A címben feltett kérdést még tovább is lehetne bővíteni, de maradjunk csak ennél a kettőnél: szóval szerintetek ki az expat és ki a migráns? Az egyik lehetséges (és szerintem nem is rossz) választ a Végtelen talán blog adja meg a mai válogatásban. Emellett belesünk egy kicsit egy londoni szobabérlő mindennapjaiba és végül feltesszük a Szülők Nagy Kérdését: antibiotikum vagy sem és főleg mikor.
(fotó: vegtelentalan.wordpress.com)
Kezdjük akkor az expat vagy migráns kérdéssel a Végtelen talán blogtól, ahol ráadásul tovább elgondolkodtató felvetésekkel is találkozhatunk, például azzal, hogy miért más a helyi politikához az ember viszonya külföldön mint Magyarországon?
„Itt egyáltalán nem érint a politika. Míg otthon majd megőrültem a politikai felfordulástól, – még itt is kikészülök egy-egy magyar hír hallatán, – addig itt nyugodtan ülök a diktatúrában és eszegetem a pad tai-omat az étteremben.
Hogy miért? Érzéketlenebb lettem? Kihunyt belőlem minden jóérzés? Annak idején az volt az első számú feltétele az új ország választásunknak (hova költözünk és hova nem?), hogy demokrácia legyen.
Két év alatt elmúlt volna a demokráciára való igényünk? Mitől más itt? Hogy ez az ország nem az otthonunk? Hogy nem érzem felelősnek magam a politikusok döntéseiért? Hogy csak vendég vagyok? Hogy a politika itt nincs hatással az életemre, hogy nem szól bele a döntéseimbe és nem ül a nappalimban? Valószínűleg ezért. Mert nem ül a nappalimban.
Külföldiként egy idegen országban sok nehézséggel kell szembenézned, de vannak olyan dolgok is, amelyek sokkal könnyebbek, mint otthon.
Mert hát nemcsak a politika nincs annyira hatással az ember életére, de ugyanúgy a szabályok sem. Mint például valószínűleg nem szól a thai oktatási törvény külön a külföldi gyerekekről. Így hát a beiskolázásuk is amolyan ad hoc módon megy.
No meg nem is vagy regisztrálva az országban, számon tartva olyan módon, mint a helyiek, szóval akár Kanárin vagy itt, Thaiföldön is nyugodtan tarthattuk volna a gyereket otthon a medence/tenger partján naphosszat ahelyett, hogy a suliba küldtük volna. (...)
Aztán itt vannak a kulturális szabályok. Valahogy te lehetsz MÁS. Hiszen külföldi vagy. Mindegy, hogy vödörszámra iszol egy antialkoholista országban, hogy vegetáriánus vagy egy húsimádó szigeten, vagy hogy magas sarkúban akarsz átvágni a dzsungelen. Mindegy. Megnéznek, csodálkoznak, aztán legyintenek: külföldi! És ezzel kész. (...)
A legnagyobb különbség a bevándorlók és az expatok között: a pénz. Valahogy ha expat vagy, mindenki úgy gondolja, hogy van pénzed. Valószínűleg mert legtöbbször a fejlett országból érkezőkre mondják azt, hogy expat egy fejlődő országban. Szóval ha gazdagabb országból jöttél, mint ez, akkor expat vagy, ha szegényebből, akkor migráns.
Szóval itt marhára expatok vagyunk, mert hát Európából jöttünk, és szerencsére senki nem tudja, hogy Magyarország sok mindenben szegényebb ország, mint Thaiföld, mert akkor rögtön migránsokká válnánk. És hát akkor nem csak a nem-érdemelt privilégiumainkat veszítenénk, hanem hátrányokat is kapnánk rögtön egy rakással.”
A teljes posztot ide kattintva olvashatjátok el, szerintem érdemes!
Albi-on
Talán összeszámlálni sem lehetne, hány magyar él másokkal közös lakásban Londonban, én még csak tippelni sem merek, de nagyon sok ezer vagy tízezer emberről lehet szó. Közéjük tartozik a London Budapest Metró blog szerzője is, aki a minap írt a mindennapokról. Érdekes olvasmány…
A kép illusztráció (fotó: geograph.org.uk)
„Szép a környék, csak hárman vagyunk ebben az igencsak szerény állapotú lakásban, és az enyém a nagyobb, erkélyes szoba, ahol már hónapok óta küzd a túlélésért a kiültetett cserepes virágom. Csótányok sincsenek, sem nimfomániás, jódlizó szomszédok. (…)
Mivel szobám rögtön a bejárati ajtó mellett van, éjszakánként végighallgatom, ahogy a másik kettő műszak végével hazatrappol (én fekszem-kelek a legkorábban).
Tizenegy körül Viktorija, a litván sminkeslány, aztán éjfél után a Pincérzug lakója. Ugyanis a harmadik szobában, egy gusztustalan, pici, retkes szőnyegpadlós lyukban eddig még mindig felszolgálók húzták meg maguk. (...)
