Azért érdekes a mai történet, mert egy olyan jelenség egyik előhírnöke, ami szerintem mostanában egyre gyakoribbá válik majd. Jelesül szerzőnk egyszer már kipróbálta magát Angliában, aztán visszaköltözött Magyarországra, és bár anyagilag nem panaszkodhat, mégsem találja a helyét. Adódik tehát a nagy kérdés: belevágjon-e másodszor is?
„Egy miskolci srác vagyok, és most először szerepelek az oldalon. A történetem elég régen kezdődött, és most úgy érzem egy újabb fordulópont fog következni, kérdés csak az, hogy ez a fordulópont a megbékélésé lesz, vagy egy újabb változásé?
Kivándorlás előtt
Különösebb részletezés nélkül, dióhéjban annyi, hogy csonka családból és nehéz anyagi körülmények közül jöttem. Már tizenévesen is jártam dolgozni ahová csak lehetett, hogy kicsit „levegőhöz jussunk”.
A kilátástalanságból nem sikerült kiszakadni, ezért nem is tudtam tovább tanulni, hiába is vettek fel, nem iratkoztam be. Laktam albérletben, elvállaltam minden munkát. Végül többszöri próbálkozás után, egy ismerős által ki tudtam menni Angliába, és meg is ragadtam a munkahelyemen.
Kezdet
Nem volt előny, hogy egész életemben németet tanultam, angolul annyit tudtam hogy yes/no/taxi… Szerencsémre a főnököm értett németül, ezért amíg nem tudtam valamit angolul, azt behelyettesítettük egy német szóval, így megértettük egymást.
Társalbérletben laktam, gyakorlatilag csak azért kaptam meg a munkát, hogy legyen bérlő a lakásban. Egy üres szobában kezdtem, üres zsebbel, a földön aludtam az első fizetésig, és így is szerencse, hogy kijutottam. Bejártam melózni, minden maradék időmben pedig angolt tanultam. Gyorsan sikerült megtanulnom annyit, hogy el tudtam intézni a bankszámlanyitást, stb.
Bokszkesztyű a kilincsen
Nagyon elszánt voltam, tudtam, hogyan kell összeszorítani a fogsorod és küzdeni. Az első perctől tisztában voltam a céljaimmal. A minap olvastam Ádám írását, és megdöbbentő hogy mennyire ugyan azt érezhetik emberek.
A nyelv nem volt gond egy idő után, mégsem tudtam emberi kapcsolatokat kialakítani senkivel. A kis helyi magyar közösség más korosztály volt, aki mégsem, azokkal teljesen ellentétes személyiségek voltunk. Idővel a személyes jelenléted hiánya miatt megkopnak az otthoni ismeretségek, csak a legerősebbek maradnak meg, de az sem elég egy monitoron keresztül.
Teljesen elszigetelődtem, ilyen szintű magány elképzelhetetlen, ha nem tapasztalod. 22-23 évesen, mikor mindenki bulizott, és még csak elméletben készült rá hogy majd kirepüljön, én akkor is túlóráztam, másodállást kerestem, és vágtam a centit. Néha egy kis tengerparti kirándulás és pubozás enyhítette, de csak tünetileg.
Angliának ezen a környékén még nem volt akkora mértékű a bevándorlás, mint máshol, ezért a helyiek nagyon barátságtalanok és elutasítóak voltak a külföldiekkel.
Elképesztő tapasztalatokkal „gazdagodtam”, a szomszédok rendszeresen megdobálták a házat, ahol utoljára laktam, mert hallották, hogy „Polish” vette ki. Egy családos ismerősöm egy bokszkesztyűt kapott a kilincsre, egy levéllel hogy jobban tenné, ha hazamenne.
Talán csak a fiatal lányok helyzete volt kicsit könnyebb, mert ha arról van szó, akkor megtenné nekik a keleti hús is, így velük barátságosabbak. Lehet velem nem egyet érteni, lehet, hogy a sűrűbben lakott déli régiók teljesen mások, de én ebben a pici faluban ezeket láttam.
Széthúzó magyarok
A többi náció minden áron összetart, segítik egymást. Fura, ahogyan a kinti magyarok lenézik pl. az arab bevándorlókat, pedig lenne mit tanulni tőlük. Két idegen arab, ha összetalálkozik a nagy idegenben, úgy segítik egymást, mintha testvérek lennének. Lengyelek, litvánok szintén.
