Egy nagyon érdekes történetet osztok ma meg veletek, amely jóval több mint 30 éve, egy (akkor még disszidálásnak nevezett) határátkeléssel kezdődött. Szerzője, Kati útja Anglián és Spanyolországon át vezetett vissza Magyarországra, azaz úgy gondolom, érdemes elolvasni, mit tapasztalt ebben a három országban.

„Rendszeres olvasója vagyok a Határátkelőnek, nagyjából a kommenteket is el szoktam olvasni, most úgy éreztem, ideje, hogy elmondjam az én történetemet. Háromszor keltem át határokon, nem is egy határon, hanem több határon.

Kezdem az elején.

A magyar határt először 25 évesen, 1978-ban léptem át. Akkor még vastagon a Kádár-korszak volt, szabályos útlevéllel, tehát turistaként hagyhattam el az országot.

Ha útlevelet kapott az ember, akkor megbízható jó magyar állampolgárnak bizonyult. Tehát nem politikai okokból léptem át a határt, hanem mert Magyarországon megismerkedtem egy angol állampolgársággal rendelkező magyar férfival, aki 1956-ban disszidált.

Egymásba szerettünk és megkérte a kezem, ezért indítottam el az útlevélkérelmemet. Abban az időben az orosz nyelv kötelező volt az iskolákban, de más nyelvet nem nagyon tanítottak, főleg vidéken nem. Én ugye angolul nem tudtam, az orosszal viszont Angliában (akkor még…) nem ment semmire az ember.

Az útlevelemet augusztus végére kaptam meg, de ez nem volt elég az elinduláshoz, hiszen még vízum kellett minden országtól, ahol átment a vonat. Vonattal mentem, mert a repülő megfizethetetlen volt, annyira jól nem kerestem.

Hivatalosan 150 fontot lehetett kivinni az országból 1978-ban, így aztán feketén kellett még hozzá szereznem, mert ez a pénz semmire sem lett volna elég. Emlékszem, Édesanyám varrt egy keszkenőt, amit a nyakamba tudtam akasztani és abba tettem a pénzt, de a magyar határ előtt ez a keszkenő a bugyogómban landolt, hogy a vámosok meg ne találják.

Minden nyelvtudás nélkül megérkeztem Londonba a Viktória állomásra, ahol várt rám a leendő párom. Egy hónapon belül meg kellett házasodnunk, különben el kellett volna hagynom az országot.

Egy döntés következményei

Így aztán november elején férjhez mentem, majd a hónap közepén lejárt a tartózkodási engedélyem, de akkor már persze eszem ágában sem volt hazamenni. December elején kaptam egy felszólítást az angliai magyar követségtől, hogy azonnal hagyjam el Angliát, mert ha nem, akkor számoljak a következményekkel.

A következmények mai szemmel nézve brutálisak voltak. Az első az volt, hogy 5 évig nem mehettem Magyarországra. A második az, hogy megfosztottak a magyar állampolgárságomtól, míg a harmadik az, hogy az otthoni családtagjaimat többször is kihallgatták.

Nagyon sok, és jó módszerük volt arra, hogyan lehet vallomást kicsikarni emberekből. Persze volt annyi eszem, hogy senkinek, de senkinek nem mondtam el, hogy kint fogok maradni, még a szüleimnek sem. Ezzel védtem őket, mert nyugodt lelkiismerettel mondhatták, hogy nem tudtak a szándékomról.

A belénk nevelt félelem

Két évig jártam nyelviskolában odakint, utána elhelyezkedtem és élveztem a kinti és a házaséletet.

Itt egy rövid kitérő erejéig hadd meséljek arról, milyen volt egy magyarhoz hasonló rendőrállamban felnőni. Észre sem vesszük, hogy félelemben élünk és a karhatalom nem a nyugalmunkat szolgálja, hanem a félelmet hinti el bennünk.

Már Londonban 1984-ben jogosítványt szereztem és vettem magamnak egy autót. Mivel mindkettőnknek volt autója, a férjemé állt a garázsban, míg az enyémet az utcán parkoltam.

Miután rádiónál dolgoztam, volt olyan nap, hogy nem kellett korán kelnem, a szóban forgó napon még ágyban voltam, amikor csengettek a lakásunk ajtaján. Kinéztem a kémlelőlyukon és két rendőrt láttam az ajtóm előtt.

