Nyilván nem Ádám az egyedüli, akinek eszébe jutott már, hogy vissza kellene költözni Magyarországra. És nyilván nem ő az egyedüli, aki arra jött rá, hogy ez egyelőre nem jó ötlet. De miért nem? Kiderül a posztból. (Korábbi írásait itt, itt és itt találhatjátok meg.)
„Ezt a történetet egy döntéshelyzet előtt akartam volna megosztani a blog olvasóival, de úgy döntöttem, inkább a döntés tanulságairól szeretnék érni afféle vitaindító posztot.
Költözés Cambridge-be egy munka miatt, „mert amúgy is csak 6-9 hónapról lenne szó”. Ezzel a felkiáltással indultam neki a cambridge-i projektnek. Úgy voltam vele, hogy London után biztosan pozitív változást hoz az, hogy egy másik helyre költözök.
Azzal azonban nem számoltam, hogy ez a költözés azt is jelenti, hogy a Londonban 3 év alatt bizonyos szintig kiépített kapcsolataimat nem fogom tudni Cambridge-be átvinni, hanem helyette újakat kell építenem. Igaz, ezt az építkezésnek könnyebbnek véltem, hiszen csak egy egyetemvárosról van szó, és biztos a munkahelyemen is sok fiatal vesz majd körül..., de sajnos tévedtem.
Egy rossz főnök, aki miatt majdnem felmondok
Az eredetileg 6 hónapos munka elég simának tűnt, dolgoztam már egy hasonló projekten korábban, ezért vettek fel erre is (meg mert - mint később megtudtam - alig volt alkalmas jelölt, akiket interjúztatni tudtak).
A szakszövegírás nagy előnye, hogy továbbra is alig ismert szakmáról van szó, ezért még a UK-n belül is pár év tapasztalattal egész jó esélye van az embernek egy-egy interjún.
Lényeg, hogy maga a munka megfelelő volt, azonban a közvetlen főnökömről (40-es angol fickó, tipikus középvezető) nagyon hamar kiderült, hogy teljesen irányításmániás.
A csapaton belül ketten is jeleztük, hogy a reggel 9-es rövid 10 perces meetinget át lehetne rakni 9:15-re (vagy 9:30-ra), mert mindkettőnknek sokat jelentene, ha 15-30 perccel tovább aludhatnánk. Ő azonban még ezt a kis engedményt sem akarta megadni, és ezen kívül is voltak abszolút nem professzionális húzásai.
Az első 5 hónap során az 5+1 fős csapatból hárman is felmondtak, ráadásul mindhárom kolléga 5-10 éve volt a cégnél, jelezvén, hogy nagy problémák vannak a csapatban.
Augusztusban már én is a felmondásomat tervezgettem, és több lehetséges állást pályáztam meg Magyarországon. Úgy voltam vele, hogy a hazaköltözés lenne a legésszerűbb megoldás, ugyanis a főnökön kívül Cambridge-et sem tudtam megszeretni az első hónapokban.
Idősebb kollégák, semmi társadalmi élet
Negyvenötnél fiatalabb kollégám nem volt, nulla a szociális életem, szóval a fő probléma az volt, hogy a közvetlen kollégáimmal semmi közös nem volt bennünk. Először is mind angolok voltak - ami még önmagában nem lenne gond -, és emellett teljes generációs szakadék volt köztünk.
Míg nekik a fő beszédtémák a „milyen árajánlatot adott a kertész a felújításhoz”, a „hova menjek golfozni”, és a „hol vegyek harmadik házat” voltak, addig nekem inkább a „hol szerzek barátnőt és hol találkozhatok 25-30 közötti emberekkel, hogy újra kiépítsek egy szociális hálót” volt a napi szinten visszatérő kérdés. Így érthető okokból nem nagyon tudtunk egymás életéhez hozzászólni.
Mint minden nagyobb cégnél, itt is voltak persze fiatalabb nem közvetlen kollégák, de alapvetően velük is csak minimális kontaktom volt, egyszer-egyszer elmentünk sörözni munka után, és ennyi.
Nekik szintén kész életük volt Cambridge-ben (akár azért, mert stabil párkapcsolatuk volt, akár azért, mert munkán kívül kiépítettek egy baráti kört), és én ezekbe a körökbe nem tudtam becsatlakozni.
Illetve azért itt is közrejátszott az alapvetően válogatós természetem a barátságokban (kevés embert találok érdekesnek, így kevéssel keresem utána újra a találkozás lehetőségét).
Minden hétvége Londonban, gyakoribb látogatás Magyarországra
Így hát maradt az, amit eddig is csináltam; próbáltam a hétvégéimet feltölteni találkozókkal Londonban. Ez tényleg jól működött, mert sok hétvégét sikerült hasznosan eltöltenem (igaz, az állandó 1,5 órás vonatozásokat olykor nagyon fárasztónak találtam), viszont ezek a találkozások sem tudták azt a mérhetetlen magányt és unalmat ellensúlyozni, amit hétfőtől péntekig éreztem.
Emellett kb. minden harmadik hónapban egy-egy hétre Magyarországra is mentem, az eddigi hosszú hétvégés látogatásaimat jócskán megnyújtva.
Többen is javasolták egyébként, hogy próbáljak meg kapcsolatokat kezdeményezni Cambridge-ben is, mert ez tényleg nem ideális, amilyen helyzetben vagyok, de úgy éreztem, hogy ha csak 6-9 hónapot maradok, akkor felesleges lenne felszínes barátságokat kiépítenem; az ilyen barátságok amúgy is eleinte csak viszik az ember energiáját és csak hosszabb távon térülnek meg, én pedig pont, hogy csak rövid távban gondolkodtam.
