a 18 fokot szobahőmérsékletnek tekinteni. :)

Azt hiszem, a mi esetünkben igazán akkor erősödtek fel a különbségek, amikor gyerekünk született. Érdekes módon az ő konzervatív neveltetése, és az én sokkal nyitottabb hátterem között mindig is sok azonosságot véltem felfedezni az alapértékekben, ugyanakkor a mélyen, zsigerekben gyökerező berögződések a gyereknevelés kapcsán jöttek elő: átjöhet-e a gyerek éjszaka, ha sír, fontos-e a beszoktatás az óvodában, otthon hagyjuk-e pár napra három éves kora előtt stb? Ezekről gyökeresen másképp gondolkodunk, és a házasságunknak az az időszaka, amikor még nem volt meg a kislányunk, most sétagaloppnak tűnik.

Ha már párkapcsolat: mennyire volt számodra nehéz túllendülni a kulturális és neveltetésbeli különbségeken, például azon, hogy a férjednek bizonyos, neked sokat jelentő dolgok (a tinikort meghatározó zenék, filmek, esetleg ételek) nem jelentenek semmit?

Számomra ez egyáltalán nem volt nehéz. Voltak pillanatok, amikor rossz érzés töltött el emiatt, de összességében ez nem jelent problémát. Az már sokkal inkább, hogy nyolc év után is van olyan pillanat, amikor azt érzem, hogy nem tudom úgy kifejezni magam angolul, ahogy azt én szeretném, nüanszbeli árnyalatokat nem tudok igazán átadni és e tekintetben nem vagyok optimista.

Az is rossz érzés, hogy minimális magyar nyelvtudása miatt nem olvasta a könyveimet, és én összegzem neki, hogy miről szólnak a cikkeim. A humor is alapvetően más egy-egy kultúrában, és szerencsére kettőnk között az ő szarkazmusa és az én öniróniám miatt van átfedés, de gyakran még most is meglep, mennyire más dolgokat tartunk viccesnek.

Hogyan jellemeznéd azokat az országokat, melyekben éltél, az ott élő embereket, ha a leginkább jellemző vonásokat kellene kiemelni?

Amerika (beszéljünk Washington D.C.-ről, mert a férjem állama, a közép-nyugati Nebraska nagyon más): multikulturális, színes világ, ahol nagyon sok időt kell szánni arra, hogy közelj kerülj amerikaiakhoz, DE nem lehetetlen.

Pekingben tettem szert két amerikai barátnőre, és 7 év után a mai napig kapcsolatban vagyunk. A várost számomra az állandó változás jellemzi, hiszen a nagyszámú kormányalkalmazottak és külszolgálatosok miatt sokan csak meghatározott ideig vannak itt.

Kína: a kínaiakra leginkább az alázatosság, a kitartás és a szorgalom jellemző, és a társadalmat a mai napig áthatják a konfuciuszi értékek, a szülők, az idősek és a rangban magasabban állók tisztelete, és a becsülettel végzett, kemény munka fontossága (még ha ennek ellentmondani látszik is a korrupció).

Peking, a közel húszmilliós főváros a végletek városa. A könyvemből egy részlet: „Befogadhatatlan ez a húszmilliós metropolisz; helyenként lenyűgözően vibráló, hipermodern, építészeti különlegességeket felsorakoztató, igazi 21. századi nagyváros, amely megállíthatatlanul törtet a maga útján, máshol a sok száz éves, szürke falú hutongok, a klasszikus kínai keskeny utcácskák között alázatot követelő, méltóságteljesen komor és szelíd a kínai főváros arca. Sok európai nagyvárossal ellentétben a két, egymástól markánsan eltérő, több évszázadnyi különbséggel született épületek még csak külön városrészt sem alkotnak; a 13. századi alacsony házak mellett kacéran bukkannak fel a húsz-harmincemeletes üvegfalú irodaépületek, de néhány modern bevásárlóközpontból is remek kilátás nyílik a jellegzetes, felfelé ívelő kínai háztetőkre. Pekingben teljes természetességgel alkot kerek egészt a két stílus.”

Szenegál: a legderűsebb emberek, akikkel valaha találkoztam. Hihetetlen volt látni, hogy az európai szemmel nézve roppant nehéz körülmények között élő szenegáliak mennyire őszintén jókedélyűek.

Az Atlanti-óceán partján fekvő Dakar belvárosi épületei, a hangulatos kávézói magukon őrzik a francia gyarmati időket. Van ennek a nyugat-afrikai országnak valami varázsa: itt nem rohan senki, nem érezhető a stressz, és odafigyelnek egymásra az emberek.

Bosznia: számomra nagyon hasonlít Magyarországhoz. A bosnyákok nagyon kedvesek, vendégszeretőek, a humoruk hasonló a miénkhez. Tapinthatóan jelen van a közelmúlt tragédiája, amelyről nagyon nyitottan beszélnek.

Szarajevó nagyon különleges földrajzi adottságokkal rendelkezik; völgyben helyezkedik el, 3-400 ezres város, bárhova néz az ember, hegyek veszik körül, és a város a török uralom időszakából, az Osztrák-Magyar Monarchia idején épült szecessziós belvárosi házak és az egykori Jugoszlávia szocreál épületeinek érdekes egyvelege. Itt tényleg mintha a Kelet találkozna a Nyugattal.

Melyek a legerősebb, leginkább maradandó élményeid az egyes országok esetében?

