Igyekszem általában pozitívan beharangozni a történeteket, és tulajdonképpen most sincs okom rá, hogy másként tegyek, hiszen kiszámíthatóságra és biztonságra lelt az a házaspár Németországban, akikről a poszt szól. Ugyanakkor Andor története engem mélységesen elszomorított, mert elkeserítő, hogy ilyen döntést kell hoznia két segítőszakmában dolgozó, diplomás embernek, hogy felszínen tudjon maradni.

„Saját történetemben kísérletet teszek arra, hogy mérleget vonjak több mint kétévnyi németországi tartózkodásról. Mint minden hiteles tapasztalat, hasznos lehet azoknak, akik szintén Németországban gondolkoznak – elvégre ott van a három legfontosabb célország között; illetve azoknak is, akik már itt vannak, mert azonosulhatnak egy-egy tapasztalattal. (Engem mindig megkönnyebbüléssel tölt el, ha azt látom, hogy nem egyedül, hanem sorstársakkal együtt szívok…)

Ugyanakkor sem a rajongók, sem a fanyalgók táborát nem erősítem. Nem bántuk meg, hogy eljöttünk, de nem ment veszteségek és gyász nélkül. Ma is szívesebben lennénk otthon, és dolgoznánk a saját szakmánkban, amit szeretünk, de erre nincs lehetőségünk. Reálisan nézve mostanra elvesztettük volna az otthonunkat, és legalább egyikünk közmunkás lenne.

Feleségemmel együtt olyan terület szakemberei vagyunk, ahol a lehetőségek folyamatosan szűkülnek, a források évek óta csökkennek, a bérek emberemlékezet óta nem emelkednek: mindkettőnk hivatása az, hogy segítségre szoruló emberekkel foglalkozunk.

Idősek, szegények, hajléktalanok, szenvedélybetegek: azok az emberek, akikről állam többé-kevésbé nyíltan lemondott, velük együtt tehát azokról is, akiknek az a dolga, hogy őket támogassák.

Két törvény - két munkahely mínusz

Nem lévén olyan szerencsések, mint a külföldön keresett szakmával rendelkezők, a kivándorlás presztízsveszteséget jelentett – még ahhoz az igen viszonylagos presztízshez képest is, ami Magyarországon egy szociális munkást megillet.

Hitvesem a „40 éves szabály” áldozata lett: az idősek otthonából a törvény életbelépése után egyszerre jelentette be nyugdíjba vonulását négy, negyven éve dolgozó nővér, akiknek a bérét még hónapokig a munkaadónak kellett állnia, miközben a munkavégzés alól fel lettek mentve – ezt csak a mentálhigiénés munkatárs leépítésével tudták kigazdálkodni. Felajánlottak egy segédápolói állást, de addigra úgy döntött, ha már ápolnia kell, azt nem itthon fogja tenni.

Egy éven át járt ki Ausztriába, hogy kéthetes váltásokkal otthonukban ápoljon időseket. Igazi cselédmunka olyan bérért, amiből ott nem lehetne megélni, ezért csupa kelet-európai csinálja, akik a pénzt saját hazájukban költik el.

Nekem az egyházügyi törvény tette a torkomra a kést: munkahelyem fenntartója olyan egyházi közösség volt, amelytől az állam megvonta az egyházi státuszt, ezzel együtt azt a kiemelt támogatást is, ami úgy-ahogy fedezte az intézményi működést. Végül ugyan mégsem szűnt meg, de nem vártam meg, hogy ez kiderüljön: feleségemnek elege lett az ingázásból, nekem a létbizonytalanságból, és eldöntöttük, hogy lelépünk.

Feleségem vállalta a nehezebb részt

A német volt az a nyelv, amelyet valamilyen szinten (ő közép-, én alapfokon) mindketten beszéltünk, ezért nem volt kérdés, milyen nyelvterület felé induljunk. Én elmúltam negyven, ő is közelebb járt hozzá, mint a harminchoz, túl voltunk tehát a kalandvágyon, racionális döntést akartunk hozni.

Feleségem vállalta a nehezebb részt: előre ment utat törni. Elvállalt egy segédápolói állást egy bajor falu magánkézben lévő idősotthonában. A munkához szállás is járt, szűk, de összkomfortos tetőtéri szoba, amin egy (szintén magyar) kolléganőjével osztozott.

A tipikus németországi dilemma – nincs bérlakás állás nélkül, nincs munka lakcím nélkül – így szerencsésen megoldódott. Hirtelen kellett indulnia, hogy helyt álljon az ismeretlenben, egy olyan lakótárssal, akivel az első héttől kezdve nem tudtak kijönni.

Rám maradt az otthoni ház kiürítése, bérbe adása, munkahelyemen a szálak elvarrása, a munka mellett elvégzett továbbképzés lezárása. 2012. október 31-én záróvizsgáztam, és szereztem hivatalos végzettséget a szakmához, amiből november 1-jével kiléptem, hogy összepakoljam, ami befért az öreg Toyotába, és elinduljak a hitvesem után.

Reményteljesen azzal szemben, ami előttem volt, és dühösen arra, ami mögöttem. A határ után megálltam, kiszálltam és beintettem az országnak, mint a Szökés című magyar film főhőse. Csak nekem nem kellett előtte átvágnom a szögesdrótot, és nem lőttek rám utána…

Később, mikor hazalátogattunk, mindig összeszorult a gyomrom, valahányszor átléptem a határt visszafelé, és mindig megkönnyebbüléssel töltött el, amikor újra magam mögött hagytam. Egy jó év telt el, mire elmúlt ez a feszültség, és már nem visel meg, ha haza kell mennem.

