Judit érdekes kérdést vet fel Christine múltkori posztja kapcsán, amikor gyermeke szemén keresztül írta meg a határátkelés élményét. Vajon van-e ideális időpont arra nézve, amikor egy gyerek viszonylag zökkenőmentesen átültethető egyik kulturális közegből a másikba? Vagy a dolog mindenképpen sérüléssel jár? 

„A május 14-i poszt ihlette ezt az írást. Én is felnőttként mesélek, de saját megélt gyerekkori élményeimet.

Épp az általános iskola első osztályát jártam ki, amikor szüleimmel és kisbaba testvéremmel majdnem öt évre kivándoroltunk Németországba.

Németül nem tanultam előtte. A németeknél tovább tart egy iskolaév, évközben is több szünet van, az iskolaév vége pedig jobban kitolódik nyárra. Így volt még néhány hét, amit kint elsősként tölthettem iskolában. Ez az első emlékeim egyike, anyukám átkísért a forgalmas út túloldalára, ahonnan nem messze volt az iskola, még egyszer elismételtük az akkori komplett némettudásomat: az igen-t, nem-et, és tízig számolni németül, és utamra indított.

Szerencsémre volt az osztályban egy szintén magyar kisfiú, aki már régebb óta kint élt, így mellé ültettek, hogy tudjon segíteni nekem, ha kell. Szerencsétlenségemre a kisfiú olyan szégyellős volt, hogy a nevén kívül mást nemigen tudtam meg tőle. 

Bele kellett szoknom az új helyzetbe, elsős kisgyerekként ez olyan dolgokat jelentett, minthogy például jelentkezni a feltartott mutatóujjal kellett, az osztályozás fordított volt (az egyes a legjobb jegy, és hatos is volt, mint legrosszabb jegy), hogy a betűket inkább kerekítve írják mint csúcsosan, például az m betű eleje itthon csúcsos, ott gömbölyű. Amikor gyakorolnom kellett az írást, én az adott minta ellenére csúcsosan írtam, gondolván, biztos véletlenül elírták, ezt helyesen így kell írni! 

Nem volt helye idegeneknek 

Valahogy sikerült átvészelni az első 1-2 évet, szépen lassan megtanultam a nyelvet, nagyjából az ott töltött 3. évünk végére már anyanyelvi szinten tudtam németül. Azt mondták egyszer, ha a nevem németesebb lenne, senki meg nem mondaná rólam, hogy külföldi vagyok. 

Azonban külföldi voltam. Hiába beszéltem már jól a nyelvet, az osztálytársaim részére én a külföldi maradtam. Barátom csak egy szintén külföldi kislány volt. Nem nagyon hívtak gyerekbulikba, vagy át játszani. Volt hogy ezt a külföldi barátnőmet cikizték, hogy ilyen vagy olyan, amire akkoriban az volt a divat  visszavágni, hogy "és akkor mi van?".

Nem tudom, hogy éppen szándékosan kihasználva a helyzetet, hogy még nem értettünk mindent, vagy csak szimpla gyerekcsínyként, de a kislányt azzal cukkolták, hogy az anyukája a legősibb foglalkozást űzi, ezt a kifejezést még nem értettük, amire szerencsétlen próbálva magát védeni persze rávágta, hogy és akkor mi van. Azokban a napokban ő lett az osztály bohóca. 

Megvoltak már a kialakult baráti körök, klikkek, idegeneknek már nem volt helyük ott. 

Otthon is céltábla lettem 

A németeknél az általános iskola négy osztályos, utána kell dönteni, hogy milyen középiskolában szeretnének továbbtanulni a gyerekek. Én bejutottam a helyi gimnáziumba. A tanulással szerencsére nem volt gond, bár a német nyelv és irodalom órák mégis nehezebben mentek.

Rendszeresen kellett mindenféle témákról fogalmazásokat írni, és sokszor úgy éreztem, akármennyire odafigyelek, igyekszem, nem sikerül egy közepes osztályzatnál jobbat szereznem, a kedves tanárnő valahogy mindig talált valami kivetnivalót a dolgozatomban. Így egy idő után el is ment a kedvem az egésztől.

Bár a gimnáziumi osztály új osztályként indult, és németül is anyanyelvi szinten beszéltem, mégis ebben az osztályban is kiszorultam a társaságból, de "szerencsére" itt is volt rajtam kívül még külföldi, így nem maradtam teljesen egyedül. 

Aztán mondták a szüleim, hogy nyáron költözünk haza, ott fogok tovább iskolába járni. Hát a helyzetem ellenére sem örültem ennek, még egy új osztályba beszokni, megint új körülményekhez alkalmazkodni... 

Gondolhatnánk, hogy legalább itthon nem leszek külföldi, biztos könnyebb lesz. Hát nem így volt, a német gimnáziumból visszacsöppentem a magyar általánosba, és minden addiginál nagyobb ellenszenvben és kiközösítésben lett részem. Kicsit olyan 22-es csapdája-fílingem volt, amikor egyszer megkérdeztem egyik osztálytársamat, hogy ezt miért csinálják, mi rosszat tettem, és erre azt válaszolta, hogy hát irigyelnek, hogy Németországban élhettem. 

Ezen kívül, bár furcsán hangozhat, de itthon is nyelvi nehézségekbe ütköztem. Nem értettem minden magyar szót, a magyar szlenget. Volt hogy tükörfordításban mondtam valamit. Hiába beszéltünk Németországban is családon belül magyarul, szerintem a nyelvi kultúra, szófordulatok, stb. rögzülése a kisiskolás korban még tart, amihez a napi folyamatos gyakorlás szükséges, ami nálam részben kimaradt. 

Az iskolák felszereltségéről, kinézetéről annyit, hogy már akkor, több mint 20 évvel ezelőtt jobban felszerelt iskolák voltak ott, mint most Magyarországon. 

Mai napig nehezen ismerkedem, bizalmatlan vagyok az emberekkel. De németül legalább jól megtanultam, aminek sok hasznát vettem. Legalábbis addig, amíg volt alkalmam gyakorolni. A testvéremet nem érintette ilyen rosszul a határátkelés, ő lényegében a bölcsis-ovis kora egy részét töltötte ott, ebben a korban még más szinten folyik a szocializáció.

Számára még pont időben történt a hazajövetel is, még mielőtt iskoláskorba lépett volna, így számára az egész kint-tartózkodásunk egy halvány folt a kisgyerekkorából, nem több vagy másabb emlékekkel, mint bármely más, nem határátkelő kisgyereknél. 

Summa summarum 

Ha lenne lehetőségem határátkelésre, háromszor is meggondolnám, melyik erre a megfelelő időpont, hogy a gyerekemnek ne kelljen hasonló beilleszkedési nehézségekkel megküzdenie."

A moderálási alapelveket itt találod.