Én pedig szívesebben dolgoztam volna 10 örménnyel is, mert ahol magyar volt, ott semmi más nem ment, csak hogy hogyan tudnak betartani egymásnak, ki mennyit keres és miért többet, hogyan lehetne kihasználni a másikat.
Hogy jót is mondjak, az élet folyása és hangulata teljesen más. Csupa jókedvű ember van az utcákon, többségben mindenhol kedvesek egymással és viccelődnek.
Nagyon jól írta le valaki, hogy van egy „üvegplafon”, amibe viszont hamar bevered a fejed. Sorban álláskor is mosolyognak az angolok, nem tolakszik senki, elsütnek egy-egy tréfát, kedvesen szolgálnak ki, de ennyi, többre nem vágynak és nem kérnek senkiből, nehezen lehet megbarátkozni bárkivel is.
Mikor hazajártam, láttam a kontrasztot, ez kezdte megváltoztatni a hazámról a képet bennem. „Angol fejjel” mindenki frusztrált, ideges, bunkó, tolakszik, valahogy mintha depressziós lenne az egész nemzet.
Végül két és fél év után eljött a nap, összegyűjtöttem mindent, amire szükségem volt, és repültem haza. Szívvel, lélekkel, boldogan.
Magyarország jó…
Megtaláltam a számításomat, szinte hihetetlen volt, ahogy napok alatt minden valósággá vált, amiért hajtottam. Egy hét múlva már megvolt a saját lakásom és az álomkocsim, még beköltöznöm se sikerült teljesen, mire meglett az új munkahelyem.
Azóta semmire sem lehet panaszom, jól keresek, kényelmesen élek, sokan megirigyelnének, és meg is teszik. Normális minőségben fenn tudom tartani az életem, legtöbbször még így is marad valamennyi a kasszában. És megint jön, hogy „de ennyi”.
…és rossz oldalai
Két éve vagyok itthon és újra azt érzem, hogy még mindig több van bennem, én még nem bírok leállni, harcolnom kell, de itt nem lehet. Megkötik az emberek kezét mindenben. Ebben az országban semmi sem úgy működik, ahogy kellene.
Hihetetlenül túlbonyolított bürokrácia, beteg társadalom, ismerősi körök és érdekek hálója az egész ország. Én is köztük élek nap mint nap és velük állok a bolti sorban.
Azon kapom magam, hogy kezdek ugyan olyan türelmetlen és ideges lenni, mint mások, ami „angol fejjel”, kéthetes itthon tartózkodás alatt taszító volt. Rossz látni az emberek nehéz körülményeit, ami körbe vesz, ez nem olyan dolog, amit nem viszel magaddal a hangulatodban.
Itt nem tudsz elkezdeni egy vállalkozást, mert ellehetetlenítenek. Itt nem lehet előre jutni becsületes munkával, mert hiába vagy te alkalmas, vagy dolgoztál meg érte, csak az számít, kinek van ismerőse. Esetleg ki a legnagyobb ribizli és „küzdi fel magát”.
Külföldön megbecsülnek a kemény munkáért, itt szinte hátrány, itt csak a puncsolás számít. Kint is volt dolgom az egészségüggyel és őszintén szólva hiába van benne sok pénz, rém gyenge az ellátás színvonala. De ami itthon van az elképesztő.
Egyetlen orvos tartja a szakrendelést a sebészeten, de ha a mentő behoz valakit, abba kell hagynia és fel kell mennie műteni órákra, mert ő van egyedül. Így nem halad a rendelés. Még fizetsz is az orvosnak, és még így is 5-6 órákat kell várnod. Mi van azzal, aki fizetni se tud? Régebben azért ezek a dolgok nem így mentek. Kezd egy afrikai ország szintjére süllyedni ez a régió.
Még mindig fiatal vagyok, messze van a harminc is, ezért elgondolkodtam. Az embernek soha semmi nem elég. Boldog vagyok, és sokkal előrébb tartok az életben, mint azt gondoltam volna pár éve. De ha le akarnám cserélni a lakást egy kertes házra, az itthon meddig is tartana?
Ha becsületes munkával szeretnék érvényesülni, az itt miért nem megy? Vajon újra nekivágjak most már egy teljesen másik élethelyzetben a világnak, vagy elégedjek meg azzal, hogy megváltoztattam a lehetőségeim, és maradjak a fészkemben? Mit gondoltok, határátkelők?”
A moderálási alapelveket itt találod.
Utolsó kommentek