A szívem megszűnt dobogni, a félelem elöntött, teljesen leizzadtam, és alig mertem kinyitni az ajtót – hiszen miért is kereshet rendőr engem? A rossz beidegződés és a félelem reflexként járta át az agyamat, és csak arra tudtam gondolni, hogy valami rosszat tettem, bűnös vagyok.

Félve kinyitottam az ajtót és két barátságos rendőr köszönt rám, akik udvarisan megkértek, ugyan nézzek már ki az ablakon, mert valaki nekiment az autómnak. Mire felfogtam, miről beszélnek, és hogy nem azért jöttek, hogy elvigyenek, eltelt jó pár perc. De amikor elmentek én még sokáig remegtem. Kiszállt az álom a szememből.

Határátlépés Londonból Malagába

A második határt 2004-ben léptük át a férjemmel, új életet kezdtünk Spanyolországban. Angliából költöztünk le egy Malaga melletti faluba. Persze ez már teljesen más határátkelés volt, mint amikor Magyarországról Angliába disszidáltam.

Mint oly sok más brit sorstárs, eladtuk a londoni házunk és vettünk egy lakást Benalmadenán. Elég simán ment minden, hiszen ez még a nagy válság előtt történt. Az angol állampolgárságunkról természetesen nem mondtunk le.

A beilleszkedés Spanyolországban nekem könnyebben ment, mint Angliában, mert egy nyelvet már beszéltem, és gondoltam könnyen megtanulok majd spanyolul.

Viszont újra külföldi voltam egy idegen országban, ugyanaz a helyzet állt elő, mint anno Angliában, ahol ha megszólaltam, természetesen rögtön kiderült, hogy nem vagyok született angol, a külföldiségem azért végig megmaradt.

Soha nem néztek ki az angolok maguk közül, de azt azért lehetett érezni, hogy mintha egy kicsit lekezelőbben beszélnének az emberhez. De ha angol barátot szereztél magadnak, akkor az örökre megmaradt barátodnak és számíthattál rá.

Spanyolországban (különösen ezen a részen) rengeteg a külföldi, főleg északi népek, mert a jó idő vonzza a nyugdíjasokat. Míg Angliában mondjuk az adórendszer mindenkire ugyanúgy (volt) érvényes, addig Spanyolországban külön adó volt a külföldieknek, tehát ha vásároltál valamit, mondjuk egy lakást vagy egy házat, akkor többet fizettél, mint a helyiek.

A spanyolokat az állam minden módon segítette, míg a külfölditől szedte az extra adókat. Tudjuk, hogy nagy a korrupció Spanyolországban és a helyi tanácsok kiskirályok, olyan adót vethetnek ki, amilyet csak akarnak (persze csak akkor, ha nem vagy spanyol).

Nagyon sok programot készítettek az angolok a Spanyolországba kivándorolt honfitársaikról, ezek többsége arról szólt, hogy teljesen más mércével mérik a külföldit, mint a saját népüket.

Szóval mi is vettünk egy lakást, kifizettük a kifizetni valót és azt tanácsolták, hogy 5 évig ne adjuk el, mert akkor adót kell fizetni az államnak. Mi 6 évig tartottuk meg a lakást, és amikor eladtuk, mégis fizetnünk kellett, mert mint közben kiderült, ránk külföldiként nem vonatkozott ez a szabály.

Nem csak ez nem volt szimpatikus, hanem az sem, hogy nagyon nem szeretik a spanyolok a külföldieket. Ezt a fent leírtak ellenére sem vettem ennyire élesen észre Angliában. Igaz barátra Spanyolországban nem leltem, és 6 év után, mivel a házasságom is megromlott, úgy döntöttem elhagyom Spanyolországot és mivel a szocializmusnak már vége Magyarországon, hazaköltözöm. És akkor itt jön a harmadik határátkelésem, de most vissza, ahonnan elindultam.

Vissza Magyarországra három évtized után

Sokat morfondíroztam, hogy visszamenjek-e Magyarországra vagy sem. Annak ellenére sem ismertem az itteni életet, hogy amíg a szüleim éltek, elég sokat jártam Magyarországon, ilyenkor találkoztam a régi haverokkal, barátokkal, akik sokat meséltek milyen változások is vannak, de a bőrömön soha nem tapasztaltam, mert csak látogatóban jártam itthon.

Mivel Spanyolország csak az időjárása miatt vonzott, gondoltam, hogy a magyarországi kulturális élet és a múltam minden nehézségen átsegít. Az a szerencsém, hogy nyugdíjasként nem kellett állást keresnem sem Spanyolországban, sem Magyarországon, és anyagi nehézségeim sincsenek.

