Sokszor felmerül ugyan az, hogyan élik meg a gyerekek a határátkelést, ám nem nagyon emlékszem olyan posztra, amely kifejezetten arról szólt volna, hogyan is élte meg egy gyerek a külföldre (vagy éppen a vissza…) költözést. Nos, Christine írásában mindkettőről lesz szó, és mint az elején is kiderül, nem mostani a történet, de a tanulságai azt gondolom, mai is érvényesek.
„Mint a címben is szerepel, gyerekszemmel, de az én szavaimmal, mert a fiam igaz felnőtt időközben, de kizárt, hogy ő megírjon egy ilyen posztot.
De kezdjük az elején, Márk a fiam 2,5 éves volt mikor 2000 márciusában nekiindultunk a világnak. Ekkor még kicsi volt, nem tudom, mit fogott fel a dologból és mit nem, de az tény hogy ő sose hiányolta az otthon maradottakat.
Nem sírt utánuk, nem kereste őket, még a dédi mamáját se, akivel pedig addig együtt éltünk. Ugyanúgy nem kötődött tárgyi dolgokhoz sem. Pakoláskor pár mesekönyvön kívül alig tudtam kitalálni, mit vigyünk neki, annyira nem ragaszkodott semmihez. Egyetlen pici Kinder figura volt, amit végig szorongatott, de ennyi és semmi több.
Azaz valami mégis. Én. Olyan szinten rám volt ragadva, mint előtte soha. Egy lépést se tudtam tenni tőle. De egy totál idegen környezetben ez azt hiszem érthető.
A tágabb család hiánya később se tört ki belőle, pedig rendszeresen nézegettem vele a családi fotókat, hogy teljesen mégse felejtse el a nagyszüleit. De semmi jelét nem mutatta tudná kik is azok az emberek a képeken, mi több nem is nagyon érdekelte a dolog. Jól el volt ő velünk, más nem hiányzott.
A második határátkelés
Három évvel később öt éves múlt, mikor megkaptuk a végzést, hogy el kell hagynunk az országot. Amilyen simán ment az első határátkelés vele, olyan borzasztóra sikeredett a második. Ahogy megtudta, hogy el kell mennünk összedőlt az ő kis világa. Nagyon sokat sírt, kapaszkodott mindenbe, ölelgette még a lakásunk padlóját is. Mindent be akart pakolni, az összes játékot, bútort, a házat…
Borzasztó érzés volt nézni, hogy mennyire szenved, annak ellenére, hogy ő akkor még nem volt tisztában azzal hova-mibe is megyünk mi vissza. Akkoriban még engedékenyebb volt a reptéri csomagszabályozás, a tengerentúli járatoknál fejenként kettő darab 32 kilós csomagot lehetet feladni.
Hárman voltunk, az hat csomag, plusz volt egy ráadás, egy óriás ember méretű batyu, ami feszegette a limitet. Azért külön fizetnünk kellett, de nem bántunk. A hét csomagból három Márk holmijával volt tele, igen, az emberes is az övé volt. Ami befért azt elhoztuk neki, de persze így is volt, ami ott maradt és azok hiányát még nagyon sokáig kellett hallgatnom.
A hazatérés sem volt zökkenőmentes. Mikor kiszálltunk a házunknál a taxiból, anyám kifutott elénk, hogy segítsen a csomagokkal. Persze egyből a gyerek felé indult, szerette volna megölelni rég nem látott unokáját. Fiam meg homlokegyenest menekült előle az ellenkező irányba, vagy mondhatom úgy is, hogy úgy elfutott mint a nyúl. Rohantam utána, otthagyva mindent.
Végül becuccoltunk, leültünk. Aztán sírva fakadtunk. A régi otthonunk, már nem az volt, ami az emlékeinkben élt. A valóságban valahogy kifakultabb, szürkébb volt minden.
Márk se nagyon tudta elfogadni a környezetünket. Nehezményezte, hogy miért olyan koszos és büdös város levegője, illetve miért van mindenhol annyi kutyapiszok (óvodába menet rendszeresen megszámolta hány kutyagumi került az utunkba naponta).
No és hogy miért kell korán reggel enyhén ittas dülöngélő embereket kerülgetni. Miért nem lehet a zebrán átmenni a száguldozó autósoktól és miért olyan savanyú mindenki. Mindezt egy öt és fél éves gyerek szemével és szókimondásával.
De az én szemem se látott mást. A családtagjaink és az ismerőseink három év alatt tíz évre valót öregedtek. A város lepusztult, az élet rosszabb minőségű, mint mielőtt elmentünk. Érthető talán hogy nem igazán akartunk ott sokáig időzni. Csak épp meg kellett szabadulnunk a lakásunktól.
Harmadszor is úton
Végül két és fél évvel később nekivágtunk újra az útnak. Hirtelen jött a lehetőség lényegében egy hetünk volt arra, hogy véglegesen fölszámoljuk a magyarországi életünket és kiürítsük a lakást.
Márk örömtáncot járt, mikor elmondtuk neki, hogy megyünk végre. A holmijához persze ragaszkodott, vinni kellett mindent neki. (Félő, ez már így marad. Azóta is hörcsög módon ragaszkodik mindenhez, ami az övé, pedig fölnőtt időközben.)
Amit nem hiányolt, az megint a tágabb család volt. Hiába tartottunk búcsúztatót, a fiam nem hatódott meg. Ő csak egyszerűen menni akart el onnan mielőbb. Hát mentünk.
Valamiért szeretünk fejest ugrani az üres medencébe, ezért aztán itt álltunk a szigeten egy buszra való csomaggal, természetesen szállás nélkül. Egy ismerős végül megszánt minket és pár napra kölcsönadott egy épp felújításra váró szobát. Egy franciaágy, meg a bőröndjeink befértek, más már nem.
A következő öt napban az az ágy volt az életterünk. Azon ettünk, aludtunk, játszottunk a gyerekkel. Mit mondjak, maradandó élmény volt a szó negatív értelmében. De csak számunkra, Márk élvezte végtelenül és örült, hogy elkezdődött az új életünk...”
A moderálási alapelveket itt találod.
Az utolsó 100 komment: