A mai egy olyan poszt, ami elég nem is kell sok mindent írni, mert magáért beszél, így talán elegendő, ha a szerzőtől, Zolitól idézek, aki szerint történetében nincsenek csodák, hatalmas sikerek, van ellenben kemény munka és elszánás. (Na és persze sok képe, amiért külön köszönet neki.)

Aker Brygge

„Ez a történet nem a hihetetlen fordulatokról, a meseszerű sikerekről, vagy a mérhetetlen látszat-gazdagságról szól. Ebben a történetben nincsenek könnyű csodák éppúgy, mint megvalósult álmok és könnyen elérhető célok sem. Lehet ezért nem szeretni, vagy unalmasnak, esetleg mázlistának tartani. Azok számára, akik hasonló cipőben járnak, mint mi, talán tanulságos lehet a történetünk.

17 éves korom óta készültem arra, hogy külföldre költözzek, tíz évvel később, 27 évesen léptem meg végre azt, amit talán már évekkel korábban meg kellett volna lépnem. Jelenleg Norvégiában élek a párommal Oslótól kicsit távolabb, a gardermoeni reptér közelében egy kisvárosban. Hogy miért nem korábban, és miért nem Kanadába, ahol a nagybátyámék élnek, arról hosszú és kacifántos történetem van.

A kikövezett út nem mindig segít

Hosszú éveken át hallgatni a különböző, hozzá nem értő emberek kioktatását arról, hogy már rég Kanadában kellene lennem csak azért, mert rokonaim élnek ott, egyáltalán nem könnyű. Pláne, ha az ember mást se szeretne jobban, mint oda kerülni.

Aki ismeri a kanadai bevándorlási politikát, az tudja: legális letelepedési engedélyhez jutni egyáltalán nem könnyű manapság. Jó végzettség, angol és francia nyelvvizsga nélkül szinte reménytelen. Márpedig én nem turista vagy illegális bevándorló szerettem volna lenni.

Sosem elég jó

Éveken keresztül készültem arra, hogy elég jó legyek, hogy megfelelő legyek egy évről évre szigorodó bevándorlási rendszernek. A végén mondhatni feladtam, de azt a vágyamat, hogy külföldre kerüljek, sosem adtam volna fel.

Viszonylag fiatalon, 20 évesen már munkába álltam (akkor még az első számú prioritás a mielőbbi munkatapasztalat szerzése volt a kanadai vízumhoz), hogy aztán éveken keresztül bizonyítsak: elsősorban magamnak.

Amint egy kicsit kezdtem rutinosabbá válni valamiben, azonnal újabb és újabb akadályokat görgettem magam elé. Rögös volt az út, több mint öt évig dolgoztam azon, hogy elfogadjanak, hogy kiemelkedjek, és végre észrevegyenek.

Az előrejutás relatív

Amikor végül sikerült pozíciót váltanom (irodista lettem 5 év kemény munka után), egyszerre hatalmas kő esett le a szívemről, ugyanakkor hatalmas teherként nehezedett rám az új feladatkör, amiben bizonyítanom kellett. Körülbelül 115 ember beosztását egyengetnem hónapról hónapra, ami emberpróbáló feladat volt.

Végül 2014 nyarán, a nyaralásunk közepén – amikor éjszaka a sötétben lopózó démonként leselkedett az ágyunk fölött a hazautazás (és az újbóli munkába állás) nyomasztó réme – döntöttünk úgy, hogy véget vetünk ennek, és mielőbb elindulunk valamerre.

Magyarország

„Majd ha észrevesznek, odateszem magam!” „Majd ha megfizetnek rendesen, akkor jobban dolgozom!” „Én nem maradok bent túlórázni, így is épp eleget dolgozom!” Aztán a következő hónapban megy a szitkozódás, hogy a másik miért keres többet. Az, aki mindent bevállalt, aki megszakadt, hogy mások helyett dolgozzon.

A legjobban az tetszett, hogy volt, aki négy hét betegszabadság után kevesellte a fizetését. Ilyen és ehhez hasonló történetek százait tudom felidézni, amikor a Magyarországon ledolgozott éveimre emlékszem vissza.

Amikor a munka szóra gondolok, akkor az az érzés jut eszembe, amikor nem volt se szabadnap, se szabadság. Nem létezett hétvége, egy napot nem tudtam munka nélkül eltölteni.

Mindenhol utolértek a telefonok, és ha szabadságra mentem, az utána következő héten megszakadtam, annyi munka halmozódott fel. 14 egymást követő, reggeltől estig munkával töltött nap után elgondolkoztam, vajon megéri-e mindez.

Döntés, lehetőség

Az előzőekben nagyjából felvázoltam az események kiindulási alapját. Alapvetően baromi szerencsésnek mondhatjuk magunkat. A magyarországi cég, ahol dolgoztunk, egy nemzetközi vállalat – multi, ha úgy tetszik – és a jelenlegi munkánkat is ugyanennek a cégnek köszönhetjük.

Egy keddi nap reggelén csörgött a telefonom, a főnököm hívott azzal, hogy Oslo érdekelne-e. Rávágtam, hogy igen, és pénteken már a felvételi papírokat intéztük.

A legelső kép, amit az országban csináltam, még érkezéskor a buszról

Egy hónap múlva indultunk, hétfőn érkeztünk és kedden írtuk alá a munkaszerződésünket. Azóta négy hónap telt el, sikerült állandó szállást találnunk, beköltöztünk és be is rendeztük a teljesen üres lakást. Eddig egyszer utaztunk haza, kétszer látogattam barátokat Angliában, de megyünk harmadszor is, és már a szeptemberi nyaralásunk is le van foglalva.

Valóban szerencsésnek, sőt: álomszerűnek tűnik mindez. Ha nem nézzük mindazt, ami mögötte van. Magyarországon hat évet dolgoztam egy cégnél, az abszolút nulláról építettem fel magamat. Miután 2013-ban sikerült összetörnöm az egyik céges autót, úgy éreztem, innen már nem lehet lejjebb kerülni.

Ezért aztán elindultam felfelé. Odatettem magam, 150, sőt, 200%-ot is beleadtam. A túlóra nem volt kérdés, általában önként maradtam bent tovább, nem ritkán órákat.

Olyan dolgokkal foglalkoztam, amihez semmi közöm nem volt, de még csak nem is kértek meg rá. Pusztán szívességből. A szívességből hálálkodás, a hálálkodásból kérés, a kérésből plusz feladat született. (Persze mindezek mellett az eredeti pozíciómban is helytálltam, hiba nélkül.)

Másfél év kőkemény munkával – az utolsó pár hónapban már bőven havi 200 munkaóra fölött – jutottam el oda, hogy felkértek egy új feladatkörre. Ebben az új szerepben fél évet dolgoztam, amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Túl sok volt.

Ekkor kértem meg a főnökömet, hogy segítsen munkát találni külföldön. Ez idén januárban volt, akkor már több mint két éve dolgoztam azon, hogy sikerüljön előrébb jutnom.

Minden a saját döntésem volt. Én határoztam el, hogy előrébb jutok, bármi áron. Én döntöttem úgy, hogy többet vállalok a kötelezőnél. Én döntöttem el, hogy külföldre megyek – bár akkor még nem tudtam, hogy hol fogok kikötni. Azok az emberek, akiknek a megjegyzéseit fentebb idéztem, csak megerősítettek abban, hogy nem ott van a helyem. Hogy többre vagyok hivatott.

Lehet szerencsének nevezni, hogy ide kerültem, de az én szememben egyáltalán nem az. Kőkeményen megdolgoztam ezért a lehetőségért, azért, hogy a főnököm számára magától értetődő volt, hogy segít nekünk munkát keresni. Hálás vagyok neki, és köszönettel tartozom, ugyanakkor büszke is vagyok arra, amit saját magamnak kiharcoltam.