Amerikában magyart tanítottam és hihetetlen volt látni, ahogy másod-, harmadgenerációs amerikai-magyarok és sokan, akik egyszerűen „csak” beleszerettek Magyarországba, a kultúránkba, a történelmünkbe, próbáltak minél többet elsajátítani a magyar nyelvből. Nagyon szerettem velük együtt dolgozni. Amerikában a másik nagy élmény a múzeumok: bármilyen témát úgy prezentálnak, hogy szinte minden korosztálynak érdekes, tanulságos és emlékezetes lehet.

Kínában nagy élmény volt együtt dolgozni két kínai kolleganőmmel. A hatalmas kulturális különbségek, a nyelvi gátak ellenére, az érzelmek nagyon más jellegű kifejezésre ellenére is azt éreztem, hogy pontosan érzem, értem őket – és talán azt mondhatom, hogy ők is. A másik nagy élmény a korábban említett Toastmasters csoport volt, ahol a résztvevő 30-35 fő nagyon sokat megmutatott számomra a kínai kultúrából.

Szenegálból inkább hangulatok maradtak meg. Dakarban volt egy út, amely a tengerpart közelében vezetett, és a mai napig hiányzik, ha eszembe jut, ahogy ott vezettem és francia sanzonokat hallgattam a helyi rádión. Jaj, és itt vártam a lányomat! Jó volt megtapasztalni, milyen nagy odafigyeléssel bánnak a várandós nőkkel és a kismamákkal.

Boszniában még viszonylag kevés időt töltöttem, de nagyon jó érzés, hogy a bosnyákok nagyon könnyen a szívükbe fogadnak. Az is érdekes, mennyire hamar megnyílnak és mesélnek a háborúról.

Mik azok az apró dolgok, szokások, amiket egy-egy helyről magaddal vittél, ha van ilyen egyáltalán - akár egy étel, amit megcsinálsz, akár fontossá vált tárgy, ünnep stb?

Az amerikai férjem miatt az amerikai szokásokat, hagyományokat automatikusan – főleg most már a lányunk miatt –, de kínai újévkor általában elmegyünk egy kínai étterembe. Kínai ételeket szoktam főzni, és a mai napig próbálom a kínai nyelvtudásomat gyakorolni.

Az egyes országokban vásárolt vagy kapott tárgyakra nagyon vigyázok, hiszen ezek sok-sok emléket őriznek és számomra sok történetet mesélnek. Az egyik kedvencem egy régi kínai oltár, Szenegálból pedig az egyik kolleganőmtől kaptam egy helyi, batikolt jellegű terítőt.

De számomra inkább a kapcsolatok fontosak, a két Pekingben megismert amerikai barátnőm, a két kínai kolléganőm és egy dakari munkatársam. Velük a mai napig tartom a kapcsolatot.

Amikor mindig tudod, hogy tovább fogsz állni, nem állítasz-e fel egy gátat, akár az ország, akár az ott kialakuló kapcsolatok iránt?

Sajnos most az ötödik költözés után (kétszer költöztünk az USA-ba) érzem, hogy már nem teszek annyi erőfeszítést, talán nem vagyok annyira nyitott, ami 43 évesen lehet életkori sajátosság is. :) De az biztos, hogy ha meghallom, hogy valaki még két hónapig lesz itt, akkor mintha automatikusan bekapcsolna valami, és az érdeklődésem lankad iránta. Ez nem jó, azzal tisztában vagyok, de szerintem vannak ilyen tudatalatti védekező mechanizmusok, amelyeket az elmúlt években építettem be.

Ennyi költözés, országváltás rutinjával mit csináltál másképp a legutóbbi alkalommal (amikor Boszniába érkeztetek), mint az első vagy a második esetben?

Megmondom őszintén, tudatosan nem hiszem, hogy bármin is változtattam volna. Inkább a lányom miatt figyeltem arra, hogy őt az elválásnál és az újrakezdésnél segítsem; hogy fontos volt elbúcsúzni a kis barátaitól, hogy utána Skype-hívások vagy képeslapok, emailen átküldött fotók segítségével lássa, hogy a kapcsolat fenntartható.

Ami számomra nagy segítséget jelentett, az az írás volt, hiszen így ez nemcsak napi elfoglaltságot jelentett, hanem ha kellett, akár terápiakánt is működött. Arról nem is beszélve, hogy nagyon érdekesnek tartom megmutatni ezeket a kultúrákat, ahol éltem, és pont a költözés után kaptam a felkérést a Rádió Bézstől.

Mit tanácsolnál annak, aki még csak most fontolgatja a határátkelést? Mire készüljön fel?

Gyakorlati tanácsot nehezen tudnék adni, mert nagyon sokan nagyon sokféle okból indulunk el, de azt gondolom, hogy mindenképpen megéri kipróbálni magát az embernek egy másik kultúrában, és életre szóló élményt jelenthet, de szerintem azzal tisztában kell lenni, hogy ez nem egy tündérmese, hanem sokszor igen nehéz, lelket próbáló helyzet, ahol intenzíven tehet szert az ember olyan mélységű önismeretre, amely a megszokott környezetben sokkal lassabban menne.

Ami számomra nagy segítség volt, ha a költözés előtt bemutattak egy-két ott élő magyarnak, ismerősnek, akivel a kezdeti időszakban felvehettem a kapcsolatot. De ez visszakanyarodik az első kérdéshez, úgyhogy az ott leírtakból említeném még a rugalmasságot és a nyitottságot, és talán még a helyi kultúra tiszteletét.

A moderálási alapelveket itt találod.