Azt hiszem, eléggé beilleszkedő típus vagyok, imádtam Angliát, szerettem ott élni, azt hiszem maximálisan elfogadtam azt az államformát, ami toleranciára, felnőttként való gondolkodásra és arra nyitotta rá a szemem, hogy mások életébe annyira ne szóljak bele, és akkor ők sem fognak az én életembe belemászni.

Na, ezt Magyarországon nem tapasztaltam, az emberek gondolkodásmódja szinte teljesen ugyanolyan maradt, mint 1978-ban volt, amikor elhagytam Magyarországot.

A saját korosztályomtól sokszor hallottam, hogy jobb volt a Kádár-rendszerben. Persze gondolom, miért, mert azzal, hogy volt mindenkinek munkája, amiből fizetés is csurrant-cseppent, az emberek között az életszínvonal nem volt annyira eltérő, mint most, vagyis annyira nem volt tudomásuk róla.

A multimilliomosok és a nagyon szegények közti szakadék most már nyíltabb és jóval nagyobb is, és persze az emberek is jobban tudnak ezekről, mint régebben.

Magyarországon azt látom, hogy az irigység még mindig nagyobb hajtóerő, mint a céltudatosság. Biztos vagyok abban, hogy külföldön ugyanazért a munkáért több bért adnak, de más is az életszínvonal, és az emberek kint tudatosabban tudnak az igazukért kiállni, mint itthon.

Erre csak egyetlen példa. a mai napig rengeteg embertől hallom, jobb, ha nem szólnak semmit a munkahelyükön, mert akkor kirúgják és nem lesz munkája.

Angol, spanyol és magyar bürokrácia

A bürokráciáról még nem ejtettem szót. Ha valamit el akartam intézni Angliában, felhívtam azt az illető helyet, ahol dolgom akadt, megbeszéltem egy időpontot, ott és akkor megjelentem és elintéztem az ügyemet.

Spanyolországban az ügyintézés nagyon nehézkes volt, nem csak a bürokrácia, hanem egy kicsit a nyelvtudás (illetve annak hiánya) miatt is. Próbáltunk mindenütt spanyolul beszélni, még minket valahogy megértettek a spanyolok, de mi őket aztán végképp nem. Úgy elharapják a szavak végeit, hogy egyszerűen nem értettük őket. Ilyenkor aztán mindenki elővette az angol nyelvtudását és próbáltunk zöldágra vergődni. Nem szerettem ügyet intézni Spanyolországban.

Mi a helyzet itthon? Jaj, csak ne kelljen ügyet intézni itt sem! Próbáltam visszahonosíttatni magam, amit már eleve nem értettem, mi szükség rá, hiszen magyar szülőktől származom, Magyarországon születtem, minden hivatalos papír nálam volt, de mivel megfosztottak állampolgárságomtól, a magyarnak honosíttatnia kellett magát.

Megtettem, ami elég hosszú ideig tartott, azóta megcsinálták már a személyigazolványomat, a lakcímkártyám is a kezemben, van egy hivatalos adókártyám, bár adót itt nem fizetek, ami a magyar kormánynak nem nagyon tetszik, de Angliával van egy megállapodásuk, hogy csak egy helyen kell adót fizetni, és ha az Anglia, a magyar kormánynak el kell fogadnia.

Minden évben megkeres a magyar állam valami furcsa kis levéllel, amit én teljes egészében ignorálok. Az egészségügyről pedig jobb nem is beszélni, fizetem a TB-t, de nem veszem igénybe, mert amilyen állapotban van a magyar közegészségügy, az ember jobban teszi, ha messziről elkerüli az orvosokat.

Még egyet szeretnék a végén elmondani, próbálok nagyon vigyázni az egészségemre, odafigyelek arra, hogy mit eszem, mit iszom, naponta minimum 2 liter vizet megiszok, tornázom egy héten többször.

Nem vagyok már 21 éves, sokat sétálok, a tömegközlekedést próbálom kiiktatni (nem mindig sikerül, mert ha esik, azért én is felszállok buszra vagy metróra), de egyszóval nagyon fontosnak tartom, hogyan él az ember.

Hiszek benne, hogy az egészséges testben egészségesebb agy lakozik, és így az ember pozitívabban áll az életéhez. És ez az, amit nem tapasztalok Magyarországon, ahol úgy látom, kiveszett a pozitív gondolkodás.”

A moderálási alapelveket itt találod.