Véleményem szerint a szerencse relatív. Ha keményen dolgozol, és elmélyülsz abban maximálisan, amit csinálsz, akkor sikereid lesznek előbb-utóbb. Én ebben hiszek. Nagyon mélyről indultam, és önerőből jutottam el idáig.

A norvég időjárás igyekezett minél hamarabb megismertetni velünk magát, így érkezésünk után 3 nappal egy komolyabb hóvihar szakadt ránk (március 26-án) 

Norvégia

Mindketten Norvégia legforgalmasabb repterén, Oslo Gardermoen repterén dolgozunk. Amikor azt gondoltam, hogy Ferihegyen sok a munka, akkor még nem láttam ilyen forgalmú repteret a színfalak mögött. (Az éves utasforgalom kb. 2,5-szerese az otthoninak.)

Alapvetően jó benyomásokat szereztünk az itteni emberekről. Hozzánk hasonlóan rengeteg a bevándorló, a cégünknél kb. minden második munkavállaló külföldi. A legtöbben Svédországból jöttek (mert itt jobbak a fizetések és beszélik a nyelvet), de nagyon sok a pakisztáni, a román és a spanyol kolléga is.

Velünk egy időben heten érkeztek Romániából, hozzánk hasonlóan mindegyikük reptéren dolgozott előtte. De már az ő érkezésük előtt is számottevően sok romániai kolléga dolgozott a cégnél. Van két erdélyi magyar kollégám is, úgyhogy néha még magyar szót is hallok bent.

Norvégia alapvetően hideg és iszonyú drága ország. Rengeteg jó írást olvastam már a Határátkelőn korábban az országról, így részletes bemutatásba nem mennék bele.

Ha valaki ide készülne esetleg, annak elsősorban azt tanácsolnám, hogy minél több tartalékot halmozzon fel otthon. Én a hat év alatt, amit csak tudtam, félreraktam. Az ebből összegyűlt pénznek a harmada elment az első hónapban (leginkább ételre és tömegközlekedésre), a többit pedig a kaució elvitte.

A szoba, ahol pontosan 90 napig tengettük napjainkat, mielőtt beköltöztünk a lakásunkba. Ez volt az ára. 

Viszont ha nem lett volna ez a tartalék, akkor nem tudtunk volna ilyen gyorsan elköltözni a motelből, ahol 3 hónapig laktunk. Mindezek után elégé sokkoló volt, hogy az első kéthavi fizetésem több volt annál, mint amit otthon félre tudtam tenni hat év alatt.

Még az országról annyit, hogy a helyi emberek igencsak lazák. Olykor túlzásba is viszik a lazaságot. A köszönés nem divat, ahogy a kézfogás sem. A zsebkendőt nem ismerik.

Viszont nagyon segítőkész mindenki. Kivéve, ha valami ügyintézésre kerülne sor. A bürokrácia egy általam eddig nem ismert szinten van ebben az országban. Azt már otthon is megszokhattuk, hogy hétvégén leáll minden, de az ötnapos húsvéti szünet igencsak megdöbbentő volt számunkra (csütörtöktől hétfőig megállt az élet).

Emellett igen lassan csordogálnak a hivatalos ügyek. De ha egyszer sikerül magad regisztrálnod a rendszerbe, akkor hirtelen ez az egész átvált egy félelmetesen egyszerű és barátságos rendszerbe.

A lakásunkban az internet beállítása (miután megvolt a szerződés) körülbelül öt percet vett igénybe például. A telefon előfizetésem feltételeinek módosítása még ennyi sem volt, és online el tudtam intézni. Időnként azt érzem, hogy fényévekkel előttünk járnak bizonyos dolgokban (pl. a szelektív hulladékgyűjtésben, vagy online adminisztrációban), más dolgokban jobb volt az otthoni rendszer.