Jön egy új főnök, és ezzel minden megváltozik
Három héttel azt megelőzően, hogy lejárt volna a 6 hónapos szerződésem, a régi főnököm megkért arra, hogy az év végéig maradjak még, mert a projektben szükség van rám. Én kértem egy kis gondolkodási időt, mert ekkor már tudtam, hogy nem fogok maradni, mert neki nem vagyok hajlandó dolgozni.
A döntést az utolsó pillanatig akartam eltolni, hogy ezzel is kellemetlen helyzetbe hozzam őt (ekkor már inkább afféle személyes sértődöttség volt bennem, nem gondolkoztam azon, hogy ez mennyire rosszul veszi majd ki magát.
Szerencsémre azonban két nappal később bejelentették, hogy egy új főnököt kapunk, aki egy nagyon laza, 40-es angol fickó volt. Vele sosem voltak kötelező reggeli meetingek, a projektet is teljesen rám bízta (mondván „te vagy a szakértő, én csak valami menedzser vagyok”), és újra örömmel mentem be dolgozni reggelente.
Egy problémám maradt továbbra is; a magány és a munka utáni üresség. Így hát eldöntöttem, hogy akkor év végén, karácsonykor költözök majd haza.
Novemberben azonban az új főnököm közölte, hogy beszélni szeretne velem. Gondoltam, hogy a projektről lesz szó, de nem így volt.
A meglepő beszélgetés és a maradás okai
Az új főnök azt mondta: „Ádám, nagyon meg vagyok elégedve a munkáddal és szeretném, ha még legalább 6 vagy 12 hónapot maradnál. Lenne egy új projekted is decembertől, vállalod?”
Én a hetek óta begyakorolt „bocsi, de már szeretnék hazaköltözni, depressziós és kiégett vagyok” szöveget szerettem volna előadni, de ehelyett csak egy bizonytalan „hát nem tudom, hiányzik a családom és a barátaim” jött ki a számon.
A hezitálásomra adott válasza teljesen meglepett: „Semmi probléma nincs, ha nemet mondasz, nekem nem tartozol lojalitással, és azt kell tenned, amit te jónak látsz”.
Eddig akárhány cégnél fontolgattam a felmondásom, mindig marasztaltak és próbáltak meggyőzni a maradásról... de az új főnököm nem. Ez olyannyira meglepett, hogy én magam is gondolkodóba estem, hogy mitévő is lehetnék... hiszen szeretek vele dolgozni, az új projekt ötlete jónak hangzik, és az anyagi biztonságot ez az állás évekre biztosítja nekem.
Ettől függetlenül elkezdtem felmérni, hogy miket is kell intéznem a magyarországi hazaköltözéshez, és eléggé elgondolkodtam, amikor összeírtam a listámat; a UK-ben a lakást felmondani, mindent kidobni, céges ügyeket elintézni (mert ugye a saját cégemen keresztül vagyok foglalkoztatva), odahaza albérletet találni vagy lakást venni (pont az árnövekedés után), stb. stb. stb., egyszerűen túl soknak tűnt így egyszerre.
A köztes megoldás - kevesebb munka, több szabadidő
Egyik ebédszünetben odajött hozzám az egyik munkatársnőm, aki afféle lelki tanácsadóként segített nekem az elmúlt hónapokban (mivel ő 30 körül van, így jobban átérzi a helyzetem).
Megkérdezte tőlem - miután mondtam neki, hogy szeretnék, ha maradnék a cégnél -, hogy „mi hiányzik neked a legjobban a munka utáni életedből?”. Közöltem vele, hogy az, hogy láthassam a számomra fontos embereket, akiknek egy része Magyarországon él, egy része Londonban, és ne csak hétvégente lássam őket, hanem gyakrabban. Erre azt mondta: „mi lenne, ha több szabadságot vennél ki?”.
Az az érdekes, hogy erre én addig nem is gondoltam, mármint kacérkodtam a gondolattal, hogy majd a szerződés végén el kellene mennem egy pár hónapos pihenőre, de arra nem, hogy simán csak kevesebbet kellene dolgoznom. Így hát felvázoltam a főnökömnek, hogy havi 4-5 nap szabadságot vennék ki a jövőben, és hogy ez nem probléma-e. Nem volt az, így hát egyszerűen a munkából kicsit leadva többet leszek szabadságon. Ezzel két dolgot is sikerült megoldanom:
1. Ezt a jövedelmező projektet nem adtam le idő előtt, továbbra is tudok annyi pénzt keresni, amit a jövőben majd örömmel tudok használni.
2. A plusz szabadságnak köszönhetően gyakrabban láthatom a barátaim, többet tudok utazni, és alapvetően mindig lesz egy-egy kis levegővételnyi öröm az életemben. Ez nem sokkal jobb, mint ami eddig volt, de érezhető különbséget várok tőle.
Szóval az egész történet tanulsága számomra az: csak akkor fogok tudni a UK-ből elköltözni, amikor a maradás összes lehetőségét kimerítettem... mind mentálisan, mind szakmailag, mind emberileg.
Emellett kell egy pontos terv is, hogy mi lesz a UK után, nem pedig egy csak egy „hát majd kitalálok valamit, ha már máshol leszek” érzés. Remélem, ezek után 2016-ban még jobban is fogom magam érezni Cambridge-ben, és nem csak egy választott börtönként fogok rá tekinteni.
Végezetül két kérdés az olvasókhoz:
1. Ti hogyan döntöttetek volna egy hasonló érzelmi és szakmai helyzetben?
2. Mivel tudnám még a várható +1 évemet Cambridge-ben boldogabbá tenni?”
(Fotó: pixabay.com/summer_kwak)
A moderálási alapelveket itt találod. További történeteket, híreket Nagy-Britanniáról pedig itt olvashatsz.
Utolsó kommentek