Diplomával takarítóként kezdtem

Annyi pénzünk volt (részben kölcsön), amiből ki tudtunk venni egy ütött-kopott kis lakást, és ki tudtuk fizetni a kauciót. Az egyetlen helyen, ami szóba jöhetett: azon a településen, ahol a feleségem munkahelye volt, az egyetlen lakóházban, ahol elérhető áron lakásokat adtak bérbe.

Mivel tömegközlekedés lényegében nem volt, ő pedig nem vezet, már a szomszéd falu sem jöhetett volna szóba. Hogy ez szerencse volt-e, vagy a mégiscsak létező Gondviselés műve, nem tudnám megmondani, de hálás voltam, amikor felfújtam a gumimatracot, és leültem megpihenni a tök üres nappali közepére állított kempingszékbe.

Három hét múlva lett munkám. Az idősotthon vezetője hírét vette, hogy ott vagyok, és mivel a nejem munkájával elégedett volt, ismeretlenül felajánlott nekem egy takarítói állást. Tudta, hogy diplomás vagyok, még sajnálkozott is, hogy nem tud jobbat ajánlani.

Nem kellett gondolkodnom, hogy elfogadjam-e; nyolc hónapig pucoltam a WC-ket az öregek után. Ma sem gondolom, hogy megártott. Alapfokú nyelvtudással, csak Magyarországon (de ott sem igazán) használható végzettséggel lehettem alázatos takarító vagy büszke munkanélküli. Úgy vélem, ezt be kell kalkulálnia annak, aki újra akarja kezdeni az életét.

Önbizalom kell a következő lépéshez

Azóta történt egy s más. Feleségem hosszú, munkahelyi stressz okozta betegsége, műtét, hosszas rehabilitáció. Munka- és lakhelyváltás. Egy másik falu, ahol már jár a vonat, és közelebb van Münchenhez. Nyugodtabb, békésebb állás neki, hajtósabb, de jobban fizető nekem.

Semmi szédületes karrier: másfél éve csomagokat kézbesítek, egy multicég hierarchiájának a legalján állok, de már nem turkálok a szarban. Még mindig nem hibátlanul, de folyamatosan kommunikálok németül, és gyűjtögetem az önbizalmat ahhoz, hogy javuló nyelvtudásom birtokában meg merjek pályázni egy olyan munkát, amelyhez értek is. Bízom benne, hogy nem lesz nagy a tolongás a drogfüggők körül…

Az emberi kapcsolatokat el kellett gyászolni. Hazalátogatáskor csak a legszűkebb körre jut idő; ami a többieket illeti, a kapcsolatokból annyi maradt, amennyire a közösségi oldalak lehetőséget nyújtanak.

A bajorok legtöbbje udvarias, némelyike kifejezetten kedves, de tartják a távolságot – két év után világos, hogy a helyiek közül nem lesznek egyhamar barátaink. A faluban, ahol élünk, a lakástulajdonos családján kívül nem ismerünk senkit.

Itteni magyarokkal néha összejárunk, mostanra kialakult, hogy kikkel, illetve hogy kikkel ne. Eleinte, ha meghívtunk magunkhoz itteni barátokat születésnapot, vagy Szilvesztert ünnepelni, komoly logisztikai feladvány volt számon tartani, hogy azok közül, akikkel jóban vagyunk, kik nem állnak szóba egymással, hogy véletlenül se hívjuk őket azonos időpontra… Hiába, magyarok vagyunk, és ez amolyan alapvonás, amin nem tudunk változtatni.

Két év mérlege

Anyagilag másfél-két év kellett ahhoz, amit nulla szintnek hívok: visszafizettük az újrakezdéshez kapott rokoni kölcsönt, tönkrement autónk helyett vettünk másikat, használt bútorokkal berendeztünk egy cseppet sem divatos, inkább a 80-as évek hangulatát árasztó, de meghitt és kényelmes lakást.

Határidőre fizetjük a lakbért, a rezsit és az otthoni ház részleteit – azét a házét, amit mindenáron meg akartunk menteni az elárverezéstől, de ami mára púp lett a hátunkon. Eladni nem tudjuk, lakni, most már így látom, aligha fogunk benne többé.

Nincs sárgacsekk-stressz, takarékosan, de nem szűkösen élünk, és nem fogy el a pénzünk hó végére. Van tartalékunk váratlan kiadásokra, és arra, hogy szükség esetén átvészeljünk néhány hónapot bevétel nélkül. A magyarországi látogatások mellett belefér 1-1 hét nyaralás. A luxus nem, de nem is hiányzik.

A folyamatos szorongás elmúlt, biztonságban érezzük magunkat: minden centért megdolgozunk, és ez elég ahhoz, hogy ne nélkülözzünk. A hatalom nem hoz a fejünk felett havonta új, minket hátrányosan érintő törvényeket, és nem türemkedik be a magánéletünkbe.

Gazdagok, szépek, gondtalanok nem lettünk. De ha ezt a mostani állapotot 2012 őszén egy írásos ajánlat formájában elém teszik, aláírtam volna.”

A moderálási alapelveket itt találod.