Minden ügyintézés feltétele az ún. ID-number (személyi szám, ami a TB és adószámod egyben), ezt csak munkaszerződés függvényében adnak. Amíg nincs munkád, semmit nem tudsz intézni. Ezért voltunk nagyon szerencsések, hogy rögtön érkezéskor kaptunk szerződést.

Munkaszerződés hiányában hatalmas tartalékokra van szükség ahhoz, hogy valaki fent tudja magát tartani, az élet itt nagyon drága. Emellett a nyelvismeret is fontos. Nekünk ebben is szerencsénk volt, ugyanis a reptéren a sok éves szakmai tapasztalat miatt elnézték nekünk, hogy nem beszéljük a nyelvet. Mindenhol máshol viszont kérik.

Akit érdekel, és tényleg szeretne belevágni, az mindenképpen vegyen nyelvórákat otthon. Nem könnyű, de lehet találni nyelvtanárt, és a nyelv nem túl nehéz, szerintem könnyen tanulható. Aki beszél németül, annak szinte magától értetődő lesz.

Relatív gazdagság

Nagyon jól hangzik, hogy a belépő szintű munkákkal itt akár havi 6-700 ezer forintnak megfelelő koronát kereshet az ember. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy ennek gyakran legalább a fele csak a lakbérre megy el.

A norvég lakosság alsó 10%-a 20-25 ezer korona között keres havonta (mi is ebbe a rétegbe esünk, ahogy szerintem minden más rendes pályakezdő-bevándorló), az átlag havi jövedelem 30-35 ezer korona. (A felső 10% 80-90 ezret keres havonta.)

Ezek a számok viszont nyelvtudás és itteni referenciák nélkül elérhetetlenek. A főváros környékén egy szoba 5-6 ezer, egy lakás 8-10 ezer korona. Egy hónapban ennivalóra kb. 3-6 ezer között költ az ember, étkezési habitustól függően.

Lehet spórolósan csinálni, olcsó alapanyagokból és csak otthonfőzéssel. Én sokszor veszek a reptéren kaját (nincs mindig időnk főzni), így átlagban 5-6 ezer körül költök kajára havonta.

A tömegközlekedés húzós, Oslóból bejárni 1500 korona lenne havonta, mi fele ennyit fizetünk csak, mert a reptér közelében találtunk lakást, így csak egyzónás bérletet kell vennünk.

Ennek ellenére nem érzem, hogy bármivel gazdagabb lennék, mint otthon voltam. Egész egyszerűen csak itt az a normális, hogy az ember megengedheti magának azt a luxust, hogy számolgatás és spórolás nélkül kijön egy hónapban normálisan.

Megéri

Mindent összevetve megéri váltani. Ha nem is feltétlenül Skandináviába, de mindenképpen érdemes mozdulni otthonról. A világ fejlettebb országaiban nem kell mindenféle megaláztatáson átesni, hogy értelmes munkát kapjon az ember, nem éhbérért dolgoztatják a kétkezi munkát végzőket (nálunk a cégnél a rakodók keresnek messze a legjobban!).

Az ügyintéző mosolyog, és segíteni próbál, nem mielőbb lerázni, és néha úgy érzi az ember, hogy tényleg emberszámba veszik. A szakszervezet nem csak a hírekből ismert, és valóban, szinte lehetetlen kirúgni valakit. (Nem is hallottunk még ilyenről, otthon pedig mindennapos volt a dolog.)

Ha valaki hibázik, nincs egyből keresztre feszítve. Persze megdicsérni itt sem fognak, de ordítozás és megaláztatás nincsen. Helyette higgadt fejmosás és sokszori figyelmeztetés várható.

Nekünk megérte váltanunk. Nekem abszolút nincs honvágyam, inkább csak a barátaim hiányoznak. Az internet segít csökkenteni a távolságot, de eltűntetni nem tudja azt. Havi egy hazaút viszont sokat segít a dolgon.”

A moderálási alapelveket itt találod.