Amit felnőtt fejjel nem tudok megérteni az az, hogy élhetnek velem egykorúak ennyire hátizsákos, igénytelen módon. Nekem sincs nagy jövőképem ebben a városban, leginkább ingatlan tekintetében, de hozzuk ki a dologból a legtöbbet.
Nem főznek
Állítólag tanult, kulturált emberek a nyugati társadalom minden kényelmével, hát talán pont ezért a tésztafőzésen és virslimelegítésen kívül minden más konyhatechnológia büdös nekik. Olyan angolosan lövésük sincs az alapokról. A hűtőben az én polcomon vannak csak nyers alapanyagok és piszok módon befoglaltam a konyhaszekrényt, de ha egyszer én használom a konyhát! (...)
A takarítás egy mizéria
Az indián soha semmit, a bambino sem. Itt teszem le a voksom a kelet-európaiak mellett, mert litván, román, magyar, fogyott a fertőtlenítő rendesen. Ami hiányzik, hogy a vécéülőkére én rá nem ülök, illetve gumipapucsban tusolok, mert ki tudja, mi van a másik lábán. (...)
Lakóközösség
Most tapasztaltam, hogy a 21. század társbérletes ismerkedése nem abból áll, hogy bekopogunk bemutatkozni, innen jöttem, igyunk pertut, ilyenek. Nem, kis cetlin vagy személyesen, de mint az anonim alkeszeknél: Szia, Frank vagyok – megadod a wifi jelszavát? A tetves internet, azt előbb bárminél. Mi a jelszó? Csá, én meg az oroszlán jegyében születtem.
Az úgynevezett lakóközösség sokkal jobban tetszik itt, mint Pesten. Itt ugyan köszönni alig köszönnek, nem hogy jó szomszédi, legyen-kihez-átugrani-ha-elfogyott-a-liszt viszonyt ápolnának, de nem piszkálódnak a másikkal, nem jelentgetik fel, nincs idióta közgyűlés nyákogó öregasszonyokkal.
A szemetet reggel kitesszük az ajtó elé, George, a házmester összegyűjti, a lépcsőház nincs agyontakarítva, de a kisebbség pittbullja sem piszkítja össze, szóval jó. (...)
Körömnyi odúkat kínálnak havi 600 fontért, és van az a szükségállapotos és / vagy igénytelen, aki ki is veszi. Megpróbálok nem arra gondolni, hogy ez tíz év múlva is így lesz, mert el nem tudom képzelni, hogy egyedülálló nő az ingatlanlufis Londonban hogy tudna, ha akarna, lakáshitellel próbálkozni.
Addig is kis szobám a világmindenség és a bástya a nap végén, nézek bele új függönyt és bevallom: nem sokszor sóhajtozok a hazai, saját 65 négyzetméterem után. Itt még így is tágasabb.”
A teljes poszt itt olvasható el, kattintsatok!
Antibiotikum vagy sem?
Saját magunk kapcsán sem egyszerű döntés, mikor kell az antibiotikum, az ember hisz az orvosnak és beveszi, ha felírják… vagy nem (de ez már más kérdés). Egy gyerekkel azonban még nagyobb a dilemma, mint ez kiderül a Legfrissebb Hawaii Hömbölgések blog posztjából.
(fotó: flickr.com / Sheep purple)
„A gyermek viszonylag hamar közösségbe jár. Ez ugye azzal jár, hogy kb. 1 hétig beteg, 1 hétig egészséges és ez a ciklus kb. így meg legalább 6 hónapon át, amíg az immunrendszere elég tréninget nem kapott.
Utána már csak havonta egyszer lesz általában beteg (ez megint csak érdekes kérdés, hogy az így felhalmozott egészségügyi költségek vajon nem egyenlítenék e ki azt a veszteséget, amit mondjuk az jelentene, hogy az anyák otthon maradhatnának mondjuk 1 évig a gyerekkel, ahogy ez otthon is van).
Ha beteg a gyermek és dokihoz viszed, akkor itt MINDEN ESETBEN antibiotikumot írnak ki. Mert a doki így védi magát, SZERINTEM. (...)
Bizony itt az elsődleges az, hogy: „Nagyobb eséllyel nem lesz baja a kölöknek ha kap antibogyót, mintha nem, így esélyes, hogy nem perelnek”. Hosszú távon pedig…
Ez megint érdekes kérdés, hogy vajon van-e negatív hatása a szervezetre annak, hogy a gyerek 3 hónapos kora után havi rendszerességgel antibogyó kúrán van. (...)
Beszélve több szülővel is, sokan azon az állásponton vannak, hogy amikor a doki felírja, ők kiváltják az antibogyót, de várnak 1-2 napot a beadással, figyelve, hogy a gyermek állapota javul-e. (...)
Több orvos ismerősöm is megerősített abban a tudatban (ráadásul helyiek), hogy az amcsi rendszer nagyon bőkezűen bánik az antibiotikummal. De vajon…”
Na, ez a „de vajon”… ez a nagy kérdés, amiről jó sokat lehet beszélgetni-vitatkozni. A teljes posztot itt olvashatjátok el.
A moderálási alapelveket itt találod.
Utolsó kommentek